Ebben a hónap szép vegyes lett a felhozatal, ugyanakkor érezhető a kalandjáték(szerűségek) túlsúlya – még úgy is, hogy egyik a kezdeti döccenők miatt átkerült márciusra. Így is maradt viszont kilenc ígéretes cím, ideje is belekezdeni a listába, mielőtt kifutok a helyből!
Shadows of Doubt Demo – Kockabűnözők
A nyomozós játékok jelentős része egy rendkívül szimpla kaland, amiben csak annyi a dolgunk (kis túlzással persze), hogy összeszedjük a bizonyítékokat, beszélünk a fontos szereplőkkel, majd levonjuk a megfelelő következtetéseket. A Shadows of Doubt készítői kevésnek érezhették ezt a jól bevált receptet, ugyanis egy élő, lélegző várost álmodtak meg a programban található ügyek köré. Az itt lakók békésen (vagy épp erőszakosan) teszik a dolgukat, azaz zavarnak bennünket, amikor éppen besunnyognánk valahova, ahol egyébként semmi keresnivalónk – ugyanis egy nem teljesen hivatalos nyomozót alakítunk a játékban. Az esőáztatta, noir-hangulatot árasztó város nyüzsgése, valamint a lopakodással fűszerezett nyomozás egyébként lenyűgöző összhatást kelt, ugyanakkor rendkívül nagy vállalás, ami egyelőre még nem is állt össze teljesen – legalábbis számomra.
A Minecraftot idéző grafika sokak számára nosztalgikus lehet, de engem inkább csak zavar – a helyzeten pedig nem segít, hogy a játék jelenleg eléggé optimalizálatlan, így valósággal zabálja az erőforrásokat. Akadnak emellett kisebb bugok is, valamint az irányítás sem teljesen kiforrott, ez a két tényező pedig sokszor akadályozott abban, hogy felgöngyölítsem az adott ügyet. Az elképzelés maga azonban érdekes, így, ha a megjelenésre helyrepofozzák a motort, egy egészen egyedi játékot kaphatunk – addig pedig ott a demo, hogy bárki körülnézhessen ebben a világban.
Coral Island Early Access – Tengeri szántás
Hősünk visszatér a valaha szebb napokat látott, de kisebb katasztrófán átesett szigetre, hogy unalmas munkáját farmerkedésre cserélje. Éppen akkor, amikor egy teljesen önzetlen és nyilván a várost érintő gondokban is ártatlan megacég felvásárolná a helyzetéhez képest még mindig remekül festő városkát, hogy jóformán óriás olajfúrótoronnyá alakítsa. Ez persze sem hősünknek, sem a helyieknek, de még a természetfeletti erőknek, és nagy eséllyel nekünk játékosoknak sincs ínyére. Ennek megakadályozására pedig termesztenünk kell meg bogarakat fogni, horgászni, feltakarítani a korallzátonyokat, kitakarítani szörnyektől a bányát, és persze jól összebarátkozni a helyiekkel. Ha valaki forradalmi újdonságra vágyik, a búvárkodás talán annak számít, de inkább csak a kedves dizájn és jó grafika különbözteti meg a Coral Islandot a hasonló címek felétől.
Meg a kissé faramuci irányítás, ami (szinte szokás szerint) nem igazán pontos farmerkedéskor, valamint a jobb egérgombbal gördíthető a beszélgetés, amit képtelen vagyok megszokni – és egyelőre átállítani sem lehet. De a korai hozzáférés fut egy ideje, így már most is jó sok a tennivaló, a megjelenésre pedig lényegesen több várható. A térkép változatos, a hangulat kellemes, és több simogatható kutya meg macska is rohangál a városban. Az idő/energia egyensúly még nem az igazi, főleg a kezdeti napokban lesz majd, hogy egy kis takarításon kívül semmire nincs energiánk, később meg az időnek lehetünk híján. Emellett még az ár az, amit kissé túlzónak érzek.
Loretta – Déli vendégszeretet
Azt hiszem, létezik egyfajta kalandjáték alműfaj, amiben sokkal több az olvasás, mint a kaland, külsőségeiben nem az igazi, sőt kissé fura, a története néha zavaros és csapongó, a hangulata pedig egyfajta enyhe egzisztenciális horror (legalábbis kezdetben, vagy akár jó sokáig). Ha igazam van, akkor a Loretta remekül illek ebbe a csoportba. (Anti)Hősnőnk 1947-ben éli a lecsúszott városiak kényelmetlenül rusztikus életét egy kisvárosi farmon, és izé, innentől minden nagyjából spoiler lenne. Az már az első pillanatoktól nyilvánvaló, hogy valami nincs rendben a hellyel, meg Loretta életével sem, aztán jönnek a fordulatok, néha más karaktert irányítunk egy ideig, a fejezeteket pedig egészen furcsa, és az erre fogékonyabbaknak valószínűleg sokatmondó minijátékok vezetik át.
A grafikai megoldások egyfelől érdekesek, másfelől viszont nem szeretem az arcnélküli figurákat, és akármennyire is illenek a megálmodott művészi összképbe, én csak azt látom bennük, hogy valakinek nem volt kedve vagy tehetsége arckifejezéseket használni. A zene titokzatos, de jó, szinkron nincs, a betűnkként kiugráló felirattal pedig engem ki lehet kergetni a világból. De a történet mégis érdekes, bár annyira nem számítanak a döntéseink, mint láttatná, a szövegkönyv pedig, ha kicsit talán erőltetetten is próbál történelmileg hitelessé válni (elnézést is kérnek érte előre!), de elég jó melodramatikus stílusú, amit szórakoztatóan ellenpontoznak sokszor a déli udvariassággot tartalmazó párbeszéd-lehetőségek. Érdekes, kissé kísérleti darab lett a Loretta, 5-10 euró körül szerintem megéri belekóstolniuk az (al)műfaj kedvelőinek. 65%
GRUNND – Szürkületi zóna
A legtöbb kalandjáték, amit ebben a hónapban kipróbáltam (ha nem is mind került be ide) viszonylag lassan kezdett bele a történetébe, és eléggé meg kellett küzdenie a figyelmemért. A GRUNND hangulata, azonban szinte azonnal magával ragadott, mert már az első párbeszéd alatt világossá vált, hogy itt valami nincs rendben, de nem a „szokásos” horror módon, szörnyeket és belezést ígérve, inkább csak némi szürrealitást.
Ezt a hatást a remek, változatos szürkékkel dolgozó látványtervezés és a kiváló szinkron is erősíti. Elméletben a párbeszédek is emelik a hangulatot, de néha olyasmire is rákérdezhetünk, ami még fel sem merült, és ez engem rendre kizökkentett. A feladatok általában egyszerűek. Amerre járunk, a program jelzi, hogy kivel tudunk beszélni, vagy mire érdemes odafigyelni. Kivéve, amikor mégsem, ellenben pontos kattintást (vagy újraindítást) vár el. Így az eredetileg elég rövid alkotás kissé elhúzódhat. Remélhetően ezt hamarosan javítják, mert az erre fogékonyak úgy egy egészen egyedi hangulatú kalandot kapnak. 68%
Flame Keeper – Baráti tűz
A tűz sokat tett az emberiség fennmaradásáért, a Flame Keeper hőse, Ignis, pedig ugyanerre készül a cuki kis rókaszerűség Vulpisok érdekében, csak kissé közvetlenebb módon. A világot ugyanis megtámadta a szokásos gonosz, Ignis pedig a diplomácia és szeretet jegyében addig üti őket, amíg ki nem pukkannak. A Flame Keeper ugyanis akciójáték. És persze rogue-lite is, mert manapság mi nem az? Utóbbinak köszönhetően a fejlődésünk, ha lassú is, de garantált. Szükség is van rá, mert eleinte csak egy könnyűsúlyú pofonra vagyunk képesek, minden további sebzési formát úgy kell feloldanunk. A klasszikus akció részekben csak annyi a dolgunk, hogy összeszedjünk pár követ, majd azokon keresztül feltöltsük a nagy szent tábortüzet vagy mit. Apró nehezítés, hogy a kövek oltárának vagy a kisebb kincsesládák kinyitásához és a tábortűz feltöltéséhez is a saját életerőnket kell használni, ami elég kockázatos, de éppen ezért izgalmas. Szerencsére az ellenfelek szinte folyamatosan újratermelődnek, így van honnan pótolni a készleteinket, ugyanakkor ez eléggé időhúzós megoldás.
Ráadásul a pályacsoportokon belül egyelőre nincs mentés és az utolsó szint egyfajta toronyvédelem, ahol adott ideig kell megvédenünk a központi tábortüzet – ezt könnyű elbukni egy kis figyelmetlenséggel. A grafika ugyan kedves, de a fény-árnyék motívumok miatt elég sötétek a pályák, és a jelenleg hozzáférhető első pályacsoportokban az ellenfelek változatossága sem az igazi, bár ez még változhat. Aki kimondottan szeret hosszan és alaposan pofozkodni, nézzen bele a demóba, a felületesebb érdeklődők inkább várják meg a megjelenést és úgy egy hónapot az egyensúlyozásra és egyéb javításokra. 68%
WHALIEN: Unexpected Guests – Frissítő bálnaszörp
Ilyen nehéz gazdasági helyzetben minden munkahelyet meg kell becsülni, még akkor is, ha valaki egy valaha szebb napokat látott űrbálnahajó-vidámpark utolsó karbantartója. Így aztán, amikor a bálna eldugul, kötelességszerűen elindulni, kipumpálni, amihez csupán el kéne jutni a duguláshoz, de mindenütt elég kaotikus a helyzet, és a megszokott útvonalakat elárasztotta valami űrnyálka, továbbá ott vannak a cuki, de idegesítő nyálka-polip-nyulak (azt hiszem). Így lesz a vízvezeték-szerelőből platformokon ugráló, kisebb logikai feladatokat megoldó kalandor (Whalio?). Az ismerős történetet a tárgyakat vonzó és taszító kesztyűnk teszi kissé egyedibbé, no meg pár kellemesen bugyuta szóvicc.
A mechanika bár érdekes, de egyben kicsit zavarossá is teszi a helyzetet. A játék megmutat 1-2 alapvető trükköt, de ránk bízza, hogyan kombináljuk azokat az éppen aktuális probléma megoldásához. Emiatt persze el is lehet akadni, nekem például közepesen gyakran sikerült rövidebb időkre. Az is előfordult, hogy csak közeli tárgyak összegyűjtésével és feltornyozásával sikerült átjutnom egy-egy magaslatra, és a mai napig nem tudom, hogy ezt is várták a készítők, vagy csak nem jöttem rá a valódi megoldásra. A játék aranyos, barátságos, és nem túl hosszú, így gyerekeket is odaültethetünk elé, ha nem félünk, hogy elakadnak néha. Bár ki tudja, talán nekik magától értetődő lenne pár olyan megoldás, amire én képtelen voltam rábukkanni. 70%
Power Chord – Az ördögűzés zenéje
Pakliépítős rogue-lite címekből elég sok akad manapság (no, nem panaszképpen mondom), talán mert egyszerű ilyen programot készíteni, csak kell hozzá egy klassz téma, meg egy-két érdekesebb mechanika. Ezen a téren a Power Chord elég jól teljesít. Egy keményvonalas harcos rocker csapattal kell zenecsatákban legyőzni a támadó démonokat, ami remek kezdet. A stílus és dizájn is szépen igazodik, a zene ütős, de nem extrém brutális.
Ami pedig a mechanikákat illeti, ott többnyire a jól bevált darabokat találjuk, egy érdekes csavarral. A támadásaink jelentős része gyenge, vagy legfeljebb közepesen erős a szembenálló rosszarcok életerejéhez és páncélzatához képest (a bossokról nem is szólva). Számos lap azonban egy kis extra töltést ad, amiket kellően felhalmozva már sokkal brutálisabban csaphatunk oda, így a legfontosabb csapatunk védelme, amíg eléggé feltöltjük őket az ellenfél leradírozásához. Jó csaták, jó zenék, jó mulatság. Aki kedveli a kártyás játékokat, annak érdemes kipróbálnia – talán egy kisebb leárazás alkalmával. 72%
8-Bit Adventures 2 – Nosztalgia NESterfokon
Azokból a régi jó JRPG-kből mára már nem maradt semmi… kivéve a felújításaikat (akár több változatban), meg az olyan nosztalgia projekteket, mint a 8-Bit Adventures, nagyjából 8 évvel ezelőttről. Akik hozzám hasonlóan lemaradtak róla, egyrészt most elég olcsón bepótolhatják, másrészt annyira nem kell aggódniuk emiatt: a folytatás ad egy rövid összefoglalót a fő eseményekről. A lényeg, hogy hőseink akkor rendeltetésszerűen megmentették a világot, így a második részt nem is velük, hanem egyik korábbi pártfogoltjukkal, egy nagyjából jó útra tért egykori utcagyerekkel kezdjük. Aztán persze elragadnak minket az események.
A történet az elvárható módon kalandos, némi modern csavarral. A grafika pedig, bár javult, de maradt 8-, vagy legfeljebb nagyon korai 16 bites, és a chiptune dallamok is kellemesek. Szerencsére random csatákra sem kell számítanunk, minden ellenfél látszik, és akár ki is kerülhető (de ott a kincs mögötte!), legfeljebb 1-2 eléggé előre látható boss jelent valamennyi meglepetést. A hagyományőrző grafika és az ahhoz képest kissé magas ár miatt sok érdeklődőt elveszthet a játék, pedig megérdemli a figyelmet, mert jól összerakott, átgondolt darab, olyanoktól, akik egyértelműen imádják ezt a műfajt. A demóját érdemes kipróbálnia mindenkinek, aki játszott már hasonló címekkel. 75%
Waves of Steel – Ship Combat 7
Az indie színtér másik nagy előnye, hogy ha egy kiadó nem hajlandó folytatni, vagy PC-re portolni egy játékot (igen, Nintendo, főleg rád gondoltam!), egy kisebb csapat előbb-utóbb összedob valami hasonlót. Nem ugyanolyat, nem ugyanúgy, de pont eléggé hasonlót ahhoz, hogy a rajongóknak bearanyozza a napjait. Sokaknak a Naval Ops: Warship Gunner hiányzik nagyon, ami nekem sajnos kimaradt az életemből, de a Waves of Steel-lel most nagyjából bepótolhattam.
A játék lényege, hogy tengeri csatákba vezethetünk egy saját tervezésű hajót. Eleinte kisebb csetepatékba kerülünk egy apró romboló kapitányaként, majd folyamatosan fejlődve már óriás csatahajókkal pusztítunk el hatalmas flottákat. Ez eddig érdekes, de csak olyan békés mindennapi szinten. A különlegesség a hajók felszerelésében rejlik. Már elsőre is furcsa lehet, hogy turbó vagy oldalra ugrás képességeket kapunk, de idővel elkezdenek ránk ömleni az őrültebbnél őrültebb fegyverek: körfűrész, nyuszilézer, diszkógömb, óriáskerék-ágyú. Ellenfeleink bár kevésbé különlegesek, de legalább rengetegen vannak, így kedvünkre tombolhatunk, a főellenfelek viszont Ace Combat-szinten elborultak, ahogy a történetben is akad 1-2 extrémebb karakter. A küldetések többsége élvezetes, a hajóválaszték jó, a grafika kicsit elnagyolt, de legalább nem igényel RTX 4090-t. A tervező rész kezelésén még lehetne javítani, és az MI-t meg kéne tanítani, hogy ne pazarolja a torpedót, ha egy földnyelv van köztünk és a célpont között. Ennek ellenére imádtam a játékot, még a béta kisebb bukkanóival együtt is. Elismerem, hogy ez a stílus nem mindenkinek fog bejönni, de akinek igen, annak nagyon. 82%
Ennyi volt a februári Radar alatt... vagy mégsem? Ez szerencsére nem valami pszichothriller felvezetése, csupán készülőben van egy apróbb nosztalgia-radar, pár címmel „azokból a régi jó dolgokból”, pontosabban azok re-valamizált verzióiból. Szóval viszlát ott, és/vagy márciusban!
