A játék sztorija meglehetősen homályos volt, valami olyasmiről mesélt, hogy az emberiség felfedezte a dimenziók közti utazást, épp jókor, mert már a Föld az utolsókat rúgta, és ez aztán pro és kontra jelentkezett – beköszönt például a scourge nevű veszedelem, mely leginkább a StarCraft zergjeire hajazott, így aztán világról világra rohangálva (pici Homeworld hatás) kellett megvédeni a technikailag fejlettebb, de jelentős létszámhátrányban leledző humán erőforrásokat. A cuccot igazából érdekes ötletei adták el. Alapvető feladatunk egy stabil bázis kiépítése volt energiamagok telepítésével, melyek aztán egy összefüggő hálózatot alkottak, és biztosították a további boldogulást, az építkezéstől a termelésen át a védelemig. A másik fontos elem a tájformálás képében jelentkezett: a terepet robotok és az energia segítségével például ki kellett egyengetni, hogy letehessünk oda egy épületet. A legnagyobb idea azonban az egységek dinamikus átalakíthatósága volt: a háromféle -- önmagában gyenge -- alaptípust (katona, mérnök, tiszt) legyártva azokból bármilyen egységet előállíthattunk a megfelelő épületben pár másodperc alatt, így például a bázist támadó repülő dögök ellen gyorsan rakétásokká morfáltunk, a rohamozó gyalogosok ellen helikopterré, aztán a maradék szakaszt aknavetőssé vagy tankká pofozva nekieshettünk az ellenség épületeinek. A nagy poén a fentiek elegye volt: az egész „városka” köré energiapajzsot húzhattunk, ami viszont úgy pörgette a villanyórát, hogy rossz volt nézni, így aztán ki kellett sakkozni, hogy meddig tarthatjuk fent, mennyi egységet tudunk legyártani közben, hogy ha lemerül a cucc, és betörnek a rosszarcúak, kellő módon fogadhassuk őket. A szólista kampány elég fogyasztható volt (leszámítva a gyenge MI-t), bár depressziósoknak ellenjavalt, borongós és világvége hangulata miatt. A multi is jó lett volna, ha bugos nem lett volna, túl nagy pályákkal, túl gyenge netkóddal, és kevés játékmóddal (DM/TDM), de azért el lehetett vele szórakozni, leginkább négyesben. No és persze ott volt még a tényleg pofás látvány, ami az akkori gépeket és videokártyákat ugyancsak megizzasztotta.
Nos tehát, négy évvel a tényleg jól sikerült első rész után érkezik a folytatás, melyben visszalátogathatunk a régi Földre, amelyben még sokan hisznek, itt aztán komoly meglepetések várnak ránk. A jól bevált, fent leírt alapok -- a tájformálás, az egységátalakítás, az energiakezelés, pajzsok -– megmaradnak, mint ahogy a színes, látványos külső is, csak immár a továbbfejlesztett VistaGame Engine technológiának hála sokkal intenzívebb, és reméljük optimalizáltabb is lesz. A srácok az elemek, konkrétan a víz és a föld harcát ígérik egy területfoglalós mókában, történetmeséléssel, RPG-rendszerrel, akcióelemekkel -- ez a két utóbbi dolog pedig összefügg. Pszi-kristályokat kell keresnünk a pályákon (a mélyben vannak, így ásni kell értük), ezekkel fejleszthetjük és nyithatjuk meg a szupertámadásokat, melyek segítségével hatalmas robbanásokkal, vagy épp meteoresővel lephetjük meg ellenfeleinket.
Előre látom, hogy jönnek majd a „StarCraft 2 úgyis megöli” hozzászólások -- nyilván bátor dolog manapság sci-fi RTS-t hegeszteni, de én pártolom az ilyen bátorságot. Az első játék egyedi volt, hibái ellenére is szórakoztató, helyenként elég keményvonalas, és ahogy az eddigiekből látom, az orosz urak nem is térnek le a kitaposott ösvényről. Én azt javaslom, mindenki, aki a műfajt szereti, adjon neki majd egy esélyt, hiszen a változatosság gyönyörködtet...
