2009 júniusa, internet. Egy Something Awful nevű internetes portálon járunk, ahol arra kérik az olvasókat, hogy hogy küldjenek be Photoshoppolt képeket, amelyek valamilyen paranormális eseményt ábrázolnak. A vegyes színvonalú pályaművek csak úgy ömlenek a portálhoz, ám akad köztük két, szokatlanul nyugtalanító kép, egy bizonyos Eric Knudsen fotói. Eric munkái nemcsak a képek miatt nyomasztók, de azért is, mert az ötletgazdája rögtön egy történetet is kanyarít melléjük - egy gyerekekre vadászó, nyúlánk, sápatag rémalak köré.
Nem, ez nem a Backrooms, magyarul a Hátsó szobák kiindulópontja, hanem Slendermané, viszont tagadhatatlanul sok bennük a közös, mondok is rögtön hármat. Egy: mindkettő egyetlen képből indult. Kettő: az internet bugyraiban születtek. Három: a lelkes netezők kreativitásából nőtték ki magát gyakorlatilag világszintű horrorjelenséggé. Bár a sárga, végtelen szobákkal riogató Backrooms szinte pontosan tíz évvel később bukkant csak fel a színen, egyértelmű hátrányból indult Slendermanhez képest, mivel nem egy kézzel fogható démonról, szörnyről, gyilkosról vagy valami hasonlóról szólt, hanem egy nagyon is profán dologról: üres szobákról.
2019 májusa, internet. A 4chan nevű fórumon az egyik topik szerzője olyan képeket kezd el bedobálni, amelyek szerinte „nyugtalanítók és furcsának érződnek”. Ezek között bukkan fel egy üres, sárga szobás fotó, nem sokkal később pedig egy névtelen fórumozó hozzászólást is fűz hozzá.
Ha nem vigyázol, és nem a megfelelő helyeken szakadsz el a valóságtól, akkor a hátsó szobákban fogsz kikötni, ahol semmi más nincs, csak a régi, nedves szőnyeg szaga, az egyszínű sárga őrület, a végtelen, zümmögő fénycsövek háttérzaja, és körülbelül hatszázmillió négyzetmérföldnyi véletlenszerűen szegmentált üres szoba, amelyekben csapdába eshetsz. Isten ments, ha hallasz valamit a közeledben, mert ő addigra már biztosan meglátott téged.
Na, és innentől kezdve szabadul el az őrület.
A jelenleg legelfogadottabb eredettörténet az, hogy a fenti fotót a 2000-es évek elején lőtték (2002-ben vagy 2003-ban) egy amerikai hobbibolt-hálózat, a HobbyTown egyik üres, felújítás alatt álló üzlethelyiségéről, majd szép lassan egy nagy közös internetes projekt lett belőle. Mondhatni mindenki dolgozott egy kicsit rajta, és nemcsak azzal, hogy hírét vitte a képnek az internet különböző bugyraiba, hanem maga a sztori is fejlődött. Creepypasta, azaz egy olyan hátborzongató horrortörténet vált belőle, ami szájról szájra fórumról fórumra vándorolt, a mesélők különféle elemeket adtak a történethez, elvettek belőle, és addig alakult, nőtt, formálódott ez az egész világ, hogy a Backrooms-közösségen belül végül még egy szakadásra is sor került.
Lettek „a kevesebb több"-elvét vallók, akik szerint az egészet nem kell túlgondolni, nem kell válaszokat adni, sem pedig keresni, elég önmagában a végtelen sárga folyosórendszer, amiről nem is tudjuk pontosan, hogy micsoda, csak annyit, hogy „kizuhanva" a valóságból itt lyukadhatunk ki. A másik oldal azonban többet akart: ők voltak az úgynevezett SCP-vonal, akik szintekkel képzelték el a hátsó szobákat, a szintekhez pedig szörnyeket társítottak és túlélési technikákat dolgoztak ki. Ők már egy jóval komplexebb rendszerben gondolkodtak, a különféle szinteknek pedig semmi nem szabott határt: van bevásárlóközpont szint, metró szint, elhagyatott irodaépület szint, medencekomplexum szint és több száz más, liminális helyszín szint.
Apropó, mik azok a liminális terek? Röviden és tömören olyan helyek, amelyeket normál esetben emberekkel vannak teli, amikor pedig teljesen üresek, az agyunk azt kezdi érezni, hogy valami nincs vele rendben. Ismerős a hely, de valahogy mégsem az igazi, hiányzik belőle valami fontos. Ilyenek például az üres irodák, a kihalt folyosók, a bevásárlóközpontok zárás után vagy épp az iskolák a nyári szünetben.
A Polygon egyébként megjegyzi, hogy a Backrooms világában nemcsak a fentebb említett két tábor létezik, van egy harmadik is, ám ők már egy megfoghatatlanabb vonalat képviselnek. Nem érdekli őket sem a sztori, sem a szörnyek vagy hogy hány szint létezik, csak magát az érzést, az üres, végtelen terek nyomasztó hangulatát kutatják. Azt a nehezen megfogható benyomást, amit tulajdonképpen a Backrooms-fotója keltett életre, és ami mostanra internetes esztétikává nőtte ki magát. Igen, az ő megközelítésük már egészen filozófiai.
2022-ben aztán újabb nagy lökést kapott a sárga hátsó szobák legendája. Nem, nem egy újabb tábor nőtte ki magát, hanem megjelent a színen a mindössze 16 éves(!) Kane Parsons, aki gondolt egyet, és miközben egy Blender nevű, 3D-s program használatát gyakorolgatta, összehozott néhány rövidke videót a Backrooms koncepcióját alapul véve. A tinédzser nem tartotta meg magának ezeket, hanem Kane Pixels néven feltöltötte a YouTube-ra, a The Backrooms (Found Footage) címmel futó minivideói pedig szinte rögtön megtalálták a maguk közönségét. Parsons ráadásul az őstörténethez tért vissza; nem dobálózott több száz szinttel, nem akarta túlmagyarázni a jelenséget, épp ellenkezőleg: a fókuszban a végtelen, nyomasztó terek álltak, ahol nincs kapaszkodó, nincs történet, nincs magyarázat. Most pedig egy nyolcmillió dollárból készült egész estés filmet (kritika ITT) is összehozott az A24-nek, úgy, hogy még mindig csak 20 éves, és épp több rekordot is megdönteni készül a filmjével. Magyarán egy húszéves srác egy internetes városi legendával a YouTube-ról eljut egy A24-es mozifilmig. Most komolyan, lehetne ennél Z generációsabb hollywoodi sikertörténetet írni?
Borítókép forrása: Kane Pixels
