Ha vámpírok, akkor Lost Boys, Fright Night, meg Near Dark, ha pedig vérszívó grófok, akkor Drakula és Nosferatu, avagy Béla bácsi és Lee, továbbá Max Schreck és Klaus Kinski, szól a fáma, arról pedig hajlamosak vagyunk elfeledkezni, hogy egykoron Blacula is vérre szomjazva járta az utcákat, ám a második epizód direktorának az afrovámpír előtt is volt már egy befutott sztárja, méghozzá Yorga, a bulgáriai fenegyerek. Ahogyan pedig azt emlegettem a Screenbound Pictures Satan’s Bloodjánál, a hatvanas évek vége komoly változásokat hozott az amerikai filmgyártásban, és emiatt bizony a legtöbben mindent bevetettek. A nézőkért folytatott harcban a sátánizmus, a grafikus erőszak és a töméntelen szexualitás szállt be a ringbe, a cicipárok többnyire kiütéssel győztek, és ezt a producerek mindig maximálisan figyelembe vették. Éppen ezért fura, hogy Yorga úgy lett kultikus vámpírrá, hogy közben nem esik végletekbe. Pedig eredetileg nem erről szólt a megegyezés…  

Családi viszonyok

A fiatal Donna édesanyja elvesztése után a szülő szeretőjét és barátját, a Bulgáriából származó Yorga grófot hívja segítségül egy szeánszhoz, aminek során a lány először kikel önmagából, majd transzba esik. Miután csillapodnak a kedélyek, a grófot Donna barátai viszik haza, azonban a két fiatal, Michael és a szépséges Erica a birtokon ragadva várja meg a reggelt. Aztán ahogyan az lenni szokott, a lány nyakát harapásnyomok díszítik szuvenírként, súlyos vérhiány lép fel nála, majd jól el is tűnik, amit persze már nem hagy annyiban a párja sem. Pláne, hogy Erica orvosa azzal a képtelenséggel áll elő, hogy a vámpírok nem csak a legendák szülöttjei, sőt Yorga is egy a mitikus lények közül.

Hetvenes vámpírok

Ennyi évvel később kifejezetten érdekes azt látni, hogyan lett egy alacsonyabb költségvetésű szoftpornóból horrorfilm, ráadásul kisebb kultfilm. Bár Bélánk és Lee Drakulái sikeresen beleégtek az emberek memóriájába, aminek hála már nehéz más grófot elképzelni a helyükben, azért azt be kell vallani, hogy Robert Quarry sármos, nemes figuráját nehéz nem megkedvelni már az első percekben. A hidegvérét és intellektusát szinte mindvégig megőrző karaktert egyébiránt a kor nézői is kellő lelkesedéssel üdvözölték a vásznon, elvégre eredetileg a Dr. Phibes ’72-es folytatásában tért volna vissza a filmvilágba, de végül direkt folytatást kapott a ’71-es The Return of Count Yorga képében.

Az 1970-es horror/dráma egyébként tényleg szinte semmit nem örökölt meg az eredeti, The Loves of Count Lorga, Vampire! címen futó projektből – már a Donna édesanyját alakító színésznőn túl, aki viszont felnőtt filmekben is meglengette tehetségét. Meztelenség, direkt szexualitás egyáltalán nem került képkockáira, mindösszesen egy leheletnyi erotikára futotta, ami a Judy Langet (Erica) alig takaró, káprázatosan merész ruházatnak köszönhető, valamint az ébredező vámpírlányok csak pár pillanat erejéig tartó románcának. Inkább a színészi játékra építettek az alkotók, továbbá a fényképezésre, a filmzenére, és bár ezek egyikével sem írták be magukat a filmtörténelembe, a hálás rajongók szívébe annál inkább, akik azóta is szíves-örömest újra és újra előveszik ezt a bájos, de nem annyira formabontó darabot.

Talán jobb lett volna…

Talán jobb lett volna az eredmény, vagy legalábbis izgalmasabb, ha a film az eredeti tervek szerint vagy azokat legalább nem egy az egyben kukázva készül el. Merthogy bár a Count Yorga egyáltalán nem rossz, sőt tényleg bájos a maga módján, azt meg kell hagyni, hogy egy mai nézőnek nem túl izgalmas másfél órát nyújt, amiben minden van, amit várna az ember, csak éppen visszafogott stílusban, így inkább csak felizgatja a kíváncsi szemeket, az ígérteket (vérontás és erotika) nem teljesíti. Pedig a vámpíros mítosz egybeforrt a vérrel (elvégre ez az alapja a teljes legendának), a vérszívás technikájában lévő fizikai kontaktussal és ezzel együtt fellépő gerjedelemmel, ami évtizedek óta természetes velejárója a kultusznak.

Jobban viszont nem szeretném ekézni a folytatást is megért klasszikust, mert Bob Kelljan (és a Mike szerepébe bújó színész, producer, másodrendező Michael Macready) alapvetően mindent megtett a sikerért, ahogy a teljes gárda is hozta az elvárt szintet. Személyes kedvencem egyébként a Pault alakító Michael Murphy, akit Wes Craven klasszikusában, az 1989-es Sokkolóban láthattunk a főszereplő édesapjának bőrében (igen, annak a fiatalembernek játszotta az apját, aki később megrendezte a világ egyik legfeketébb komédiáját Ronda ügy címmel).

Ha valaki szeretné a gyűjteményébe illeszteni Yorga gróf kalandjait, annak bőven van miből válogatnia (DVD terén nincs akkora kínálat, inkább szorítkozzunk a kék lemezekre). Amerikában az első részt ugye a Twilight Time adta ki régiófüggetlen, minőségi formában (angol felirat, extrák – rádióinterjúk, trailerek, képek – és egy igényes füzet társaságában), ezt nyugodtan ajánlom bárkinek, az Államokban megjelent folytatást viszont már nem annyira, elvégre azt a régiózárat annyira beváltan alkalmazó Shout Factory forgalmazza. Más kérdés, hogy az angol verzióval nehéz versenybe szállni, elvégre az Arrow ezúttal is nagyon odatette magát: mindkét film egyben, egy dobozban, angol felirattal, interjúval, trailerrel, galériával. Ha tehát mindkét mozit szeretnéd begyűjteni (és miért ne lenne így), akkor ez az ajánlott vétel, de ha összeszednéd a minőségi Twilight Time kiadványokat, akkor az amcsi kiadásról sem foglak lebeszélni.

Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam a Count Yorga, Vampire megtekintéséhez, talán még a Twilight Time kiadását is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, hamarosan ismét találkozunk, addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok! Ha pedig már láttátok a filmet, birtokotokban van a Blu-ray, bátran osszátok meg velünk a gondolataitokat – de magáról a műfajról is diskurálhatunk, nincs semmilyen megkötés a témában.

A filmet köszönjük a rovatot támogató Twillight Time-nak!