Aki olvasta tőlem a Vivarium vagy a The Exit 8 című filmek ajánlóját korábban, az tudhatja, hogy odáig vagyok a liminális terekben játszódó filmekért. Ezeknek az ősatyja pedig nem más, mint a 2019-ben előkerült Backrooms, avagy a creepypasta, ami elindította az egészet és azóta számos módon fejlődött tovább. A Backrooms, avagy magyarul Hátsó szobák különböző szintekkel rendelkeznek. Az egész lényege, hogy ha valaki „kiesik a valóságból”, egy végtelen, üres, sárgás falú irodaszerű labirintusba kerül. Ez a hely tele van monoton folyosókkal, zümmögő neonlámpákkal és furcsa, néha veszélyes lényekkel. A történet lényege a nyomasztó, elszigetelt hangulat és az, hogy szinte lehetetlen kijutni onnan, mindez pedig szinte ordít egy kisköltségvetésű horrorfilmért. Az élőszereplős Backrooms filmre akkor figyeltem fel először, amikor kiderült, hogy a rendezői székben Kane Parsons foglalhatott helyet – az a fiatal alkotó, aki az egész jelenséget elindította annak idején. Parsons mindössze 20 éves, és ezzel gyakorlatilag a legfiatalabb rendező, akivel az A24 valaha együtt dolgozott.
Ha pedig A24, akkor itt várható volt, hogy nem fognak spórolni semmin, legalábbis ami a speciális effekteket illeti. Ehhez képest a hivatalos adatok szerint a Backrooms kevesebb, mint 10 millió dollárból készült, szóval ha sikeres lesz (és erre megvan minden esélye), akkor benne van a pakliban, hogy a hátsó szobák egyéb szintjeit is feldolgozzák. Ha pedig így lesz, és elérünk a Level 11-hez (The City That Never Sleeps), avagy a végtelen városhoz, esetleg a soha véget nem érő kertvároshoz (azt hiszem, ez a Level 9-es), akkor én ott fogok ülni a moziban minden egyes alkalommal – de most lássuk, hogy miről is szól a Backrooms.
1990 júniusában járunk, valahol Amerikában. Clark (Chiwetel Ejiofor) egy bútoráruházban dolgozik, viszont a biznisz nem igazán pörög. Sőt, olyannyira nem, hogy a villanyszámla még magasabb is, mint ami indokolt lenne, és ezt a helyzetet Clark sem érti. Olyan az egész, mintha valami éjszaka is fogyasztaná az áramot, csakhogy ő bizton állítja, hogy mikor bezár, akkor lekapcsolja az összes lámpát. A pasassal eléggé elbánt az élet korábban (pontosabban inkább a volt élettársa), ezért Maryhez, a terapeutához (Renate Reinsve) jár, hogy segítséggel valahogy képes legyen feldolgozni ezeket az emlékeket. Egy este Clark arra lesz figyelmes, hogy az áruház alagsorában különös fény szűrődik át a falon. Rátalál egy ajtóra, pontosabban lazán „átesik” a falon és máris a hátsó szobákban találja magát. Ez a hely olyan, mint egy szürreális rémálom az IKEA-ban. Végtelennek tűnő folyosók, egymásba nyíló szobák, ajtók a padlón és a plafonon… és a bútorok. Hol félig a padlóba süllyedve, hol egymásba „olvadva”, mintha egy kifordított világban járnánk – még a STOP tábla is POTS-ként jelenik meg.
Clark hamar rájön, hogy nincs egyedül odabenn: valaki van vele. Léptek dobogását hallja, de elszánt és helyén van az esze, ezért pontosan tudja, hogy merrefelé kell visszajutnia a „valóságba”. A Backrooms már itt eltér például a Vivariumtól, vagyis hogy itt vissza lehet menni a bútoráruház alagsorába. Nem az van, mint a játékban, hogy egyszer csak magunkhoz térünk a sárga falak között és meg kell találni a kiutat, ezzel pedig máris több a Backrooms szimpla szenzációhajhászásnál. Itt ugyanis kapunk épkézláb karaktereket, háttérrel és saját (tragikus) múlttal. Clark nem tétlenkedik, hanem térképet rajzol, és vállalkozik arra is, hogy felfedezi az egész titokzatos komplexumot, kerül amibe kerül.
Nagyon különleges, ahogy a drámai részt beemeli és kihasználja ez a film. Az ember alapvetően egy ijesztgetős horrorfilmet várna, de a Backrooms sokkal többről szól, a végén pedig úgy álltam fel előle, hogy igenis sikerült elgondolkodtatnia. Persze a horror-faktor is abszolút a helyén van. Eleve roppant nyomasztó maga ez a liminális tér a sárga falakkal és a furcsa tárgyakkal. Ez az a hely, ahol lényegében bármi megtörténhet, szóval bőven akadnak majd meglepő jelenetek. Tetszett, hogy mivel a ’90-es években járunk, korai VHS-kamerázós felvételek is kerültek be, ezeket pedig naná, hogy found-footage jelleggel oldották meg. Kicsit kapkodó, kicsit sablonos, de működik, a félelmetes hangulathoz hozzátesz, a POV-nézőpont miatt pedig egy az egyben a játékokat idézi.
És még egy fontos dolog! Talán korai még ezt kijelenteni, de akad ebben a filmben a vége felé egy jelenet a bútoráruházban, ami szerintem az idei év eddigi legparásabb horrorfilmes jelenete, és ott rendesen kirázott a hideg. Máskor egészen szürreális mélységekbe merészkedik a Backrooms, és egy ponton már konkrétan David Lynch munkásságát is megidézi. Spoilerezni nem szeretnék, de akik ismerik a creepypastát vagy a játékokat, azok rengeteg apró utalást fedezhetnek fel, és nemcsak az „alap” hátsó szobákra gondolok, hanem több szintjére is – de ezek megtalálásához eléggé oda kell figyelni. A látvány kifejezetten tetszetős: a klausztrofób hangulat talán annyira nem erős, mint a Vivarium vagy a The Exit 8 esetében, viszont a speciális effektek sokkal komolyabbak és ezeknél érződik igazán, hogy mennyire klassz, hogy az A24 állt be a film mögé – egy cseppet sem tűnik gagyinak az életre keltett creepypasta.
Ez főként Kane Parsons érdeme, aki teljesen szabad kezet kapott a rendezésben. Parsons viszont nem érte be bazári ijesztgetéssel (és milyen jól tette!), hanem fogta, és ráhúzott egy komolyabb karakterdrámát az egész Backrooms koncepcióra. Biztos vagyok benne, hogy emiatt sokan unalmasnak fogják találni a filmet, de aki meg odáig van az A24 horrorkért (Örökség, Beszélj hozzám!, Eretnek), annak ez egy igazi csemege. Bízom benne, hogy jönnek még folytatások – akár más szintekkel –, mert bőven rejlik még potenciál ebben a témában.
Borítókép forrása: ScreenRant
