A méltán híres H.P. Lovecraft híres mondása szerint az emberiség legősibb és legerősebb érzelme a félelem, ezen belül pedig a legősibb és legerősebb félelem az ismeretlentől való rettegés. Sajnos ez fájdalmas módon párhuzamba állítható a The Sinking City 2 fejlesztésével. Az ukrán nemzetiségű Frogwares mindennapjait beárnyékolta a háború, a semmiből érkező ballisztikus rakéta- és drón-támadások nagyjából napi szinten váltottak ki valódi, zsigeri rettegést az ott élő fejlesztőkből, miközben hatalmas erőfeszítések árán megpróbálták mégis összerakni ezt a játékot. A világ összes horrorfilmjének legijesztőbb jelenetei sem érhetnek fel azzal a fajta félelemmel és nyomasztó bizonytalansággal, amit egy háború közepén túlélni próbáló ember érezhet, mikor a messzeségben morajló robbanásokat hall, az ablakon kinézve pedig azt látja, hogy sűrű fekete füst száll fel a környékről. A megjelenés csúszott, a szinte mindennapos áramszünetek és a kaotikus körülmények miatt majdnem a kukában landolt az egész projekt, míg végül eljutottunk odáig, hogy 2026 augusztusában a The Sinking City 2 végre kész formát öltött. Gyertek és térjünk vissza együtt a komor 1920-as évekbe, azon belül is Arkham városába, ahol túlvilági, groteszk borzalmak várnak rátok!
Fontos megjegyeznem, hogy a 2019-ben megjelent The Sinking City leginkább azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy Lovecraft kozmikus rémületeit egy kvázi open-world játékként tálalta, amit szépen egészítettek ki a nyomozgatós elemek. Jópofa volt, hogy szabadon be lehetett járni Oakmont kerületeit, a rendelkezésünkre álló információkból pedig nekünk kellett rájönnünk mindenre. A játék nem jelölte ikonnal, hogy épp melyik épületbe kell bemennünk, hanem erre nyomozati iratokból, dokumentumokból vagy levelekből kellett következtetnünk, majd manuálisan letenni egy jelölőt a térképre, és utána odabattyogni. Ez a mechanika alapvetőek tök jól működött, viszont a The Sinking City más területeken már koránt sem volt ennyire erős. A harcrendszer például botrányosan fapados lett, az open-world pedig papíron remekül hangzott, csakhogy a valósában az épületek belső terei minden második esetben ugyanúgy néztek ki, a víz alatti szakaszok pedig nagyon megtörték, pontosabban inkább fájdalmasan lelassították a játékmenetet. Emiatt a The Sinking City az én emlékeimben mindig is úgy élt, mint egy ambiciózus, ám kidolgozottságában azért messze nem tökéletes akció-horror, amit persze átjárt a Lovecraft hangulat, ám ennél többre nem volt képes, még annak ellenére sem, hogy időközben jelengenerációs frissítést is kapott. A The Sinking City 2 ellenben kifejezetten érdekelt. Kíváncsi voltam, hogy a Frogwares képes-e érdemben fejlődni, hallgatni a visszajelzésekre és a bevezetőben vázolt áldatlan állapotok mellett elkészíteni egy olyan folytatást, ami immár Unreal Engine 5-ben villanthatja meg a mélység iszonyatos borzalmait.
Az elárasztott utcán nincsen kegyelem
1929-ben járunk Arkham elárasztott városában. Charles Reed helyett a főszereplőnk ezúttal Calvin Rafferty, egyfajta okkultista kalandor, aki szerelmével, Faye-jel egy alkalommal az Álomföldekre merészkedett, azonban onnan csak Calvin tért vissza teljes valójában. Faye egyfajta mesterséges kómába esett, a visszahozásával pedig Calvinnak meg kell találnia egy mágikus tárgyat. Hol máshol kellene ezt keresni, mint Arkham egyébként is kifejezetten baljós és cseppet sem bizalomgerjesztő városában, amit egy különös, nem evilági áradás mosott el. Aki nem menekült el, az vagy meghalt vagy átváltozott valami borzalmas, élőhalottszerű rémséggé és most az elhagyatott épületekben kószál. A főhőssel be kell járnunk a helyi temetőt, a templomot, az egykor puccos hotelt, kórházat és még néhány érdekesebb helyszínt. Azt mindjárt az elején szeretném leszögezni, hogy a The Sinking City 2 immár nem open-world. Ez egy jóval fókuszáltabb, lineárisabb élmény, ami szépen vezet végig a nagyjából 10-15 órás végigjátszás alatt és szinte végig fogja az ember kezét. Resident Evil módjára járhatjuk be a fontosabb épületeket és azok környezetét, de olyan már nincs, hogy a csónakunkkal csak úgy random kikötünk egy eldugottabb placcon, ahol értékes lootra bukkanhatunk. A Frogwares – nagyon helyesen – felismerte, hogy a túl nagy, nyitott világ nem egy lovectafti horrorjátékhoz illő, úgyhogy itt szépen egymás után adogatják a fontosabb helyszíneket, míg végül a történet végére nem érünk. Én úgy gondolom, hogy ez a lineárisabb játékmenet előnyére vált a folytatásnak.
A veteránok örülhetnek, mert a szokásos túlélőhorror-elemek persze itt is megvannak: spórolnunk kell a lőszerrel, de craftolhatunk ezt, illetve kisebb-nagyobb gyógyszert is, valamint akadnak a Resident Evilből és a Cronos The New Dawnból ismerős nyugi-szobák, ahová betérve menthetünk, meg persze pakolgathatjuk leltárba a cuccainkat. Ezen a helyen tudunk új képességeket feloldani, amik között elvétve akad pár hasznosabb, de érdemes megfontolni, hogy miket tesztek be az elérhető slotokba. Jópofa, hogy ezeket nyomozási pontok megszerzésével lehet kinyitni, ehhez pedig ugyanúgy felvehető doksikból kell összeraknunk az ügyeket, mint az előző részben. Csakhogy a játék semmit nem segít, nekünk kell rájönnünk, hogy a különböző dokumentumok kapcsolódnak-e egymáshoz, és ha sikerrel járunk, akkor szuper, a doksi kizöldül és kapunk érte némi pontot. Ez ötletes és jól működő megoldás, ami rávezeti az embert arra, hogy igenis olvasgassa el ezeket a felszedhető irományokat, ami már csak azért is fontos, mert olykor szó szerint ezekben rejlik a továbbjutás kulcsa.
Például egy logikai feladvány megfejtését vagy egy széf kombinációját ezekből a fontos iratokból hámozhatjuk ki, nehezebb nehézségi fokozaton pedig nem is jelzi már a játék, hogy melyik szavak lehetnek kulcsfontosságúak. Bizony, van nehézségi szint választás, jó kis Silent Hillhez hasonlóan külön a harc és külön a logikai feladványoknál is. Maga a harc egyébként nagyon sokat javult. Az ellenfelek gyengepontjait kell kilőni, de tudunk csapkodni és taposni is, sőt, most már került be egy kitérés-gomb, amivel el lehet kerülni a nagyobb maflásokat. Az ellenféltípusok közül a feltámasztott élőholtak kifejezetten ijesztőek, engem a felújított Resident Evil lassan csoszogó zombijaira emlékeztettek, de sajnos visszatért az a pókszerű kis rohadék is, amelyet már az első részben is piszkosul utáltam – itt szintén ugrál össze-vissza, hogy gebedne meg!
Erre maga Lovecraft is büszke lenne
Kapunk még ezek mellett is újabbakat, például az egyik különlegessége, hogy előbb szétnyitja a pofáját és abból lő felénk egy ártalmas lövedéket, de ha időben bele tudunk lőni, akkor visszafele sül el az egész és azonnal kicsinálja. Kellően gusztustalanok lettek ezek az ellenfelek, de egy idő után én már a jó öreg Resi taktika mintájára inkább elfutottam mellettük, szépen kitérve a csapásaik elől, hiszen ez lőszerhatékonyabb megoldás, mint leállni harcolni velük. A nyugi-szobákba nem tudnak bejönni, de találtam a tűzoltóságnál egy olyan helyet, ahová szintén nem vitte már be őket a szkript, szóval az ajtó mögül kikandikálva szépen leszedtem mindet egyesével. Mint túlélőhorror, abszolút jól működik a The Sinking City 2, azt is mondhatnám, hogy egészen olyan érzésem volt néha, mintha a Silent Hill 2 Remake-kel játszanék, csak lovecrafti környezetben. A hangulat szuper: az elárasztott város a vízből félig kilógó roncsokkal, a némán álló épületek, az egykor ott tomboló káosz lenyomatai és a nyomasztó kilátástalanság bőven elviszik a folytatást a hátukon, pláne úgy, hogy az Unreal Engine 5 ehhez azért nem keveset ad hozzá. Piszok jól néz ki a The Sinking City 2, hát nézzétek csak meg ezeket a képeket, pláne amikor csónakkal utazhatunk és a fények visszaverődnek a víz felszínén, vagy betérünk egy épületbe és nekiállunk a zseblámpánk gyenge fénye mellett felfedezni, hogy miféle rettenetes dolgok történhettek ott egykoron. Atmoszférateremtésben nagyon erős lett ez a játék, ezerszer erősebb, mint az előző volt és ennek legfőbb oka az, hogy maguk a fejlesztők is inkább egy klasszikus túlélőhorror-élményt akartak megalkotni. Ez pedig sikerült is!
A szinkron korrekt, a zene is tudott néha olyan dallamokat produkálni, amikre felkaptam a fejem, de úgy igazán a hanghatások azok, amik kiemelik a The Sinking City 2-t az átlagból. Elképesztően jól össze lett rakva az audio-oldal, szinte összerezzentem a PlayStation 5 előtt ülve, mikor betértem egy új helyre és valami elsuhant a háttérben, leverve néhány üveget. A hotelnél voltam úgy, hogy szinte végig magam elé célozva mertem csak haladni, mert állandóan lépések zaját, hörgéseket és egyéb hátborzongató hangokat lehet ott hallani, az ember pedig sosem tudhatja, hogy mire számítson a következő szobában. Nyilván akad pár jumpscare is, hiszen mégiscsak egy horrorjátékról beszélünk, de még ezek is jól el lettek találva. Ebből a szempontból azért megemelném a kalapom a Frogwares előtt, hogy megannyi Sherlock Holmes játék – és a horrorhoz talán a legközelebb álló Sherlock Holmes: The Awakened – után képesek voltak egy olyan túlélőhorrort összerakni, ami helyenként az Alan Wake 2-t is meg tudja idézni. Úgy gondolom, hogy ekkora minőségbeli ugrást végrehajtani úgy, hogy közben egy háború kellős közepén kell dolgozni, ahol bármelyik nap elvihetik az embert a frontra, egészen elképesztő teljesítmény. A S.T.A.L.K.E.R. 2 mellett ez a játék is ékes bizonyítéka annak, hogy egy fejlesztőcsapat álmainak semmi sem szabhat határt.
Rajongóknak egyenesen kötelező
Mindenki döntse el, hogy ez neki pro vagy kontra, de mivel egy fókuszáltabb, kisebb volumenű játékkal állunk szemben, a mellékküldetések is kimaradtak. Lehet gyűjtögetni leveleket, vagy hallgatni a rádióban a felettébb jópofa Mushroom Jack történeteit, amelyek mind egy-egy Lovecraft novellát foglalnak össze, legalábbis az Erich Zann muzsikája biztosan említve van az egyikben. Találhattok pár rejtett utalást is, például a hotelnél érdemes megnézni közelebbről a plakátokat a falakon, de úgy nagyjából ennyi – tényleg sokkal közelebb áll ez a rész a Silent Hill 2 Remake-hez, mint mondjuk az általam is nagyon kedvelt The Evil Within 2-höz, ahol alaposabban kihasználták a félig nyitott világot. Itt sajnos nem, ha kipucoltunk egy helyszínt, akkor mehetünk a következőre és így tovább. Viszont ez a The Sinking City 2 esetében inkább pozitívum. Cseppet sem hiányzott a nagyobb nyílt világ, a céltalanul bóklászás és az agyalás, hogy melyik utcán kellene befordulnom, hogy a templomhoz juthassak. Ez egy abszolút a mai kor igényeihez igazított túlélőhorror lett, egészen pofás látványvilággal és egy korrekt, de semmiképp sem kiemelkedő sztorival. Calvin és Faye kapcsolata ötletes húzás, hiszen mindketten az okkult tudományok ismerői, tehát nem egy átlagember szemszögéből követhetjük az eseményeket, mint a legtöbb Lovecraft történetben, ahol valaki már attól eszét veszti, ha meglátja a falon a saját árnyékát. Bár ebből a szempontból Calvin jóval tapasztaltabb, mint Charles volt, azért messze nem egy annyira alaposan kidolgozott karakter, akire még évek múlva is emlékezni fogunk.
Én pedig úgy állok ehhez a játékhoz, mint amitől egyáltalán nem vártam sokat, ám mégis meg tudott lepni. Nem vártam volna, hogy ennyire magával tud majd ragadni, de azon kaptam magam, hogy leültem reggel játszani és csak a mentési szobában vettem észre később, hogy hoppá, már 5 órát beletettem. Azóta persze tisztességesen a végére is értem, és ugyanezt ajánlom szívből mindazoknak, akik kedvelik a túlélőhorror műfajt, bejött nekik a Silent Hill 2 Remake, a Cronos The New Dawn vagy akár a Resident Evil Requiem – ők nem fognak csalódni. Akik ismét open-world környezetet várnak, azok igen, de éppen emiatt kell megnézni pár előzetest vagy utánaolvasni a játéknak, mielőtt beleugrotok.
Lovecraft fanoknak még inkább ajánlott, bár ők úgyis rá fognak repülni, ugyanakkor pont a megfelelő változtatások és a koncentráltabb horror-élmény miatt azok is nyugodtan rápróbálhatnak, akik nem olvasták soha a weird-fiction egyik legnagyobb írójának különféle műveit – garantálom, hogy ez a játék nekik is be fog jönni! Nekem meghozta a kedvem ahhoz, hogy újraolvassam néhány kedvenc Lovecraft novellámat, például a Patkányok a falban vagy az Álmok a boszorkányházban című irományokat, ugyanakkor bízom benne, hogy a The Sinking City 2 sikeres lesz és előbb-utóbb elkészülhet a harmadik rész is. Persze ez még a jövő zenéje, viszont ha a videónk alapján kedvet kaptatok hozzá, akkor nyugodtan szerezzétek be, hiszen nem egy GTA 6 árkategóriás játékról van szó, a prémium-kiadás is nagyjából 21 000 Ft körül mozog, úgyhogy erre tényleg csak azt tudom mondani, hogy abszolút megéri. Mivel már előcsaptam a Lovecraft novellásgyűjteményem, megyek is vissza olvasgatni, Ti pedig nézzétek meg a videotesztünket is a játékról, ami ITT megtalálható!
A tesztkódot köszönjük szépen a kiadónak!
Borítókép forrása: Frogwares
