A Shadowrun világát talán nem kell bemutatnom (ha mégis, külön találtok egy rövid összefoglalót). A videojátékok között alig pár éve szivárgott vissza a köztudatba, hála a kickstarteres támogatásból megszületett, a Harebrained Schemes által elkövetett Shadowrun: Returnsnek és Dragonfallnak. A felhajtást meglovagolandó idén két új játékot is kapunk a témában. A Hong Kongot szintén a Harebrained Schemes jegyzi majd, míg jelen tesztünk témáját, a Shadowrun Chronicles: Boston Lockdownt a Cliffhanger Productions követte el. Ugorjunk is fejest ebbe a Tolkien fantasylényeivel feltöltött és William Gibson sci-fi író világát megidéző, körökre osztott, taktikai akciójátékba!
HIGH-TECH TÜNDÉK A LÁTHATÁRON
A Shadowrun sajátos világa szinte kiállt az olyan extrém karakterekért, mint a shotgunnal felszerelt rocker törp, a machetével hadonászó bikinis ork lány, vagy a lángszóróval sárkányra menő, neonfénnyel világító kabátba bújt tünde. A Boston Lockdown pedig meg is adja annak lehetőségét, hogy ilyen irányú kreativitásunkat kiéljük.
A játék egyik, ha nem a legerősebb pontja a karaktergenerálás. Név, faj (ember, tünde, törp, ork és troll), háttér, bőrszín, arcszőrzet (akár női karakter esetében is), hajstílus és szín, valamint a hősünket jelző kis ikon állítható be első körben. Ezután jön egy nagyon rövid oktatópálya, ahol megismerkedhetünk egyik állandó segítőnkkel, Jane-nel, plusz elsajátíthatjuk az irányítás alapjait, úgymint a harc, a fedezék és az interakció a környezettel. Ennyi, nem több. Na meg kapunk egy rejtélyt, hiszen a tutorial a cselekmény kezdete után játszódik, szóval egy ideig ott lebeg a kérdés: mit kerestünk mi egy műtőasztalon, védőruhát viselő rosszarcúak gyűrűjében? Elárulom: nem teára invitáltak meg.
Ha letudtuk az alig ötperces, klikkelgetős kiképzést, folytatódik a karakterépítés. Rágyúrhatunk a különféle képességekre a sikeres küldetések után adagolt karmapontjainkkal. Tizenegy különféle tulajdonságot fejleszthetünk, úgymint elménket, testünket, számítógépes és harci tudásunkat, és így tovább. Rengeteg területet lefedhetünk, ami jelentősen befolyásolja majd a játékstílusunkat. Értelemszerűen, ha jól bánunk a shotgunnal és szinte sebezhetetlen a bőrünk, másként lépünk fel a harcokban, mint amikor számítógépes ismeretekkel és mágiával vagyunk felvértezve.
Amennyiben végeztünk a belső tulajdonságainkkal, jöjjön a külső, hiszen mégiscsak az fogja meg az embert. A felszerelések terén sem fukarkodik a program: elsődleges és másodlagos, lő- és vágófegyverekből már a nyitánykor szép számmal akad – használjuk ki, kísérletezzünk bátran! Emellett felszerelhetjük hősünket taktikai kiegészítőkkel; ide kerülnek általában az önfejlesztésre (medkitek, manaerősítők stb.) vagy tömegpusztításra (lángszóró, gránát) alkalmas eszközök. Végül van még a páncélzat, aminek a technikai, fizikai és mágikus támadásoktól egyaránt meg kell védenie minket. Tapasztalataim szerint ez az a rész, ahol nem szabad spórolni, mert nagyon sok múlhat a védelmünkön. Mindemellett a tulajdonságaink – mint a sprint vagy a körönként bejárható terület nagysága – tovább erősíthetők különféle implantátumokkal és protézisekkel.
Ha mindezzel végeztünk, jöhet a ruházat szekció, ahol már a Boston Lockdown elején elereszthetjük fantáziánkat. Van itt minden, mint a búcsúban. Tetoválások, dzsekik, arcfestések, haj- és szakállváltozatok, vizorok, farmernadrágok, sortok, topok, napszemüvegek, sapkák, sálak, kesztyűk, és a végtelenségig sorolhatnám még. Megrekedni persze nem kell, minden pályán fellelhetünk újabb kiegészítőket, és a boltok készlete sem szegényes.
A karaktergenerálás tehát egy igen sokrétű, élvezetes része a Boston Lockdownnak, csak egyetlen aprócska gond van vele: sok elemének, például a fajnak és a háttérnek nincs igazán érdemi szerepe. Kapunk néhány bónuszpontot, de ezek olyan minimálisak, hogy nagyjából a második fejlettségi szint elérésekor jelentéktelenné válnak. Emellett néhány képesség hasznossága is megkérdőjelezhető, például a drónoknak nem sok értelmét láttam, mert túl gyengék, de legalább hamar lelövi őket az ellenség. Mondjuk legalább addig sem a csapatunkra lövöldöznek.
KÖZPONTI PÁLYAUDVAR
Ha kész a karakter, akkor máris beléphetünk a játék legtöbbször látott és sajnos legunalmasabb helyszínére, a központi hubba. Ezen az MMO-k gyűjtőterületeire emlékeztető placcon találjuk az árusokat, vehetjük fel küldetéseinket, és itt szaladgálnak fel s alá a játéktársaink, akiket meginvitálhatunk majd küldetéseinkre, de be is csatlakozhatunk másokhoz, illetve megeshet, hogy amikor itt rohangálunk, minket hívnak meg egy-egy partira.
A terület leghasznosabb részét képezik a boltosok, akiktől megvásárolhatjuk új fegyvereinket, felszereléseinket, implantátumainkat és protéziseinket, s természetesen egy füst alatt eladhatjuk nekik a feleslegessé vált kacatokat. Bár nincsenek korlátok a nálunk tartható eszközök terén, érdemes belebonyolódni a kereskedelembe, mert a játék kezdetben elég szűkmarkúan bánik a pénzzel. Később persze bele is fulladhatunk, de addig jól jön minden extra nuyen kredit.
Összefuthatunk itt NPC-kel is, akiktől hasznos információt kaphatunk a háttérben futó eseményekről, illetve egyikük-másikuk néha mellénk szegődik egy-egy küldetés erejéig, mint például a már említett Jane. Sajnos nem ez a legerősebb része a Boston Lockdownnak, sőt, éppen ellenkezőleg. Csak a fő NPC-k szólalnak meg, mindenki másnál a beszélgetés gondolati úton folyik, mert a hős és a partner is némán áll. Ez módfelett illúzióromboló, egy idő után pedig unalmas. A megszólaló karakterek terén sem klappol minden, sok szereplő nagyon monoton hangon, némelyik pedig kifejezetten irritáló színészi játékkal adja elő monológját. Így aztán egy idő után az ember már csak a küldetéseket osztogató karakterekkel elegyedik szóba, a többieket meg nem abajgatja.
Más a helyzet a többi játékossal. Minden izgő-mozgó – és rendszeresen szó szerint belénk álló – karakter mögött egy élő ember lapul, ezekre rákattintva nézhetjük meg képességeiket és hozhatjuk össze a közös partit. A beépített chaten beszélgethetünk is velük, segítséget kérhetünk vagy éppen reagálhatunk az ő segélykéréseikre – ez a csevegőfunkció ráadásul a küldetéseken is elérhető, így helyben kapcsolatba léphetünk másokkal, sőt, barátokat is felvehetünk, megkönnyítve a későbbi találkozást.
ÉN LŐTTEM, MOST TE LŐSZ
Ha a játékmenetre példát kellene mondanom, akkor az XCOM: Enemy Unknownt dobnám be, annyi különbséggel, hogy itt nincs egy kanyi RTS-elem sem. Vagyis nem kell bázist és csapatot fejlesztenünk, a világ országairól döntenünk, pusztán a körökre osztott akciórész maradt meg. Vagy te, melletted legfeljebb három társ, s így haladtok körről körre egyik fedezéktől a másikig, szépen kiirtva a pályákon fellelhető ellenfeleket. Zanzásítva ennyi a játék lényegi része. Persze azért vannak mellékfeladatok, amiket a körönkénti előrehaladás során teljesíteni kell, mint például számítógépek feltörése, mentőautó ellopása, vagy éppen adott személyek likvidálása. Sőt, akad olyan pálya, ahol lőni sem kell, csak szimplán végigmenni anélkül, hogy lebuknánk.
Apropó, lebukás! Szerencsére a küldetéseket nem csak Rambo-üzemmódban teljesíthetjük, lehetőségünk van taktikázni is, ami nem rossz dolog egy taktikai akciójáték esetében. A riasztókat kiiktatva csendben haladhatunk előre, a kamerákat lekapcsolva megóvhatjuk magunkat az erősítéstől, az ajtózárakat feltörve kisebb kockázattal járó irányból közelíthetünk meg helyszíneket, a lövegeket átállítva csapdába ejthetjük ellenfeleinket, és így tovább. Nagyon sok lehetőség áll rendelkezésünkre. Egyetlen bökkenő van: nincs befolyásunk a számítógép által felkínált karakterek fejlődésére. Teljesen maguktól, a fene tudja milyen logika alapján fejlődnek, ráadásul lassan, az előrehaladásunkkal cseppet sem arányosan. Mindezek mellett képességeik is igen egyoldalúak: amelyik hackernek születik, az csak arra jó, amelyik sámánnak, az a mágián kívül mással nem bír, és így tovább. Ez igencsak megnehezíti a dolgunkat olyan esetekben, amikor rajtunk kívül csak egy társat vihetünk magunkkal. Lutri, hogy sikerül-e olyat választani, akinek hasznát vesszük az adott terepen vagy sem. Sajnos a program semmiféle támpontot nem ad az előttünk álló kihívásokhoz, így csak utólag okoskodhatunk.
Persze más a helyzet, ha hárman-négyen mehetünk küldetésre, akkor elég jól le lehet fedni a lehetőségeket. Mindez viszont kiküszöbölhető, ha nem hagyatkozunk a játékra, hanem a játékostársak közül verbuválunk csapattagokat. Az „élő” karakterek valódi ezermesterek, így akár ketten is elláthatjuk négy ember feladatát, ráadásul így sokkal élvezetesebb a Boston Lockdown. Ha sikerül szert tennünk két-három remek csapattársra, igazi taktikai bravúrokkal törhetünk előre, és szinte semmi sem állhat az utunkba.
És még akkor nincs veszve semmi, ha fűbe harapunk – szó szerint semmi. Nem veszítjük el a meghalt karaktereket, a felszerelést, semmit. Visszatöltés után egyszerűen újrakezdhetjük a küldetést, beválogatva immár a megfelelő szakikat. Ezzel egyúttal radikálisan könnyebbé válik a játék, hiszen maguk az ellenfelek csak számbeli fölényükkel tudnak diadalmaskodni felettünk. Mondanám, hogy az MI csapnivaló, de erősen kétlem, hogy a Boston Lockdownban bármiféle MI lenne. Ez pedig egy idő után kihívásmentessé, monotonná teszi a játékot.
NEM ROSSZ, DE…
A Shadowrun Chronicles: Boston Lockdown tehát nem rossz játék, de sajnos nem is olyan, ami után széles mozdulatokkal kapkodnánk. A legjobb jellemzés rá az, hogy tisztes iparosmunka. Élvezetes 10-15 órányi játékot nyújthat, amennyiben szeretjük a sci-fi- és fantasyelemekkel színesített akciózást és a csapatmunkát, viszont ennél többet nem igazán nyújt.
