Sword of the Stars: Born of Blood

2445-ben járunk, harminc esztendővel a nagyobb harcok, meg úgy az alapjáték után. A komolyabb vérengzés helyét kezdte átvenni a diplomácia, a háború lassan emlékké halványult, emlékké, amelyet az idősebb emberek meséltek a fiatalabbaknak. Természetesen az ilyen böhöm nagy békék soha nem tartanak sokáig, és nem is lehet róluk túl sokat mesélni, ám a szinte elvárható újra egymásnak esés helyett – amely a négy faj, név szerint a remélhetőleg mindenkinek ismerős emberek, a rovarszerű hiverek, a leginkább halakra emlékeztető liirek és a gyíkszerű tarka-k esetében szinte kézen fekvő volna – felbukkan egy ötödik népcsoport, hogy módszeresen borsot törjön a többiek orra alá. Miután újra felizzik a frontvonal, természetesen a többiek nem fognak össze a közös béke érdekében, inkább elkezdik egymást is újra ütni, szóval eléggé felforr a serpenyő, ahogyan azt mondani szokás. Itt csatlakozhatunk be mi is a képbe.

Már most le kell szögezni, hogy hiába az új faj, és az ezzel járó esetleges rengeteg lehetőség, a készítők nem fektettek rengeteg energiát a folytatásba, már ami a program külsejének esetleges restaurálását illeti. A cucc remekül nézne ki, ha 1998-at írnánk, kissé elavult lenne, ha 2000-et, és roppant ocsmány, miután napjainkban adták ki. Messziről – kizoomolva – a játék az Imperium Galactica első részét idézi – annak rosszabb pillanataiban – de amint ráközelítünk bármire, rádöbbenhetünk, hogy a játékot könnyedén fel lehetett volna építeni a Tomb Raider első részének grafikus motorjára, de némi kis plusz munkával még a DOOM 1 is sikeresen megbirkózna vele. A statikus – ámbátor kis felbontású – hátterekkel, amit űrnek gúnyolnak, talán még én is kibékülnék, de az ocsmány, alacsony poligontartalmú modellek, bármiféle épkézláb design nélkül nálam kimerítik az igénytelenség fogalmát, és ezt még azzal sem lehet letakarni, hogy ehhez a stílushoz nem szükségeltetik több: dehogynem, kérem szépen, dehogynem.


Zuul. Lehet, hogy ismerősnek tűnik a szó a Szellemirtók című filmből, azonban Sumer, illetve babiloni istenség helyett ez most egy teljesen új fajt takar – istenem, a Sword of the Stars készítői soha nem a kreativitásukról voltak híresek, de hát a delfinnek is beillő liir faj után mégis, mit vártunk tőlük? A Zuulok tehát elbújtak pár bolygó árnyékában, hogy aztán egy kiegészítő lemez kedvéért hirtelen előbukkanjanak mindenhonnan. Céljuk nem az egyszerű terjeszkedés, hanem – fanfárok, dobok – a komplett univerzum feletti uralom.

Lényegében a Zuul-ok egyfajta kemény harcos faj, akik a császárért... bocsánat, a nagy mesterért szállnak ringbe. Ami különlegessé teszi őket, az egyrészt az, hogy kifejezetten gyors játékra vannak kitalálva, másrészt pedig az, hogy spéci technológiáik segítségével simán rabszolgákat ejthetnek a többi faj tagjaiból, akiknek hála aztán vad szaporodásba kezdhetnek. Hab a tortán, hogy nem csak az élőlényeken élősködnek: elrabolhatják az ellenség hajóit is, tehát a lanpartyk sztárjává válhatunk a segítségükkel, hiszen az ellenség saját erőit használjuk fel gyakorlatilag mindenre. Aki egy STS (súlyos testi sértés) nélkül megúszik három-négy meccset, az hálát adhat istennek, hogy ilyen türelmes barátai vannak.

Természetesen, miután ez egy stratégiai játék küldetéslemeze, beletömtek mindent, amely szükséges ahhoz, hogy a lincselés terhe nélkül tudják eladni a darabot: 15 új fegyver, 25 kifejleszthető technológia, 3 új kampány, 8 galaxis típus, meg minden hasonló, ami szemnek és szájnak ingere. Fejlesztették az AI-t (aki esetleg nem tudná, egy körökre osztott stratégiai játékban ez azt jelenti, hogy a gép még pofátlanabbul csal, mint eddig), kicsit variáltak a harccal (több taktikai lehetőségünk lesz, mint eddig) és igen, minimalista módon belenyúltak a megszokott fajokba is, értsd: hozzájuk vágtak pár új hajót, hogy azért a klasszikus változat rajongói se panaszkodjanak – megjegyzem alássan, fognak. A gond az, hogy ez az egész kevés ahhoz, hogy a Sword of the Stars-t nagyobb tömegeknek is élvezhetővé tegyék. Egyrészt ott van a már sokszor emlegetett ronda grafika, nyakon öntve a világegyetem legborzalmasabb kezelőfelületével: komolyan mondom, aki ezt kitalálta, azt beköltöztetném a Zuulok rabszolgahajóira szaporító tisztnek. Vagy nem találsz meg semmit, amit keresel – nekem a főmenübe jutáshoz is vagy 10 percig kellet keresgélnem – vagy rádöbbenhetsz, hogy megvan az, csak éppen annyira nem kézenfekvő helyen, hogy egymás után tízszer is képes leszel eltéveszteni. Persze a fejlesztők meghálálják nekünk a beléjük fektetett bizalmat: aki ugyanis az alapjátékot nehéznek találta, amint szembe találja magát a kiegészítő-lemezzel, garantáltan percek alatt megőszül. A probléma az, hogy a küldetések nélkülöznek mindenféle nehézségi optimalizációt: egyszer percek alatt rá lehet jönni a nyitjára, máskor órák, és jó nagy adag szerencse sem elég a sikerhez, sőt néha érthetetlen beszaggatások, szó nélküli kilépések is beköszönnek.


Kár tovább húzni, ahogy így visszaolvasom, talán a kelleténél kicsit jobban odacsaptam a Born of Blood-nak, mint azt megérdemelné. Az alapjáték nagy rajongói biztosan jól elszórakoznak majd vele, ám azok, akik azt valamilyen okkal a sarokba dobták, nem most fognak nagy mea culpázás közepette visszatérni a sorozathoz. Reméljük, sikerül belőle eladni kellő számmal, hogy egy esetleges folytatással már megközelítsék a régi klasszikusokat, és az olyan szőrszálhasogató teszterek is jól szórakozhassanak vele, mint amilyen én vagyok, mert ez sajnos most sem sikerült.