A Scooby-Doo rajzfilmek valószínűleg rengeteg ember gyermekkorát meghatározták. Emlékszem, én magam is minden este nyaktörő tempóban rohantam a TV elé, nehogy lekéssem az aktuális epizódot, annak ellenére is, hogy a képernyőn látható rémségek néha igen alaposan rám hozták a frászt.

Felnőtt fejjel persze már egyáltalán nem rémisztő a rajzfilm, és azt is furcsálljuk, gyermekként hogyan hihettük egy pillanatra is azt, hogy a képernyőn látható rémség nem egy beöltözött szerencsétlen. Edgar Cante regénye viszont felteszi a nyugtalanító kérdést: mi van akkor, ha a szörnyek is velünk együtt öregedtek?

Egynyári detektívek

A Kotnyeles kölykök főszereplői az egykori Blytoni Nyár Detektívklub tagjai, akik tinédzserkoruk minden nyarát az oregoni Blyton Hills kies városában töltötték, furcsábbnál furcsább rejtélyek megoldásán ügyködve. Peter, Nate, Andy és Kerri hűséges kutyájuk, Sean, fiatalkorukban nem egy furcsa ügyet felgöngyölítettek a környéken, a legnagyobb fogásuknak pedig egyértelműen az mondható, mikor 1977-ben lekapcsolták a rettegett Álmostavi Rémet. A szörnyről persze hamar kiderült, hogy valójában csak egy beöltözött, középkorú férfi, aki így akarta elijeszteni a helyieket egy régi kúria közeléből, amíg ő kincsek után kutat a házban, de a gyerekek egy egyszerű és nagyszerű csapdával elkapták, leleplezték és a törvény kezére adták.

A sztori eddig a pontig akár még egy Scooby-Doo epizód forgatókönyvének is elmenne, Edgar Cantero azonban csavart egy igen nagyot az alapszituáción. A Kotnyeles Kölykök cselekménye ugyanis az Álmostavi Rém elkapása után tizenhárom évvel kezdődik, mikor a Blytoni Nyár Detektívklub tagjai már mind fiatal felnőttek, akik inkább kevesebb, mint több sikerrel próbálnak megbirkózni az élet kihívásaival. A biológusnak készülő, éles eszű Kerri például alkoholista csaposként tengődik New Yorkban, a mindig határozott fellépésű Andyt két államban is körözik, a hatalmas horror rajongó hírében álló Nate saját maga döntött úgy, hogy elmegyógyintézetbe vonul, a jóképű és megnyerő stílusú Peterből pedig először filmsztár lett, aztán túladagolta magát egy Isten háta mögötti motelszobában.

Lelkük legmélyén mindannyian érzik, tudják, hogy 1977-ben siklott ki az életük, és végül Andy lesz az, aki úgy dönt, hogy ideje összerántani a csapatot, és újra megnyitni az Álmostavi Rém „aktáját”. Legnagyobb meglepetésére mind Kerri, mind Nate hamar ráállnak az ötletre, így hamarosan már útra is kelnek Blyton Hills irányába, hogy rájöjjenek, mi történt valójában a csendes kisvárosba tizenhárom évvel ezelőtt. Csakhogy ezúttal egy gumijelmezbe öltözött, középkorú pasasnál valami sokkal gonoszabb és sokkal sötétebb várja őket az Álmos tó partjánál.

kotnyeles.jpg

Fekete humorból jeles

Bár a fentiek alapján, illetve a regény prológusát olvasva könnyen az a kép alakulhat ki az emberben, hogy a Kotnyeles kölykök egy végtelenül nyomasztó, sötét és fojtogató atmoszférával megáldott könyv, a valóság meglehetősen távol áll ettől. Bár a szövegben persze akad nem egy kifejezetten durva jelenet is, a szerző ezeket a részeket karcos, sokszor igencsak szókimondó feketehumorral, vérbő, adrenalindús akciójelenetekkel és helyenként már-már szépirodalmi magasságokba jutó szóvirágokkal vegyíti, a végeredmény pedig egy végtelenül egyedi és érdekes szöveg lesz. Itt érdemes még megemlíteni Varró Attila nevét is, aki valami remek munkát végzett a szöveg lefordításával, így a magyar verzió is gond nélkül vissza tudja adni az angol friss, izgalmas nyelvezetét.

Ugyanakkor viszont fontos megjegyezni, hogy a fentiek miatt a Kotnyeles kölykök egy meglehetősen megosztó mű lehet. Pár oldal után azért fel lehet venni a ritmusát természetesen, de arra mindenképp készüljünk fel, hogy nem a könnyebben olvasható szövegek egyike. Ha valaki például nem tud megbarátkozni a gondolattal, hogy a szerző néha a jelenetek kellős közepén átvált forgatókönyv formátumra, vagy gyűlöli, ha egy szöveg néha ledönti az úgynevezett negyedik falat, az valószínűleg jobban jár, ha kihagyja a Kotnyeles Kölyköket.

kotnyeles-01.jpg

A Rejtély Rt. szteroidokon

A könyv stílusa és nyelvezete tehát kellően egyedi és izgalmas, a Kotnyeles Kölyköknek azonban nem ez az egyetlen erőssége: legalább ilyen jól sikerültek a szereplői is. A három főszereplő (vagy négy, ha számításba vesszük, hogy Nate néha maga mellé hallucinálja Peter szellemét) színes, változatos személyiség, a köztük lévő interakciók is remekül működnek. A legtöbb figyelmet Kerri és Andy kapcsolata kapja, nekem viszont a kedvenc párbeszédeim egyértelműen Nate és Peter szópárbajai voltak, ezeket ugyanis szinte mindig áthatja egyfajta kellemes (és sokszor igen erős) fekete humor.

A mellékszereplők terén se érheti szó a ház elejét. A háttérben meghúzódó figurák is kellően mélyen ki vannak dolgozva, ráadásul közülük többen mintha direkt az ifjúsági detektívtörténetek sztereotip szereplőin csavarnának egyet. A kemény és végtelenül racionális rendőrről, aki annak idején sosem hitt a Blytoni Nyár Detektívklub tagjainak, kiderül, hogy igencsak hasznos szövetséges tud lenni, ha pletykák helyett bizonyítékokkal fordulnak hozzá, ahogy a fiatalokat régen szívató kissrácból is egész értelmes felnőtt vált 1990-re.

Kihagyhatatlan kaland

Mindent összevetve számomra a Kotnyeles kölykök eddig az idei év egyik nagy meglepetése, melytől borítója és fülszövege alapján egy érdekes alapkoncepcióval megtámogatott, átlagos horrort vártam, de végül sokkal többet kaptam. Edgar Cantero könyve parádés nyelvezettel, remek karakterekkel, izgalmas, vértől tocsogó akciójelenetekkel és nem kevés fekete humorral érkezik, és igazából mindenkinek ajánlható is, aki nem retten vissza az erőszaktól, a káromkodástól és úgy alapvetően a kicsit(?) szokatlan megoldásoktól. Csak aztán óvatosan, nehogy ti is az Álmostavi Rém gyomrában végezzétek!

Ha pedig szívesen beleolvasnál a könyv elejébe vásárlás előtt, jó hír lehet, hogy a Fumax kiadó oldalán megteheted.