Képzeld magad a Kréta-korszakba. Kilépsz a fák közül és megpillantod ezt a pulykát. Nem mozdulsz, mert azt hiszed, hogy vizuálisan csak a mozgást érzékeli, mint a T-Rex, és ilyesformán észre sem vesz. De nem! Ez egy Velociraptor. Te ránézel, és ő visszanéz rád. És akkor jön a támadás. Nem szemből, hanem oldalról. És odáig arról a két Raptorról fogalmad sem volt. Mert a Velociraptor falkában vadászik, összehangolt támadási terv szerint. És bizony túlerőben van. És tudod mit váj beléd? 25 centis acélkemény, viszahúzható karmát. Akár a beretva. De nem ugrik az ütőerednek mint az oroszlán, nem, nem... hanem végighasít itt... meg itt... és kiontja a beleidet. ... A lényeg, hogy még élsz, de ők már vígan falnak.
Ugye tudjátok, honnan származik a fenti idézet? A történet 1992-ben, Új-Mexikóban veszi kezdetét. Főhősünk egy elhagyatott országúton autózik, amikor a járműve felmondja a szolgálatot. A környék nem éppen a civilizáció központja, mobiltelefonok pedig még nem állnak rendelkezésre, így nincs sok lehetőségünk segítséget kérni. A közelben azonban található egy egykor népszerű út menti látványosság, a Dalton's Dinos, amelynek tematikája aligha szorul különösebb magyarázatra: egy dinoszauruszokkal foglalkozó park és kiállítóhely várja, vagyis várta a látogatókat. Csakhogy valami nagyon nincs rendben. Az alkalmazottak eltűntek, a helyszín elhagyatott, a látogatók helyett pedig valami egészen más fogyasztói hangulat vette át az uralmat. Egy telefonhívás során egy rejtélyes hang arra kér minket, hogy segítsünk megtalálni egy eltűnt gyermeket.
Megcsinálta! Ez az őrült kurafi megcsinálta!
A Terrible Lizards a válaszokat nem feltétlenül az orrunk elé tolja. A történetmesélés fontos részét képezi a környezet felfedezése, valamint a különböző dokumentumok, feljegyzések, kazetták és hangfelvételek összegyűjtése. Ezekből fokozatosan rakhatjuk össze, hogy mi történt a parkban, milyen események vezettek a jelenlegi állapotokhoz. A dinoszauruszok természetesen a játék legfontosabb attrakciói, és szerencsére nem pusztán azért kerültek bele, mert a fejlesztők úgy gondolták, hogy néhány őshüllővel könnyebb eladni egy horrorjátékot. A játék maga szépen lassan építkezik, és az első chapternek egészen a végéig kell várni, hogy valós fenyegetéssel találjuk szembe magunkat, na de ami akkor jön… azt én I-M-Á-D-O-M! Máris kifejtem bővebben!
Alapjáraton a parkour a fő játékmeneti elem. Nincs itt fegyver, vagy bármi lehetőség a visszavágásra. Először egy fura, torz, animatroniknak tűnő plüss dinoszaurusz az, ami problémákat okoz, követi a játékost, lohol utána. Egyébként ez a szekció mindamellett, hogy működik, erőteljesen csal is a rendszer, mivel a lény teleportál, amikor nem figyelünk oda. Ez egyébként illúzióromboló és idegesítő is tud lenni, mindamellett, hogy az alap szituáció ijesztő és nyomasztó. Persze látható hamar, hogy itt valami nem kóser, ez nem egy bábu, itt valamiféle mutáció is történik, hiszen ellenfelünk keze méretes karmokban végződnek. Aztán látjuk csak meg a fejezet legvégén az igazi fenyegetést, a Bronto-t. Igen, ez egy méretes Brontosaurus, ami masszívan rothadásnak van indulva, viszont valami ismeretlen erő visszahozta az életbe. Hidegrázósan jó a design egyébként. És ez igaz a játék első szekciójára, amíg ebben a parkban vagyunk, tele ötletekkel, látványos szekciókkal. Később ez sajnos a földalatti, barlangos helyszínekre vált, ezért sokat romlik a látvány meg a dizájn, de a játék élvezeti értéke marad. Az üldözéses szekvenciáják, és a menekülés maga a játék csúcspontjai. Nyilván érződik, hogy ez nem egy nagy költségvetésű alkotás, de azt gondolom rengeteg mindent kihoztak a koncepcióból, és azt kell mondjam, itt tényleg semmi sincs elalibizve!
Mit őriznek ott, King Kongot?
Bár a Terrible Lizards leglátványosabb pillanatait egyértelműen a dinoszauruszok előli menekülések adják, szerencsére nem arról van szó, hogy a teljes játék egyetlen hosszú üldözésből állna. A különböző helyszínek felfedezése, a kisebb feladatok teljesítése és a történethez kapcsolódó nyomok összegyűjtése megfelelően megtöri az akciót. Ez különösen fontos, mert ha folyamatosan csak a sprintelésre és az ugrálásra koncentrálnánk, az élmény viszonylag hamar egyhangúvá válna. Nekem az ugrándozás meg a kinda Mirror’s Edge mechanikák teljesen jól működtek. Persze elnagyolt, meg leegyszerűsített, meg lehetetlen távolságok áthidalása, de közben meg egy zombi brontosaurus harapdálja a hátsónkat. Egyébként a steam értékelések között láttam, hogy többeknek problémája adódott a pontossággal. Számomra egyetlen alkalom nem volt, amikor ne kapaszkodott volna meg a karakter ott, ahol kellett volna. Ami már problémásabb, az a lendületből fakadó túlmozgás a levegőben, az meg tudja tréfálni az embert, de mivel a játék egyáltalán nem büntet a halál miatt, semmiféle negatív érzést nem hagy maga után, mint mondjuk egy soulslike-ban.
A játék egyik legnagyobb erőssége a sajátos atmoszféra, amelyet a fejlesztők a helyszín, a hangok és a látvány segítségével megteremtettek. Tényleg le a kalappal, mert sikerült valami teljesen újat adni így összességében, mint játékélmény. A történet maga is egyébként érdekes, és néha volt egy kis X-akták érzetem egy bizonyos történeti elemnél (nem UFO téma, nyugalom!). Végig jelen van, lassan gördül, és a feljegyzésekből ki lehet bogarászni egész érdekes apróságokat. Tudom sokaknak nincs ínyére az ilyesfajta világépítés, de szerintem nagyon jól tud működni, főleg egy ilyen elszigetelt környezetben. Nem kell túl gyakran megtörni a csendes borzongást a telefonálgató Stella hangjával, aki így is a kelleténél picit többször segít be. Ha már a hangok, a hanggal elátott karakterek mind teljesen jó színészi alakítást pakolnak le az asztalra, a főszereplő először furán nyávogós, nyápic karakternek érződik, majd elég hamar kiderül, hogy amúgy pont nem az. Az egyéb hangeffektek és atmoszférikus morajlások is nagyon oda vannak téve. A barlangrendszerben botorkálva azért hidegrázós az, amikor hallod hogy a Bronto pár teremmel arrébb dübürög, amitől rázkódik minden.
Nem spóroltam semmin!
Nagyon érdekes megoldás, és picit a Remedy játékaira hajaz, az élőszereplős kis videók. Elsődlegesen a Controlból Dr. Darling üzeneteire emlékeztető videókra lehet bukkanni a dínó park megalkotójától, Daltontól. Ezek főleg a sztorit viszik előre, meg betekintést engednek abba, hogy pontosan mi a fene folyik itt, de a színészi játék meglepően jó, ahogy már említettem. Teljesen hihető az, amin ezek a karakterek keresztülmentek. A keresgélős részek valahogy nem voltak idegesítőek, azt kell mondanom. A legtöbb horrorjátékban ami kiveri a biztosítékot az a kulcsok, kódkártyák, akármilyen marhaságok keresgélése, ami egyébként itt is jelen van, de sokszor simán hozzánk vágja a játék a kódokat. Amikor meg meg kell keresni valamit, sosem akadtam el egy percre sem. Nem mindig tudtam rögtön, hogy mit kell csinálni, de itt nem volt idegesítő körbe-körbe rohangálás, mint sok más hasonszőrű címben. Valahogy mindig adta magát a megoldás.
Egyik-másik szituáció egyébként minimálisan környezeti puzzle, vagy éppen fizikai. Persze nincsenek ezek túlbonyolítva, főleg hogy némelyik menekülés közben jön be, és az agyunk azonnal kapcsol, hogy “áh, igen, szóval ha ide ugrok, akkor a platform az fordul velem”. Aki siet, annak 6-7 óra alatt végigjátszható az egész, de a hozzám hasonló nézelődő formák, vagy akár gyűjtögetők ezt 10 óra fölé is tolhatják. Igen, össze lehet szedegetni ezt azt annak, akit ez érdekel, de ezek főleg csak feljegyzések, de van itt Jurassic Parkot megidéző borostyánba ragadt élőlényekből is pár, vagy éppen plüss dínók. Ez csak az ínyenceknek persze. Az árazás egyébként talán picit fölé van lőve, de közben meg nem tudom a készítőket ezért karóba húzni, egyszerűen van ez a játék annyira emlékezetes és kellemes.
A WDR Studios játéka tehát nem akarja újra feltalálni a túlélőhorrort, de egy kellően érdekes ötlettel próbálja megkülönböztetni magát a mezőnytől. A dinoszauruszokkal teli, elhagyatott turistalátványosság, a felfedezésre épülő történetmesélés és az első személyű parkour kombinációja olyan alapot teremt, amelyből egy kifejezetten szórakoztató kaland kerekedhet ki. A technikai problémák és a helyenként pontatlan irányítás ugyan megakadályozhatják, hogy minden pillanata tökéletes legyen, de ha valaki egy kis dinoszauruszos rettegésre vágyik, annak Dalton’s Dinos kapui előtt mindenképpen érdemes megállnia.
Borítókép forrása: Steam
