A héten már elkezdtem az Ausztráliában tevékenykedő Via Vision csomagjának feldolgozását, ami cikkeket jelent, méghozzá nem is keveset – ezek közül egyet olvashattatok a Hammer horrorjairól és egy csapat gyilkos halról. Mielőtt pedig rátérnénk a Psycho-, A légy- és az Amityville-sorozatra, vagy Stephen King néhány gyöngyszemére, előtte a Halloween-franchise két igen fontos darabja kerül terítékre. De hogy a második és a harmadik epizód miért olyan fontos? Nos, ez a kettő került a Universal Pictures birtokába, és bár a vállalat tulajdonképpen mindent megtett azért, hogy kihozza a maximumot a sorozatból, szándékaik csúfos kudarcot vallottak.

Mert bár a Mester, avagy John Carpenter 1978-as kultfilmjével lezártnak tekintette a történetet, a slasher-alapköveket tökéletesre csiszoló (tévedés, nem a Halloween volt a slasherek atyja, elvégre a jellemzők már itt-ott megszülettek – Carpenter inkább csak összekalapálta az esszenciális összetevőket) mozi akkora siker lett, hogy egész egyszerűen muszáj volt meglovagolni az általa keltett hullámokat. És bár szidhatjuk magát a mentalitást, illetve az elkészült folytatásokat, kifejezetten nézhető horrorfilmekről van szó, amik megmutatják, hogy Myers ámokfutását sorozattá tenni eleve átgondolatlan lépés, avagy amit lehetett, azt a sztoriból így is nagyjából kihozták az alkotók.    

Halloween 2 (1981)

Noha bemutatásáig három esztendő telt el, maga a történet pontosan ott folytatódik, ahol az előzmény befejeződött, avagy Michael Myers (nem, nem Mike, erről tessék leszokni, az egy színész) ámokfutásának éjszakáján. Loomis doki pár golyót ereszt a pszichopata gyilkosba, azonban az erkélyen át lezuhanó őrültnek pár perc múlva már nyoma sincs. Laurie-t kórházba viszik, a jó doktor meg hajtóvadászatba kezd a helyi rendőrséggel, akik nehezen hiszik el, hogy Myers hat golyót kapott (többek közt a szívébe), majd így vándorolt el, hogy további áldozatok vérével fesse vörösre az ünnepeket. Persze útja előbb-utóbb a kórházba vezet, ahol régi-új áldozatai sorban elhaláloznak a mészárlás éjszakáján.

Ismétlem, Carpenter nem tervezett folytatást, a minimál költségvetésből elkészített horrorfilmmel mindent elmesélt, amit szeretett volna, éppen ezért érezhető, hogy a folytatás kicsit izzadtságszagúra sikeredett. Ugye van az a pénz, szokták volt mondani, a bevételből keveset látott úriembert pedig emiatt könnyű volt meggyőzni a széria gondolatának elfogadásáról – producerként így odaállt a projekt mögé, bár szívét-lelkét abba már nem adta bele. Ráadásul nézeteltérések voltak a mozi erőszakosságát illetően is, hiszen az új direktor, az elsőfilmes Rick Rosenthal inkább egy lassabb és rémisztőbb második részt álmodott meg, Carpenter pedig az erőszakra feküdt rá, amit néhány utólag leforgatott vérengzéssel tett hangsúlyosabbá. Hogy kinek volt igaza, azt mindenki maga döntse el, igényeinek megfelelően, de az tény, hogy Rick nem lett igazán felkapott rendező, későbbi visszatérése a sorozathoz (Feltámadás) pedig igazi szégyenfolttá vált.

Ha azt vesszük, hogy az egész munkát a pénz motiválta, ráadásul a légkör sem volt éppen ideálisnak mondható, akkor bizony meglepetés lehet, hogy bár a Halloween 2 nem kiemelkedő, nem kifejezetten jó, mégsem sikeredett rosszra. A lecserélt, kevésbé drabális Myers (még a maszk sem ugyanúgy áll rajta), a parókát hordó Jamie Lee Curtis (mivel a film közvetlen folytatás, muszáj volt hasonlóan kinéznie) alapból kicsit komikussá teszi a történéseket, ha egymás után állunk neki a két mozinak, azonban a szépen fényképezett, hangulat terén még mindig jól teljesítő folytatás megteszi a hatását. A gyilkosságok közt van pár fájdalmas, ötletes darab is, nem véletlen, hogy a produkciót több országban betiltották, ráadásul nehezen dolgozzuk fel a tényt is, miszerint Michael Myers maga a gonosz, akit nehezen lehet elpusztítani. Aztán mégis, valahogy csak sikerült véget vetni a kellemetlenkedésének, és bár ezek után adta volna magát, hogy a harmadik epizód valami izgalmas fordulatot visz a befejezésbe, a Universal gondolt egyet, és új utakra terelte a franchise-t.

Halloween 3: Season of the Witch (1982)

Halloween éjszakája előtt járunk, mikor az éji sötétben egy boltos menekül üldözői elől, az érzelemmentesnek tűnő öltönyös alakok pedig mindent megtesznek, hogy áldozatukat eltegyék láb alól. A férfi végül csak eljut egy benzinkútra, ahol a segítőkész kolléga betuszkolja az autóba, majd megindul vele a kórházba, ahol aztán csak kivégzik szerencsétlen flótást, miután félájultan halálra rémítette az összes ápolót és orvost a megszokott „mind meghalunk” dumával. A doki, Daniel Challis aztán nem hagyja annyiban a dolgot, és az áldozat lányával, Ellie-vel utánajár az esetnek – kutatásuk a közeli kisvárosba (Santa Mira) vezeti őket, ahonnan egy rejtélyes gyár (Silver Shamrock) az összes nagyvárost halloweeni maszkokkal látja el, amik valamilyen fura erővel bírnak.

Hogy nincs Michael Myers, az egyáltalán nem meglepő, a Universal a második részt követően ugyanis úgy gondolta (Carpenter nemkülönben), hogy egy huszáros vágással véget vet a maszkos rém ámokfutásának, jelenlétét pedig minden évben valami egyedi borzalomra cseréli, így a széria minden esztendőben megújulhat, friss vért pumpálhat a sorozatgyilkosoktól megfáradt műfaj ereibe. Nos, az elképzelés jó volt, maga a művelet mégsem jött össze, a terv nem vált be, ugyanis a Halloween 3 bukott egy jókorát, ami mondjuk nem a bevételen volt érezhető, hanem inkább a kritikákon. Az már más kérdés, hogy ezúttal is a rajongók ártottak a szériának a legtöbbet, mert akadékoskodásukkal jó időre megpecsételték a sorozat sorsát (’88-ig nem volt több epizód), ami újat mert mutatni ahelyett, hogy beállt volna a sorba.

Ráadásul, noha kisebb bugyutaságok vannak a filmben, továbbá a kémia mintha a főszereplők közül is hiányozna (egyébként sem Tom Atkins, sem Stacey Nelkin nincs a helyzet magaslatán – szemben a gonosz gyárossal, akit Dan O’Herlihy alakított nagyszerűen), a Halloween 3 vérbeli horror. Szó szerint, elvégre klasszikus maszkolós megoldásokkal (ezek a CG-n nevelkedetteknek gagyinak hathatnak, de szerintem pont ezekkel működött igazán az elrettentés) és bitang hangulattal egyaránt rendelkezik a produkció, amit Carpenter minimalista dallamai tekernek még nagyobb fordulatszámra, nem beszélve a gyönyörű fényképezésről. Igazából a teljes mozi olyan, mintha maga Carpenter vezényelte volna le, tökéletesen illeszkedik az egy évvel későbbi Christine mellé (még a dallamok is hasonlóak). Jó kérdés persze, hogy mi lett volna a végeredmény, ha valóban Joe Dante forgatja le a harmadik részt, ahogyan azt elsőre tervezték (biztosan több lett volna a szatirikus elem), de összességében így is egy szerethető mozi lett a Season of the Witch alcímmel ellátott, új irányt kikövezésére elviekben abszolút alkalmas film.

Aztán, ahogyan már említettem, a szándék hiába volt meg, a kemény mag nem engedett, Myers nélkül nem bírták feldolgozni a filmcímet, amit úgy egyébként másfél órányi borzongás követett. A Universal pedig lepasszolta a jogokat, hogy évekkel később ismét az unalomig ismert klisé térjen vissza mindenféle misztikummal és butasággal nyakon öntve (egyedül a H20 lett jó, Steve Miner azért azzal – is – odatette magát). Tommy Lee Wallace (Frászkarika 2Stephen King: Az) tisztességes, egy-egy helyen kifejezetten beteges és elborult horrort dirigált le biztos kézzel, ami klasszikusokat is idéz (Testrablók), előre vetít kritikusabb hangvételű címeket (Elpusztíthatatlanok), emellett pedig olyan, amilyen egy jó horror: rémálomszerű, már-már elképzelhetetlen pillanatokkal, amik jórészt meghökkentik, taszítják a nézőt. Nem tökéletes, de kimondottan jó szórakozás masszív, a nyolcvanas évekre jellemző hangulattal, szóval, ha valaki meg tud békélni a gondolattal, hogy ez nem az a Halloween, nyugodtan ajánlom a megtekintését, sőt sajnálom, hogy a széria nem ment tovább ebbe az irányba.

DVD és Blu-ray… Előbbi formátumban nálunk is megjelent mindkét film, ezért ezek beszerzését javaslom leginkább, kék verzióból pedig elég sok verziót lehet megszerezni (az amcsi Universal lemeze elvileg régiófüggetlen, angol feliratos), persze nagy csodákat egyiktől se várjunk – kiemelésre talán csak a német NSM mediabookja érdemes, ami szokás szerint gyönyörűnek mondható. Az ausztrál Via Vision kiadványain van némi extra (interjú és kisfilm az amerikai Shout verziója alapján, képgaléria, trailerek), az angol felirat persze hiányzik, de a képminőséggel legalább nincs gond. Alapvetően tehát javasolható lemezekről van szó.

Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam a filmek megtekintéséhez, talán még a legszimpatikusabb kiadásokat is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, hamarosan ismét találkozunk, addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok! Ha pedig véleményetek vagy kérdésetek van, azt természetesen mindenképpen osszátok meg velem és a többi olvasóval.

A filmeket köszönjük a rovatot támogató Via Visionnek!