A Castlevania: Symphony of the Night játékmenetét az utóbbi évek során talán több indie fejlesztő próbálta alapul venni, mint valaha. Ennek hála lassan hasonlóan nehéz igazán maradandó és emlékezetes címet alkotni, mint 2D-s, retró grafikájú platformerből és logikai játékból, ám ez nem akadályozza meg az újabb és újabb fejlesztőket a próbálkozások terén, még akkor sem, ha az olyan apróbb, finom újítások és eltérések, mint például a soulslike hangulat és játékelemek beemelése is viharos sebességgel terjed el a vetélytársak között.
Az Ender Lilies: Quietus of the Knights a fent felsorolt elemek mindegyikét kipipálja a listán: metroidvania, első ránézésre Symphony of the Night, másodikra kicsit Dark Souls (bár inkább a történet és az ellenféldizájn, mintsem a nehézségi szint terén). Főhősünk egy Lily nevű kislány, az egyik, ha nem az utolsó Fehér Papnő, aki hosszú álmából arra ébred, hogy rejtélyes okokból bekövetkezett kényszerpihenője során a csodálatos fantasy birodalmat elárasztotta egy szűnni nem akaró, elátkozott eső, mely kárhozott élőhalott rémekké változtatta a népet, melyekkel, illetve az átok forrásával csak a Fehér Papnők vehetik fel a harcot.
Lily különböző harcosok lelkét képes használni mind az ellenfelek legyűréséhez, mind a fizikai képességeit meghaladó akadályok leküzdéséhez, hogy sorra bejárhassa a birodalom különböző részeit, kiderítse saját múltjának titkát, illetve megállítsa az esőt. Alapból csak a hősünket felébresztő Lovag áll rendelkezésünkre, ám minden nagyobb főellenfél vagy combosabb opcionális ellenfél leküzdése után elnyerhetjük annak lelkét, mely amellett, hogy egy passzív mozdulattal, például dupla ugrással egészítheti ki Lily mozgástárát, a Nintendo DS-re megjelent Castlevania-játékokhoz hasonlóan egyfajta fegyverré is válik. Ennek hála felszerelésként hősünkre akaszthatjuk őket, majd jellegzetes támadásaikat segítségül hívhatjuk a harcok során.
Emellett vadásznunk kell a különböző relikviákat és amuletteket is, melyek maximális életerőnket, kitéréseink hatékonyságát és a harc hevében bevethető, gyógyulásunkhoz szükséges imák számát hivatottak növelni. Amennyiben erőforrásainkat túlságosan kimerítettük, bármikor dönthetünk úgy, hogy megpihenünk a biztonságosabbnak tűnő zónákban elhelyezett padok valamelyikén, melyek amellett, hogy lehetőséget nyújtanak a mentésre, felszereléseink variálására, visszatöltik minden erőforrásunkat, ám használatuk egyúttal automatikusan feltámasztja az összes ellenfelet a már legyűrt bossok kivételével.
Ugyan az Ender Lilies nem kínál olyan elemeket, amelyeket nem láthattunk már a konkurencia vagy az inspiráló klasszikusok soraiban, az összkép mégis kimondottan ígéretes. A készítők a kihívás szintjét nagyon jól belőtték arra a pontra, ahol nem egy séta a parkban, de nem is olyan kemény, embert próbáló kaland, mint a jóval hitelesebb soulslike élményre törekvő Blasphemous vagy Death’s Gambit. A sötét, szomorkás hangulat, a zuhogó eső, a karakterek sora, különösen a főhős gyönyörű animációja, vagy a szimbolizmus mind-mind közel tökéletesnek tűnik, ráadásul a végső változat megjelenése sincs messze: a jelenlegi Early Access-változatban összesen a játék nyolc zónája próbálható már ki, a fejlesztők ígéretei szerint pedig fél éven belül elérnek az 1.0-s verzióhoz is.
Egyetlen negatívumként a kontrollertámogatást tudom felhozni, arra ugyanis nem találtam módot, hogy az érzékenységet állítsam, viszont az addig minden más játék esetén kiválóan működő gamepadek mindegyike vagy túl érzékenynek bizonyult Lily irányításához, vagy a játék egyenesen rosszul érzékelte bizonyos gombok lenyomását, így jobb híján billentyűzettel kellett tesztelnem, amit a szükséges gombok száma és elhelyezése miatt bárhogy is próbáltam, sosem lett elég kényelmes számomra. Bízom benne, hogy ezt viszonylag hamar finomhangolják majd, és a játék további részei is legalább ennyire jól sikerülnek, az Ender Lilies ugyanis már most az év legkellemesebb, leghangulatosabb indie játékainak egyike lehet.
