A Twelve Minutes számomra az idei nyár egyik legjobban várt indie címe volt, már csak a koncepciója miatt is. A játék egy interaktív thriller, amiben egy olyan férfi szerepébe bújhatunk, aki egy időhurokban ragadt, ahol egy rendőr folyamatosan betör a házába, letartóztatja, majd megöli a feleségét egy állítólagos múltbéli gyilkosság miatt. Az egész játék egyetlen lakáson belül játszódik, mindössze 12 percben (valós időben) és nekünk kell összeraknunk a mozaik darabkáit, hogy végül megfejthessük a rejtélyt. A szinkronhangokra igazi sztárparádét sikerült összehozni, ugyanis a főszereplőt James McAvoy (Széttörve, Mocsok), a feleségét Daisy Ridley (Star Wars, Gyilkosság az Orient expresszen), a berontó rendőrtisztet pedig Willem Dafoe (A szakasz, Floridai álom) alakítja.

12 dühös ember

Ami az első néhány másodperc után feltűnik (a Kubrick–féle Ragyogásból átemelt szőnyegmintán túl), az a felső kameranézet. Nem rögzített kamerával van dolgunk, mint a korai Resident Evil-játékokban, hanem konkrétan „letekintünk” a karakterekre, mintha az eseményeket végig egy drón szemszögéből, vagy egy plafonra szerelt kamera lencséin át követnénk (vagy mintha mi lennénk Isten, höhö). A történet szerint hazaérünk a melóból, szeretett feleségünk pedig már desszerttel és egy meglepetéssel vár: bejelenti a nagy hírt, hogy terhes. Alig térünk magunkhoz, valaki már csönget az ajtónál. Amikor kinyitjuk, jön az igazi meglepetés, hogy egy rendőr az, aki benyomul a házba, és letartóztatja a feleségünket egy nyolc évvel korábbi gyilkosság miatt, amit állítólag a nő követett el a saját édesapja ellen. Én itt megpróbáltam jó férj módjára megbeszélni a dolgokat a biztos úrral, de a második lehetőségnél akkora pofont kaptam, hogy elvágódtam, mint a krumplis zsák – viszont itt jön a csavar a sztoriban. Merthogy ahelyett, hogy karakterünk ájultan feküdne tovább, bekövetkezik egy ugrás az időben (time loop), azaz visszakerülünk arra a pontra, mikor beléptünk a lakásba.

12 majom

A játék hangulata és stílusa kellemes elegyet alkot, azonnal meglátja benne az ember a potenciált, ahogy végigjátszik egy-két loopot. A probléma csak az, hogy ezt a potenciált a készítők (közel egy éves csúszással, kitolt fejlesztési ciklussal) nagyrészt annyiban is hagyják. Némelyik puzzle kifejezetten erőltetettnek tűnik, pedig ezekből alig van a játékban. Mindemellett ötletes, ahogy a környezetet – ami amúgy elég picike, mindössze három szobányi – felfedezve jössz rá szépen lassan bizonyos szituációk megoldására. Ahogy hurokról hurokra derülnek ki az újabb információk feleségünkről, a rendőrről, vagy akár önmagunkról, úgy lesz egyre frusztrálóbb újra és újra elkezdeni a következő menetet. Sokszor kellemetlenül minimális az előrehaladás, de mindig le kell futnod a kötelező köröket. Bizonyítani szívünk választottjának, hogy bizony egy időhurokban ragadtunk, vagy egyéb fontos lépéseket megtenni, újra és újra és újra. Idővel bekerülnek a beszélgetésekbe olyan opciók, amikkel gyorsítható a dolog, de még így is fárasztó volt tízedik alkalommal ugyanazt taglalni, miközben jobbra-balra keresgéltem a lehetséges megoldásokat.

12 év loopszolgaság

Lehetőségek terén sem túl erős a cucc, nagyon hamar végigtolható. Még ha ezzal-azzal el is időzöl pár hurkot, akkor sem fog tovább tartani 3-4 óránál. A történet összességében…nos, fura. Engem személy szerint be tudott szippantani, még akkor is, mikor a játék vége felé a WTF-számláló elkezdett kiakadni a fejemben. És mégis, el kell ismernem, hatással volt rám, elgondolkodtatott, picit megforgatta bennem a tőrt. Viszont egy ilyen minimalista játéknál, ami ráadásul ennyi ideig készült, ilyen ocsmány animációkat még nem igazán láttam. Technológiailag a Twelve Minutes alulról karcolgatja a nagy büdös semmit, és akkor még finoman fogalmaztam. Textúrák lógnak bele egymásba, a karakterek pedig számomra érthetetlen módon, ha a másik útjába kerülnek, egyszerűen egy vak és agyilag zokni NPC módjára tolják odébb egymást. Ezt meg lehetett volna oldani, mondjuk, úgy is, hogy megfognak, és odébb tessékelnek, drágám, ugyan állj már félre az útból, kérlek! A szinkronszínészek (James McAvoy, Daisy Ridley, Willem Dafoe) egytől-egyig jók a szerepben (Dafoe egészen parádés, bár tőle ezt már megszokhattuk), viszont a hangkeverés sok esetben nagyon esetlen. Konkrétan fülessel hallani, ahogy elindul a színészek hangsávja. Zenék terén szintén minimalista, egy-két muzsika csendül csak fel a játék során, ezek viszont szépen aláfestik a történéseket.

A Twelve Minutes csak bizonyos részeiben brillírozik, összességében inkább érződik kihagyott ziccernek. Ledöbbentem a sztori végén lévő csavartól, izgalmasnak találtam végigpróbálgatni a lehetőségeket (tipp: a zárlatos villanykapcsoló jó szolgálatot tehet!), de többórányi játék után már inkább éreztem frusztrálónak, hogy újra és újra az elejéről kell kezdenem mindent, illetve a játék gyenge technikai oldala is rendre kizökkentett a hangulatból. Több befejezés is adott, de az biztos, hogy én ezek miatt jó fél évig nem fogom újra elővenni a cuccot. Lehet, érdemes lett volna még egy kicsit többet dolgozni rajta, és akkor nem lenne a keserű szájíz, de persze akinek van Game Pass-előfizetése, az egész nyugodtan húzza be, mert ingyér’ abszolút megéri, már csak az időhurkos koncepció, a remekül megírt sztori és a profi voice acting végett is.