Sajnos a nagy csapat, akik 2000-ben zsenialitásukkal belevésték John Mullins nevét az FPS-ek nagykönyvébe, a PayBack alcímre keresztelt epizódban már nincs jelen, s ez érződik is a játék minőségén. Sajnos az elődből csak a cím maradt meg, illetve a brutalitás, ám ezúttal nem párosul lebilincselő játékmenet, ráadásul a nagy öreg John Mullins is szögre akasztotta már a csúzliját.
Új főhőst kapunk Thomas Mason karakterében és egy bárgyú történetet, mely meglehetősen összecsapott benyomást kelt, amellett hogy hihetetlenül izzadságszagú. Sajnos látszik, hogy a sztori csak arra kellett, hogy valami miértje is legyen annak a tömérdek ledarált terroristának. A játék védjegyéül szolgáló realisztikus sebzésmodell természetesen jelen van; fröcsög a vér, robban a fej, repkednek a végtagok, de ez így maximum Jingsaw szívébe lopná be magát, illetve a kimondottan szadista lelkületűekébe. Persze nem azt mondom, hogy játszhatatlan lett a PayBack, mivel vannak kellemes pillanatai, ám a játékmenet semmi újat nem mutat fel, s igen hamar lineárissá válik.
Minden küldetés előtt megbeszéljük a „The Shop” szervezettel akciónk célját (ez mindig a „kapjunk el egy újabb főgenyát” séma), aztán összerakhatjuk a felszerelésünket (a legtöbb fegyverre különböző tartozékokat is aggathatunk), majd nincs más hátra, mint átlőni magunkat a kisebb pályákon, hogy végül a misszió végén ledarálhassuk az aktuális bosst. A mesterséges intelligencia sem muzsikál fényesen, ugyan ellenfeleink el-elbújogatnak a fedezékek mögé, de ennél többet nemigen tesznek a túlélés érdekében – leszámítva hogy lőnek, mint a vadbarmok. Ha már a muzsikálásnál tartunk; a háttérzene dinamikusan változik a harcok alatt, ám azok sem lettek túlzottan eltalálva – legnagyobb sajnálatomra.
Mindez nagy kár, ugyanis a nexgen grafika nagyon rendben van, a látvány néhol már tényleg káprázatos, de sajnos elszomorító, hogy a külső mögött egy agyatlan shooter lapul, felöntve 40 gallon vérrel és néhány tonna húscafattal. Ami még jó lehetne, az az online mód, mivel így egész élvezetes a játék és 6 meccstípus közül válogathatunk, de sajnos olyan „apróságok” hiányoznak, mint például a chat funkció - elevenen megnyúzva azt, amit szeretünk a multiplayerben.
A játék már csak névleges örököse az igazi Soldier of Fortune érzésnek, sőt inkább csak megtépázza a kellemes emlékeket, melyeket egykoron John Mullinsszal élhettünk át – kétszer is! Harmadszorra sajnos a reflektorfénnyel elmaradt a siker is, mivel csupán egy lélektelen budget címet kapunk: apróbb örömök, kevesebb pénzért. Node ezen utolsó jelző nem fedi a valóságot idehaza, ugyanis valamilyen oknál fogva a játék helyi disztribútora azonos áron kínálja, mint az év játéka CoD4-et. Ez számomra felfoghatatlan és nonszensznek tartom - ez inkább a CoD4-nek sértő, hogy azonos lapon emlegetik vele...
Poshadt vér és hullaszag
Új főhőst kapunk Thomas Mason karakterében és egy bárgyú történetet, mely meglehetősen összecsapott benyomást kelt, amellett hogy hihetetlenül izzadságszagú. Sajnos látszik, hogy a sztori csak arra kellett, hogy valami miértje is legyen annak a tömérdek ledarált terroristának. A játék védjegyéül szolgáló realisztikus sebzésmodell természetesen jelen van; fröcsög a vér, robban a fej, repkednek a végtagok, de ez így maximum Jingsaw szívébe lopná be magát, illetve a kimondottan szadista lelkületűekébe. Persze nem azt mondom, hogy játszhatatlan lett a PayBack, mivel vannak kellemes pillanatai, ám a játékmenet semmi újat nem mutat fel, s igen hamar lineárissá válik.
Minden küldetés előtt megbeszéljük a „The Shop” szervezettel akciónk célját (ez mindig a „kapjunk el egy újabb főgenyát” séma), aztán összerakhatjuk a felszerelésünket (a legtöbb fegyverre különböző tartozékokat is aggathatunk), majd nincs más hátra, mint átlőni magunkat a kisebb pályákon, hogy végül a misszió végén ledarálhassuk az aktuális bosst. A mesterséges intelligencia sem muzsikál fényesen, ugyan ellenfeleink el-elbújogatnak a fedezékek mögé, de ennél többet nemigen tesznek a túlélés érdekében – leszámítva hogy lőnek, mint a vadbarmok. Ha már a muzsikálásnál tartunk; a háttérzene dinamikusan változik a harcok alatt, ám azok sem lettek túlzottan eltalálva – legnagyobb sajnálatomra.
Mindez nagy kár, ugyanis a nexgen grafika nagyon rendben van, a látvány néhol már tényleg káprázatos, de sajnos elszomorító, hogy a külső mögött egy agyatlan shooter lapul, felöntve 40 gallon vérrel és néhány tonna húscafattal. Ami még jó lehetne, az az online mód, mivel így egész élvezetes a játék és 6 meccstípus közül válogathatunk, de sajnos olyan „apróságok” hiányoznak, mint például a chat funkció - elevenen megnyúzva azt, amit szeretünk a multiplayerben.
Véres lefürdés
A játék már csak névleges örököse az igazi Soldier of Fortune érzésnek, sőt inkább csak megtépázza a kellemes emlékeket, melyeket egykoron John Mullinsszal élhettünk át – kétszer is! Harmadszorra sajnos a reflektorfénnyel elmaradt a siker is, mivel csupán egy lélektelen budget címet kapunk: apróbb örömök, kevesebb pénzért. Node ezen utolsó jelző nem fedi a valóságot idehaza, ugyanis valamilyen oknál fogva a játék helyi disztribútora azonos áron kínálja, mint az év játéka CoD4-et. Ez számomra felfoghatatlan és nonszensznek tartom - ez inkább a CoD4-nek sértő, hogy azonos lapon emlegetik vele...
