Most már sokadik éve fordul elő az, hogy nem egy AAA-kategóriás horrorjáték számomra a legfélelmetesebb az adott évben, hanem valami olyasmi, amiről alig hallott bárki is. A Steam ugyebár bővelkedik az olcsó – néha filléres – horrorjátékokban és bár ezek nagyobb része tényleg szimpla jumpscare-parádé, azért bőven találni köztük kiemelkedő alkotásokat. Oké, nyilván volt idén egy Cronos: The New Dawn, egy Dying Light: The Beast vagy akár egy Silent Hill f, azonban ezekre már nem tudnám azt mondani, hogy izzadt a tenyerem játék közben, a pulzusom meg az egekbe szökött. Például nagyon tetszett idén a KARMA: The Dark World, ám ebben is csak lépten-nyomon fedeztem fel amolyan igazi, vérfagyasztó horrort, és sokkal inkább azt éreztem, hogy a fejlesztők nyomasztani akarnak… de nagyon! Csakhogy aztán júliusban megjelent a Dread Flats. Ez egy belső-nézetes horrorjáték, amelyet a kínai Ghostcase stúdió fejlesztett. A játék központi eleme a felfedezés és a feszültség: a játékos egy ismert toronyházba (lakóépületbe) látogat, ahol eltűntek emberek, és sötét, természetfeletti entitások munkálkodnak. A Dread Flats atmoszférája erősen a 1990-es évek Kínájára hajaz, ami egyszerre hoz visszafogott nosztalgiát és nyomasztó bizonytalanságot.
A Dread Flats egyik legerősebb eleme az atmoszférateremtés. A 90-es évek kínai lakótelepeinek vizuális világa egyszerre nosztalgikus és nyugtalanító: a szűk folyosók, a mélybe nyúló liftakna, vagy a túl csendes udvarok olyan hangulatot teremtenek, ahol a horror találkozik a mélyen gyökerező folklór-érzettel. Ez a fajta környezet ritkán jelenik meg a mainstream horrorokban, ezért már önmagában különleges élmény, hogy egy ilyen autentikus kultúrkörbe csöppenünk. Pontosan a Dread Flats volt számomra évek óta az a játék, ahol elkezdtem érezni, hogy kiráz a hideg. Alapból a lakóépület már normál állapotában is vészjósló, de aztán kiderül, hogy nem is vagyunk egyedül odabenn – és ekkor kezd el igazán jól működni ez a játék. A játékmenet elsősorban a felfedezésre és a túlélésre épít. A lakóépület különböző tereiben barangolva tárgyakat vizsgálhatunk, nyomokat gyűjthetünk, és összekapcsolhatjuk az egyre baljósabb eseményeket. A játék a harc helyett sokkal inkább támaszkodik a lopakodásra, a menekülésre és a feszült üldözési jelenetekre. Ezek a pillanatok kifejezetten intenzívek, a túlélés pedig gyakran azon múlik, hogy mennyire vagyunk képesek józan ésszel gondolkodni egy pánikba torkolló helyzetben. Miközben a panel egyre mélyebb rétegeibe ereszkedtek, fokozatosan tárulnak fel az eltűnt lakók nyomai, valamint az a különös, torz jelenlét, amely a ház sötét sarkait járja. A titkok nem lineárisan tárulnak fel, így a játékban való előrehaladás nemcsak a túlélésről, hanem a kirakószerű történet összerakásáról is szól. Ez a fajta történetvezetés kifejezetten jól működik, mert folyamatos kíváncsiságot ébreszt, miközben fenntartja a pszichológiai feszültséget és be kell valljam, én ezt nagyon tudtam élni.
Mesteri, ahogy a Dread Flats építi a feszültséget. Egyre baljósabb, vészjóslóbb események történnek az épületben, a játék utolsó harmada pedig maga a pokol – itt már rejtőzködni kell, miközben egy olyan groteszk lény jár a nyomotokban, hogy attól instant rémálmai lehetnek a gyengébb idegzetűeknek. Csak annyit tudok még hozzátenni, hogy le a kalappal a Ghostcase csapata előtt! Ahogy elnéztem, ez eddig az első és egyetlen játékuk, szóval nagyon remélem, hogy hasonlóan sikeresek lesznek, mint az EMIKA_GAMES vagy a Chilla’s Art. A Dread Flats egyébként potom 6 EURO a Steamen, úgyhogy ennyiért bőven megéri az idei év (szerintem) legjobb horrorjátéka!
Borítókép forrása: itch.io
