Be kell vallanom, hogy ha tehetném, akkor szívem szerint nemértékelném a Scornt. Nem azért, mert olyan jó (de az), sőt nem is azért, mert olyan rossz (de az). Hanem egyszerűen azért, mert a végén egyetlen százalékba sűrített ítélet semmiképp nem adhat reális képet arról, hogy mit is gondolok a játékról. Még úgy sem, hogy nálunk ez három részpontszámból tevődik össze; bár kicsit árnyalja a képet, hogy még így sem érzem azt, hogy teljességgel tükrözi a véleményemet. De hát ezért van itt ez a teszt, hogy elolvassátok, nemde?

Fogantatás

A Scorn néma világába minden segítség nélkül dobnak le, aztán boldogulj, ahogy tudsz, a teljes immerzió érdekében menük és súgó nélkül. Az események egy idegen humanoid bőrében indulnak, vele együtt kezdünk ismerkedni ezzel a furcsa világgal. Ám alighogy átesünk az első pár környezeti fejtörőn, és kezdenénk otthon érezni magunkat a biomechanikus, kihalt, barlangszerű járatokban és termekben, máris tragikus véget ér kalandunk – csak hogy újrakezdődjön térben és időben, máshonnét indulva. Újonnan született testünk pedig hamarosan egy kellemetlen, mégis ismerős útitárssal gazdagodik, akivel szépen, lassan, teljességgel elkezdünk egybeolvadni. A parazita leválasztásáig azonban még hosszú út vár ránk, és számos akadály vár leküzdésre, mégis, kényelmesen nézelődve is csupán alig pár órás az egész affér. 

Időközben néhány egészen ügyes fejtörőt is meg kell oldanunk, és furcsa, torz rémlények kerülnek az utunkba, melyeket, ha egy mód van rá, jobb elkerülni. Persze lesz olyan, akivel meg kell küzdenünk, mert nincs esélyünk kitérni az útjából, ebben pedig néhány fegyver van a segítségünkre. A kulcsként is funkcionáló bökő mellett idővel egy pisztoly, egy sörétes és egy gránátvető is csatlakozik az eleven arzenálhoz. Maga a harc nem kifejezetten hangsúlyos és nem is valami jól sikerült része a játéknak: darabos, lassú, kihívást csak nyomokban tartalmaz, és azt is főleg csak akkor, ha szándékosan keressük a balhét. Pláne, hogy a lőszer mennyisége roppant korlátozott, és van olyan, akivel szemben nem szeretnénk közelről ismerkedni.

Születés

A felületes szemlélőnek a Scorn egy hatalmas zagyvaságnak, egy se füle, se farka katyvasznak hathat – pedig a felszín alatt jóval több húzódik meg, mint ami elsőre kitűnik. Ugyanakkor nem gondolom, hogy létezik olyan, hogy „az egyetlen helyes megfejtés” a vizuális metaforák és allegóriák eme hatalmas útvesztőjében. De részben erről ismerszik meg az igazi művészet: érzelmeket szít, valamint rejtett jelentéssel is bír, melynek megfejtése, értelmezése teljes egészében a szemlélő feladata. És bizony van mit szemlélnünk a játék vizuálisan négy fejezetre tagolható eseményei során. A kihalt biomechanikus termek, a haldokló világ elemek szaggatta felszíne, a rákos daganatként burjánzó paraziták tetemeivel átszőtt és még eleven testükkel borított folyosók, a még érintetlen, de pusztuló katedrális mind-mind ámulatba ejtő látványosság és gyönyörű a maga szürreális és gyakran gyomorforgató módján.

Most, a teszt írása közben is azon gondolkodom, hogyan tudnám egy egységes keretbe foglalni az élet, a halál, a szex, és a nem vágyott terhesség testhorrorba ágyazott, eleinte csupán szuggesztív, később azonban egyre inkább explicit szimbólumait. És hogy őszinte legyek, nem egészen tudom, hogy pontosan mit is láttam, de szerintem tetszett. A viccet félretéve, ugyan vannak elképzeléseim arról, hogy miről is szól a játék, de nem mondom azt, hogy nálam a tudás kulcsa, és hogy minden kérdésre tudom a választ. De talán valahol, valaki tudja mindenre a megoldást. Mert a Scorn világa nagyon is tudatos tervezői munkáról árulkodik, a Succubusszal és az Agonyval szemben nem hat öncélúnak egyetlen jelenet sem.

Halál

Mégsem gondolom, hogy mindenkinek bátran ajánlanám. Lesz olyan, aki számára minden bizonnyal nettó időpazarlás, míg mások lenyűgözve állnak majd fel a képernyő elől. És tudjátok mit? Mindkét csoportnak igaza van. A Scorn nem egy játék. A Scorn egy hatalmas, interaktív utazás, egy – olykor szó szerint – eleven képzőművészeti kiállításba, melynek ihletője tagadhatatlanul Hans Rudolf Giger és Zdzisław Beksiński, no meg persze David Cronenberg. A környezeten, a felfedezésen és az interakciókon keresztül, szuggesztíven és kimondatlanul, de kényelmetlen témákat boncolgat. Aki minderre fogékony, az nagyon jól fogja érezni magát ebben a sivár, brutális képi világgal megáldott játékban. Aki viszont nem nézelődni jött, hanem tényleg egy játékra számított, és ijesztgetésre, lövöldözésre, vagy csak egy laza délutáni kikapcsolódásra áhítozik, annak óhatatlanul csalódás lesz. Éppen emiatt a kettősség miatt nehéz, ha nem lehetetlen nem szubjektíven pontozni a Scorn-t, mely amennyire zseniális egyeseknek, éppen annyira unalmas másoknak.