Csapjunk rögtön a közepébe, a Watch Dogs 2 ugyanúgy nem szól semmiről, mint elődje. Az első rész felvetett néhány érdekes kérdéskört, amikre meg sem próbált válaszolni, ezen pedig a második rész sem próbált változtatni. Leginkábbis ott van az kérdéskör, hogy az információ ebben az elképzelt világban való felértékelődése ahhoz vezetett, hogy, ahogy a játék is kimondja a bevezetőben, az ember kevesebbet ér, mint a róla gyűjtött információ. Mert a róla gyűjtött információt fel lehet használni ahhoz, hogy eladjanak neki dolgokat. Az ember pedig folyamatos megfigyelés alá került azok által a szuperkütyük által, amiket ő maga engedett be a házába. Amelynek hasznát persze a pénzéhes cégek gátlások nélkül akarják a saját malmukra hajtani. Ami azért lehet érdekes kérdéskör, mert nem feltétlenül elképzelhetetlen, hogy a mi világunk is ilyen irányba tart.
Akkor pedig mi erre a fogas kérdéskörre a válasz? Az, hogy a nagycégek gonoszak. Pont. Menj és állítsd meg őket. Az hogy bármi haszna lenne ezeknek az új technológiáknak, bármiféle pozitívuma, az a szőnyeg alá van söpörve. Nem is csak ebben a kérdésben, a WD 2-őt úgy en bloc nem érdekli, hogy mi lehet az érme másik oldalán. Minden nagycég gonosz, ellopják és eladják az adatainkat, hogy pénzéhes és megalomán céljaikat elérjék. Az egyetlen alkalom, amikor bármilyen formában is szóba került, hogy több dimenziója is van a valóságnak, valójában egy teljesen opcionális taxis mellékküldetés során volt, ahol az általunk szállított emberek beszélgettek mindenféle komolyabb és kevésbé komoly témákról. Ugye mi lennénk a jófiúk, akik kiteregetik a rossz nagycégek szennyesét és mindenfélét meghackelünk. Azonban az egyik személy, akit szállítanunk kell, pont egy ilyen meghackelt nagycégnél dolgozik, valamiféle alsóbb menedzserként, és elpanaszolja, hogy ezen tevékenységünk mennyi problémát és többletmunkát okozott neki, mert a főnöke valójában teljesen az ő nyakába varja a problémák megoldását. Kiderül itt aztán, hogy a nagy hacker tevékenységünk során valójában csak a kisemberek dolgát nehezítjük meg? A játék azonban gyorsan megnyugtat minket, amikor a menedzser hozzáteszi, hogy a főnöke egy seggfej és mindezek ellenére megérdemli, amit kapott. Vagy amikor egy másik taxis küldetés során aktuális utasunk az über vs. taxis témát kezdi el boncolgatni. Ugyanis a Watch Dogs 2 világában van a Driver nevű szolgáltatás, az Uber itteni változata, amin keresztül gyakorlatilag mi is felvesszük a fuvarozós küldetéseinket. A valóságban is létező probléma az Uber vs taxisok dolog, hiszen ez az új vállalkozás pénzkiesés a hagyományos taxisoknak. Amikor viszont ezt a témát felveti utasunk, főhősünk rögtön lelövi, hogy inkább ne is kezdjen bele a témába, mert igazából őt nem érdekli ennek a dolognak a problémásabb része. Ezzel pedig gyakorlatilag ki is mondják a fejlesztők, hogy mi a hozzáállásuk azokhoz a kérdésekhez, morális dilemmákhoz, amit művük ilyen vagy olyan formában felvet.
Tudjátok mit? Valójában ez igazából nem akkora probléma. Persze, valamilyen szinten csalódáskeltő, ha nem akar egy játék tényleg foglalkozni a nehezebb kérdésekkel, viszont ezt már igazából az ő joga eldönteni. Arra akarok kilyukadni, hogy amíg az előző részben azért volt probléma ezen kérdések megválaszolatlansága, mert csak a játék középszerűségét akarták leplezni vele, illetve a komolyabb hangvétel miatt az ember jogosabban várhatta el ezen témák körbejárását, addig ez a Watch Dogs 2-nél nem áll fenn. Mert a WD 2-nél már az első perctől kezdve egyértelmű, hogy csak szórakoztatni akar a játék, hogy a könnyedebb hangvétel miatt nem akar tényleges morális dilemmákat boncolgatni. Ezért pedig könnyebben elnézem neki, hogy nem akar a nehéz kérdésekkel foglalkozni, hiszen a játék nem árul zsákbamacskát arról, mi is akar lenni. Márpedig ha a játékfejlesztők legalább őszinték velem, akkor nekem sem lehet sok okom a panaszra. Persze, ahogy említettem, valahol talán sajnálatos, hogy néhány játék nem akar mélyebbre ásni bizonyos témákban, azonban ezt már mégiscsak a készítők joga eldönteni, hogy mennyire akarnak csak szórakoztatni, és mennyire akarnak el is gondolkodtatni.
Nem mintha ettől függetlenül minden koherensen klappolna. Elvileg hőseink nem egy erőszakos banda, nem mindent felrobbantva oldják meg a dolgokat, sőt, valójában a játék bevezetőjében, az egyik karakter kifogásolhatónak találja, hogy főhősünknek bejegyzett lőfegyvere van. Ez pedig nagyjából meg is marad a sztori egészén, a csapatunk nem egy vérmes banda, lehetőleg kevesebb erősszakkal küzdenek a nemesebb ügyért, mint az előző rész főszereplője, Aiden Pierce. Ennek ellenére simán működtetnek egy kisebb „fegyverboltot” saját használatra, és a szemük se rebben, ha te épp úgy döntenél, hogy fegyvert ragadva tömegmészárlást rendeznél a mezei biztonsági őrök között. Főleg akkor néztem nagyot, amikor a játék egy pontján egyik társunk, akiből ehhez hasonlót végképp nem néztem volna ki, egyszer csak gránátvetőt ragad, és egyszemélyes hadseregként pucol ki egy teljes katonai támaszpontot. Azért lehetett volna egy kicsit több koherencia aközött, amit a játék sztorija mond ezekről a karakterekről, meg amiket mi megtehetünk a konkrét játékmenet alatt.
Áttérve akkor a játékmenetre, ez sokkal szórakoztatóbbra sikeredett, mint az előző részben. Leginkábbis a két drónunknak köszönhetően, így ugyanis anélkül is végre tudunk hajtani különféle küldetéseket, hogy főhősünknek egy lépést kelljen tennie a lezárt területeken. Plusz, ezeket a drónokat mindenféle extrával fejleszthetjük is, így gyakorlatilag a játék végig változatos marad, annak ellenére, hogy gyakorlatilag a feladataink kvázi mindig ugyanazok, szinte mindig csak meg kell hackelni valamit. Nincs is jobb, mint amikor lopakodva, pusztán a két drónoddal végigviszel egy küldetést, anélkül, hogy ténylegesen kitennénk hősünket bármi veszélynek. Vagy legalábbis ez lenne a legjobb. Azonban a helyzet az, hogy nem feltétlenül erre lett kitalálva a játék. Drónokkal szórakozni jó, de rengetegszer követeli meg a játék azt, hogy fizikailag is megközelítsd a célpontot, anélkül pedig, hogy erre tényleg szükség lenne. Rengetegszer volt olyan, hogy sikeresen eljuttattam a drónomat a célponthoz, mire a játék kiírta, hogy a teljesítéshez a karakteremnek ténylegesen a cél közelében kell lennie, valamiféle letöltéshez, és most mászhattam be a célponthoz személyesen is. Továbbá a játékot leginkább lopakodva lenne a legjobb végigvinni, a különböző hackelési lehetőségek is inkább a konfliktuselkerülést segítik elő, mint a direkt konfrontációt. Ennek ellenére nincs túl sok halk leszerelési módja az ellenfeleknek, a testeket se lehet mozgatni, hogy ne találjanak rájuk, és a különböző helyszínek is gyakran tele vannak szórva, látszólag különösebb cél nélkül, civilekkel, akik pedig mindig riasztják az őröket, ezzel is betéve a sunyulásnak. Szóval lett volna még hova fejleszteni a játékmenetet ebből a szempontból.
Amit még megemlítenék, hogy kifejezetten élveztem, az a különböző opcionális küldetéseket a játékban. Ami meglepő, mert a Ubisoft féle sandbox játékok általában tele vannak céltalan fetch questekkel. Viszont itt egész változatosra sikerültek a mellékküldetések, ahogy említettem még a teljesen egyszerű taxizós küldetésekhez is volt kedvem. Bár azért megjegyzem nem voltak annyira eget rengetőek se, de mégiscsak kellemesen szórakoztatóak voltak. Mégsem az volt, mint az előző részben, a 20 egy kaptafára készült fixer megbízással vagy a szintén 10+ tökugyanolyan bandaharcos misszióval.
Összességében kifejezetten szórakoztató játék lett a Watch Dogs 2, mérföldekkel jobb, mint elődje. Azért mondjuk lett volna még hová fejleszteni a játékmenetet és a sztorin, de legalább már jó úton járnak.
