A több mint tíz éve, 2003-ban még Odeon Entertainmentként indult, angliai székhelyű Screenbound Pictures az otthoni szórakozást, vagyis inkább szórakoztatást tűzte ki céljául, így mindenféle műfajú filmeket, zenéket megosztva a nagyközönséggel, mind digitális, mind fizikai formában. Ráadásul hozzájuk tartozik a Maison Rouge és a Black House is, ezek a sorozatok pedig klasszikus európai exploitation és sexplotation (erőszakos mozik, sokszor rengeteg erotikával, szadizmussal) filmeket jelentenek, egyelőre kizárólag DVD-n. Ami számunkra most érdekesebb, és ami miatt lecsaptam a lehetőségre, hogy együttműködés jöhessen létre a kiadó és a rovat között, az a klasszikus horrorok felhozatala, hiszen remek angol kultfilmek jelentek meg a Screenbound forgalmazói tevékenysége által.

Ahogyan azt láthattátok kibontós videónknál, egyből hat lemez érkezett a cégtől, ezek közül ezúttal három kerül terítékre, majd egy következő alkalommal a többi alkotást is kibeszélhetjük. Természetesen mindenkitől jöhet vélemény, aki látta a mozikat, sőt a rendezőkről és színészekről, vagy akár magáról a műfajról is értekezhetünk – a rovat célja a zsáner népszerűsítése, nem pedig az, hogy osszam az észt közös kommunikáció nélkül.

tamogato-screenbound.jpg

Dr. Terror’s House of Horrors (1965)

Az utolsó pillanatban öt egymásnak teljesen vadidegen férfi foglal helyet egyetlen vasúti kocsiban, az indulás előtt azonban csatlakozik hozzájuk még egy úriember, aki később Dr. Schreck néven mutatkozik be. Specialitása: tarot kártyával megjósolni valakinek a jövőjét, méghozzá a természetfeletti megnyilvánulásokkal kapcsolatban, valamint azt, hogyan kerülheti el a legritkább esetben sem túl kecsegtető lehetőségeket. Így az ismeretlen, kicsit baljós figura sorban jósolja meg a vele egy légtérben lévő utasok esélyes jövőképét, ami senkire nézve sem kedvező. Egyikük egy farkasemberrel akasztja össze a bajszát, más egy öntudatára ébredt gyilkos növénnyel küzd meg, megint más pedig egy csúnya módszerrel elintézett művészember levágott kezében lel halálos nemezisre.

Készült egy 1943-as amerikai film is ugyanezzel a címmel, ráadásul az is több kisebb sztorit tartalmazott, ám a ’65-ös verzió már csak azért is rendkívül fontos, mert nemcsak az angol Amicus első horrorfilmje lett, hanem az első portmanteau, avagy antológia is a stúdiótól. Ráadásul a rendező az az egyébként operatőri munkáival kiemelt pozíciót szerző Freddie Francis, akinek amúgy a Hammer is több sikert köszönhet, illetve aki évtizedekkel később olyan nagyszerű moziknál végzett ismét operatőri munkát, mint a Dűne vagy a Cape Fear – A rettegés foka.

Zsenije sok esetben felfedezhető a kicsivel több, mint másfél óra során, de elég a nyitányt megemlíteni, ahol a körbetekintő Schreck, avagy Peter Cushing fejét követő kamera egy pillanat alatt megalapozza a feszültséget. Egyetlen mozdulattal sikerül azt egyértelműsíteni, hogy valami nem stimmel, a Doki pedig veszélyt jelent, ami bármikor lecsaphat, közvetett vagy közvetlen módon. Egyébként a Dr. Terror’s House of Horrors olyan sikeres lett, hogy megannyi hasonló mű követte a megjelenését, így az Amicus a következő tíz évben további hat antológiát forgatott le.

Persze a rendezés és az operatőri munka csak egy dolog (bármennyire is fontos), elvégre ez a film a szereposztásnak is rengeteget köszönhet. Felbukkan benne Cushing és jó barátja, Christopher Lee is, sőt Roy Castle és Michael Gough mellett még a fiatal Donald Sutherland is feltűnik az egyik utas képében. A történetek jópofák, a dialógusokkal sincs probléma, és bár a speciális effektek egy része még kezdetlegesnek mondható, ez a kor számlájára írandó, elvégre ’65-öt írunk, amikor még CG nem létezett, és persze a trükkmestereket sem segítette annyi mechanikus szerkezet, mint a hetvenes és nyolcvanas években. Máskülönben pont a produkció kora az egyik legnagyobb pozitívuma is. Manapság sokan túl modorosnak mondhatják a Dr. Terror’s House of Horrors jeleneteit, szereplőinek viselkedését, de talán pont ez az a báj, ami mára teljesen kiveszett a filmgyártásból, miközben társadalmi szempontból igenis nagy jelentősége lehetne a hétköznapi viselkedési minta terén is.

Tower of Evil (1972)

Két férfi érkezik egy csónakkal a ködös, éjszakai Snape Islandre (Snape-sziget), a misztikummal és legendákkal teli helyszínre, ahol egyből sikerül belefutni pár hullába, sőt egyikük csatlakozik is azokhoz, miután az egyetlen túlélő, a sokkban lévő Penny ijedtében egyszerűen megöli. A továbbiakban katatón állapotba zuhant lánytól ezután egy doktor próbál mindent megtudni, ami kisebb flashbackek során össze is jön, az eset pedig sokak figyelmét felkelti, így pár kutatóét is, akik úgy sejtik, a sziget föníciai kincseket rejt. A területre érve aztán előtörnek a látogatók legrejtettebb érzései, szexuális vágyai, miközben valaki vagy valami sorra teszi el láb alól a kutatókat, akik végül egy föld alatti barlangot is felfedeznek, ami egyértelmű bizonyítékká válik: nem egyedül vannak a szigeten.

A hetvenes évek eleje kiváló táptalajjá vált a horrorfilmes műfajnak, leplezetlenebb formában került vászonra az erőszak, miközben a testiség tabuját is állandóan rombolták a műfaji darabok. Valahol pedig ez teljesen érthető (még amellett is, amit az előző film kapcsán írtam), elvégre a horror felnőtteknek szánt műfaj, így miért is kerülnének abban bármit is, ami egyébként teljesen természetes – például a szex és a meztelenség. Sőt majdhogynem az a fura, hogy manapság bárkit feldarabolhatnak, kibelezhetnek, de ha egy mellbimbó a vászonra, a tévébe, netán egy közösségi oldalra kerül, akkor egyből mindenki felháborodik, mintha a női test alapjában véve nem a természet egyik legnagyobb és legszebb csodáját jelentené.

A produceri munkálatokat végző Richard Gordon mindenesetre ekkorra már túl volt néhány közismertebb horrorfilmen, így elég tapasztalattal rendelkezve vetette bele magát a rémületes sziget rejtélyébe, ami olyan nyitánnyal kezd, mint kevés akkori társa. Egy olyan filmet alapból nehéz nem szeretni, ami az első percekben gótikus díszletek között mutat egy pocsolyában fekvő mezítelen férfihullát, majd egy nőit, akinek hirtelen elgurul a feje, továbbá egy újabb fiatalembert, akit a falhoz tűztek egy lándzsával. Így sikeresen alapul véve két alműfajt, amik közül az egyik tulajdonképpen még csak elméletben létezett.

A Jim O’Connolly rendezésében készült filmalkotás egyszerre gótikus horror a Hammer/Amicus és a Universal nyomdokaiban (inkább előbbi szabadosabb gondolkodásmódját továbbgörgetve), illetve slasher, ami ebben az időszakban még nem kifejezetten létezett. Legalábbis nem megnevezve, elvégre a ’60-as Kamerales és Psycho még nagyon a zsáner kezdetleges formáját hozta (annak ellenére, hogy mindkettő zseniális), de a ’71-es Bay of Blood (Mario Bava egyik örökérvényűje) is csak tapogatta a stílusi normákat. Szóval, ha a slasher gyerekcipőben is járt, a fejét már a Towerben is felütötte, ami egyébként az angolszász (és részben amerikai) filmgyártás ezen időszakának legszebb momentumait tartalmazza, sőt még az ekkor éppen csúcson lévő olasz giallók egy-egy jellegzetességét is felfedezhetjük benne.

Másfél órája alatt felfedezhető néhány olcsó, de ezzel együtt is kimondottan jól mutató trükk és speciális effekt, néhány utólag szinkronizált kisebb sztár és karakterszínész, na meg egy történet, ami nemcsak látványában, hanem a sztori magjának szempontjából is kicsit ködös, és éppen ezért izgalmas. Persze a ténylegesített végjátékra már kevésbé szegezi a képernyő elé nézőit, azonban így is remek darabja a kornak. Szóval, ha valaki klasszikus angol horrorra vágyna, ezzel a produkcióval szinte biztosan jól jár. Egyébként a Tower nem meglepő módon rengeteg címen elérhető – a németek még a zombikat is belekeverték, sőt két helyen meg is birizgálták az utószinkront, hogy az élőhalottakat valahogy beleszuszakolják, ezzel meglovagolva az aktuális trendeket.

Killer’s Moon (1978)

Ha egy diáklányokkal teli busz lerobbanása miatt a fiatalok egy mindentől távol eső környéken, egy hatalmas épületben szállnak meg, miközben pont arrafelé jár egy csapat pszichopata őrült, az soha nem vezet jóra. Nincs ez másképpen a közel negyven esztendős Killer’s Moon esetében sem, ami a házmegszállós mozikat (Az utolsó ház balra, Ház a park szélén, A bűn éjszakája) keveri a slasherek jellemzőivel. A ’72-es The Last House on the Left és a ’74-es Texasi láncfűrészes után a filmvásznak világát megszállták a mindenféle agybajosok, akik másokkal erőszakoskodtak, embereket ettek, lányokat erőszakoltak meg, és alapvetően tettek mindenféle normára, amivel egy civilizáció együtt él.

Innentől a horrorok is erőszakosabbá váltak, sokkal többet engedtek meg maguknak az alkotók, a tabukat sikerült leverni, így semmi sem állhatta útját annak a hullámnak, ami a mozik világában elsöpörte a jó ízlés képzelt határait. Tulajdonképpen erre remek példa a Killer’s Moon, avagy Alan Birkinshaw (Az Usher-ház bukása, A vörös halál árnyékában) első komolyabb horrorja is, amelyben a négy értelmi fogyatékos, kísérleti drog hatása alatt lévő bűnöző teljes nyugalommal terrorizálja a lánycsapatot, kísérőiket és a közelben élőket.

Szerencsére a tipikus angol karaktereket sikerült élettel megtölteni, ami jó hatással lett a mozira, így hihetővé változtatva azt, miközben egy-egy improvizáció is segíti az összképet, noha az állatbarátokat ezek a jelenetek inkább elriasztották. Ilyen a megsérült, háromlábú kutya előkerülése, vagy a macska farkának levágása – a forgatás alatt természetesen egyiknél sem volt tényleges csonkolás, a macskának már eleve nem volt farka (így jött az ötlet, ezzel is mutatva az elkövető gonoszságát), Hannah (a kutya) pedig rablás áldozatául esett gazdáját védve vesztette el a lábát. Öncélú gore és belezés amúgy nincs a filmben, csak néhány vérengzés és nemi erőszak, ami azonban az érzékenyebbeknél már önmagában kiverheti a biztosítékot. Egyébként élvezhető zsáneri darab egy-egy jobb jelenettel, még ha nem is igazi nagy klasszikus, ami elsőként jut bárki eszébe, ha a terrorizálós, gyilkolászós alműfajok kerülnek szóba.

A Dr. Terror’s House of Horrors DVD-n rengeteg kiadásban elérhető, bőven van miből válogatni, azonban a Blu-ray már kicsit egyszerűbb, mivel az amerikai kiadás angol feliratot nem tartalmaz, csak a Screenbound Pictures és a német Wicked-Vision verziója. Előbbi ráadásul gyönyörű képpel rendelkezik, a hangzása is jó, sőt extrákat is tartalmaz (még steelbookos formában is megvásárolható), míg a német változat hasonlóan szép megoldásokkal, mediabook képében is elérhető.

A Tower of Evil DVD-n csak a Screenboundtól ajánlható, bár igazából a Blu-ray is, mivel az amerikai Scorpion Releasing kiadása sem tartalmaz angol feliratot, ahogy a német mediabookos változat sem. Noha angol felirat a Screenboundnál sincs, van helyette némi extra (trailer, interjúk), szép képminőség, és a többi kiadáson tapasztalható rosszabb hangzás, de ez úgy tűnik, a film mellé jár. A Killer’s Moon DVD-n megint több kiadásban létezik, míg a Blu-ray csak amerikából (Redemption) és a Screenbound által érhető el, méghozzá hasonló minőségben. És ugye Anglia mindenképpen közelebb van, a szállítás is olcsóbb.

Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam valamelyik film megtekintéséhez, talán még a legszimpatikusabb kiadásokat is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, hamarosan ismét találkozunk, addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok!