Tesztek

Másodszorra is meg kell menteni a világot az Elex folytatásában, amely a Gothic-örökség poszt-apokaliptikus sci-fi változatát gondolja tovább a már jól ismert eszköztárával és páratlan szabadságával.

Az egyedi világairól és a közepes kivitelezésről ismert francia Spiders szerepjátékos menetelése új fordulóponthoz érkezett: a Greedfall a stúdió történetének leghatalmasabb és legambiciózusabb projektje, amely igyekszik túlnőni az olyan európai szerepjátékokon, mint a Risen vagy a Gothic – vagy legalábbis felnőni azokhoz.

Milyen lenne, ha valaki egybegyúrná a Gothicot, a Morrowindet, a Dark Soulst és bármely szabadon választott túlélős játékot? Az Outward megadja a választ, egy olyan egyedi hangvételű és mechanikájú élményt kínálva, amihez foghatót nem nagyon találni a piacon.

A Tindalos két éve porolta le a Battlefleet Gothic: Armada című táblajátékot, hogy átültesse egy valós idejű stratégiai játékba. A fejlesztők ezután sem malmozással ütötték el az időt, inkább elkészítették a folytatást, amiben nemcsak több frakciót irányíthatunk, de epikusabb csatákat is vívhatunk.

Ha egyszer-kétszer sikerül valóban robbantani, kultikus filmet vagy játékot formálni, onnantól a rajongók mindig ugyanazt várják vissza. A Gothic II után is így történt, ám keserű csalódást hozva a német fejlesztők soha nem ismételték meg a sikert. Legújabb játékuk, az Elex vajon megváltja a világot?

Ahol Warhammer 40k, ott űrgárdista, lánckard, plazmavető és patakvér, legalábbis ezt szoktuk meg. Márpedig ahol űrgárdista akad, ott bolygóközi utazás és hipertér is van, ebből meg az következik, hogy a csatahajók sem hiányozhatnak. És ahol csatahajók vannak, ott csata is lesz!

A Gothic 4-et annak idején sokan támadták, amiért a Piranha Bytes helyére ültetett csapat nem tudott felérni a franchise nagy híréhez. Pedig ha elfogulatlanul szemléjük, a 2010-es ArcaniA egy korrekt játék, ami tökéletes azoknak, akik nem akarnak szenvedni egy RPG-ben, hanem csak épp ismerkednek a műfajjal és könnyed fantasy játékmenetre vágynak. A májusi PC Guru magazinhoz a Fall of Setarrif című, önállóan is futtatható kiegészítőt adjuk, és nemrég befutott a szerkesztőségbe a három évet késett konzolos változat is. A The Complete Tale-re a JoWooD csődje miatt kellet várnunk ennyit, most viszont a kiegészítővel együtt került lemezre a játék, mi pedig azonnal kipróbáltuk, hogy lássuk, PS3-as barátainknak is ajánlható-e a névtelen juhász szívszorító története.

A Gothic-sorozatot az eredeti fejlesztők távozásával temetni kezdték, noha a kiadó JoWooD már rég bejelentette, hogy a népszerű franchise jogainak birtokában, új fejlesztők bevonásával elkészíti a „folytatást” . Most végre megérkezett a Gothic 4, és bár nem lett rossz, semmi értelme negyedik résznek hívni.

Azt hiszem, a Trine Game Studiost be kell mutatni az olvasóinknak, elvégre olyan cégről van szó, amely egyrészt indiai bázisú, másrészt olyan programokat sikerült eddig letenniük az asztalra, mint a szerintem senki által nem ismert Trash, a szintén hasonlóan népszerű Wings of Control, illetve a bizonyára ezekkel versenyre kelő Streets of Mumbai. A brigádra nem kisebb feladatot bízott a JoWood - aki nem éppen a fair szerződéseiről híres - minthogy hozzák vissza a rajongóknak a készülő Gothic negyedik részébe vetett hitét, és alkossák meg a harmadik küldetéslemezét, közel két esztendővel a megjelenés után. Kemény dió volt - bele is tört az összes foguk...

A kínai éttermek népszerűségének alapvető indoka (az „öt dollárért menüt” kapsz jellegen túl), hogy a legtöbb amerikai unja a hamburgert. Mi magyarok meg a pörköltet. A Neverwinter Nights eladási adatai és az Atari jelenlegi anyagi helyzete azt mutatja, hasonlóképpen unjuk a Forgotten Realms kipróbált és ismerős ízvilágát, Tamriel világában gasztro-orgazmusunk pedig fokozhatatlanul a csúcsára hágott. A Gothicban a kiszolgálás újabban annak ellenére tovább romlott, hogy ott aztán sohasem a vendég volt az első, és mindig lehetett egy-két legyet vagy bogarat találni a levesben. Kóstoljunk meg hát valami egészen újat, üljünk be egy olyan helyre, amelyikről eddig csak konzolos újságok étterem rovatai áradoztak, ahova a nem fapados ízléssel megáldott gamepados gamerek járnak...

Amikor Bob Beamon 1968 októberében a mexikói olimpia távolugró döntőjében, az első sorozatban, a hatalmas sprint után elrugaszkodott az ugródeszkáról, még maga sem gondolta, akkorát ugrik majd, hogy szinte sosem akar véget érni. A világcsúcs egy pillanat alatt 55 centivel dőlt meg, az amerikai atléta ezzel az egy 890 centis ugrásával etalon lett, és 22 év kellett ahhoz, hogy Mike Powell még is ennél messzebbre tudjon repülni távolugróként. Bob Beamon személyes tragédiája, hogy sem azelőtt, sem azután soha többé nem tudott 850 centinél nagyobbat ugrani. Akkor „kiszakadt” belőle ez az ugrás, viszont olyan magasra tette a mércét, hogy önmagának sem tudott később megfelelni. Egy kicsit ilyen párhuzam miatt lehetett félve kibontani a Gothic fantasy akció/RPG második részét, hiszen a Piranha Bytes fejlesztőcsapata az akkor még külön nem jelölt első résszel akkorát dobott, amelyet nehéz túlszárnyalni. A Gothic sikerét – bár korántsem volt hibátlan játék – a GothicII nem is tudta megismételni. Megközelíteni viszont igen.

Idegenek dúlják fel a szülőföldedet, elítélnek, egy dombtetőről a büntetőkolóniába taszítanak, és mikor végre kikecmeregsz a tópartra, egy nagydarab páncélos kőkemény jobbossal álomba "ringat". Piszokul optimista hozzáállás szükségeltetik ahhoz, hogy ezek után is azt mondd: ez a nap is jól kezdődik...

A névtelen hős, miután befejezte legutóbbi kalandját, elhajózott, hogy nyugalmat keressen. Hazaérkezvén azonban rádöbben, hogy a világ, amit ismert, megváltozott: az orkok felülkerekedtek a királyságon, a rúnamágia megsemmisült, Xardas pedig alaposan kivette a részét a világ feldúlásából. Nem teheti el tehát régi kardját, újra hívja a szükség és most már nem egy elhagyatott kolónia, hanem az egész világ sorsa a tét.