Freida McFadden 2022-es regénye, A téboly otthona nem rossz könyv. Nem olyan, ami bekerül a top 10-es listádba, de még a top 20-ba vagy a top 50-be sem, de jót szórakozol rajta. Mert könnyen fogyasztható, izgalmas és szexi. Hasonlóan a belőle készült erotikus thrillerhez.
A helyszín egy már-már bizarrul szép ház, nem az az „újgazdag-típus", inkább az a fajta, amiről ordít az old-school elegancia. A szépséges kúria kapujában pedig ott áll a ház még szépségesebb úrnője, a Nina Winchestert játszó Amanda Seyfried, aki hófehér ruhájával és tökéletes, szőke loknijaival pontosan az a fajta stepfordi feleség, akit egy ilyen kertvárosi palotához elképzel az ember. A sztori főszereplője azonban nem ő, hanem a roppant csinos, ám láthatóan sokkal rosszabb anyagi helyzetben lévő Millie Calloway Sydney Sweeney alakításában, aki jó tíz év fiatalabb a ház jéghideg úrnőjénél, és aki valami oknál fogva azt hiszi, hogy egy vastag keretes szemüveg elég ahhoz, hogy kevésbé szépnek, ellenben érettebbnek tűnjön.
A Millie-féle lányok persze nem érkeznek csak úgy látogatóba az efféle házakba, és hát főszereplőnk is nyomos okkal jött: a házvezetőnői állást szeretné megpályázni. Bár biztos benne, hogy egy ilyen kifinomult nő, mint Nina Winchester nem találja majd őt, a zilált külsejű Millie-t elég jónak ahhoz, hogy befogadja az otthonába; mosson, főzzön rájuk, és vigyázzon a kislányukra, Cece-re, a szerencse végül a lányra mosolyog: megkapja a bentlakásos állást.
Persze nem lenne történet, ha hányattatott sorsú főhősnőnk egy teljesen átlagos házba érkezett volna, és hát Winchesterék háza minden csak nem normális, ez már Millie első munkanapján kiderül. Ahogy a lány átlépi az elegáns ház ajtaját, Nina pedig kikapja a kezéből kevéske, szegényes cókmókját, Millie szeme elé az a fajta kupleráj tárul, amit csakis szándékosan lehet előidézni - a korábbi makulátlan tisztaságnak és rendnek már nyoma sincs. A kupi ráadásul a kisebbik gond, Millie ugyanis hamar rájön, hogy Ninával sem stimmel valami, és akkor még finoman fogalmaztunk. A nő ugyanis az őrület jeleit mutatja, amikor egy reggel magából kikelve tör-zúz a konyhában, azt állítva, hogy Millie biztosan elkeverte az ő gondosan megírt beszédét az SZMK-s gyűlésre. A Bambi-szemű Millie persze köpni-nyelni nem tud az őrjöngő Nina láttán, de szerencsére ott van Andrew, a fúria feleség jóképű férje, akinél rajzolni sem lehetne tökéletesebb férfit, és aki nemcsak külsőre tűnik egy Adonisznak, de még kedves is Millie-vel. Andrew képes megnyugtatni szemmel láthatóan pszichiátriai kezelésre szoruló feleségét, miközben Millie-t is a védelmébe veszi. Csoda, hogy főszereplőnk viszonylag rövid idő után elkezd fantáziálni a nős férfiról?
Szexuális feszültség ide vagy oda, ebben a házban valami nagyon nincs rendben, még azon a nyilvánvaló tényen túl is, hogy Nina enyhén szólva is labilis. Millie lakhelyéül a padláson található szoba szolgál, ami aprócska, de takaros és jóval kényelmesebb annál az autónál, amelyben a börtönből frissen szabadult lány az előző éjszakáit töltötte. Igaz, kissé zavaró lehet, hogy a falon karmolásnyomok vannak, a szoba egyetlen, picinyke ablaka nem nyitható, és még az ajtó is furcsán akad. Millinek azonban nagy szüksége van erre az állásra, nemcsak rossz anyagi helyzete, de egy múltban elkövetett baklövése miatt is, a veszélyesnek tűnő munkától pedig még a Winchester-ház jóképű kertésze, a bajlós tekintetű Enzo sem tudja őt elriasztani. Pedig jobban tenné Millie, ha menekülne.
Ami jó benne:
- Amanda Seyfried túlzó alakítása remekül áll Paul Feig cseppet sem komolyan vehető rendezésének, sőt nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy gyakorlatilag a színésznő karaktere és játéka viszi el a hátán a filmet.
- Az éles váltások a neurotikus kirohanások, a sebezhetőség és a horrorfilmbe illő arckifejezések között sokkal inkább szórakoztatóak, semmint komolyan vehetők, de ez nem válik a sztori hátrányára, sőt. A The Housemaid nem veszi komolyan magát, sőt valójában ennek pont az ellenkezőjére törekszik, és talán ez a film egyik, ha nem a legnagyobb előnye.
- Bár Brandon Sklenar alakítását, aki egyes pletykák szerint akár az új Batman is lehet, laposnak és üresnek is bélyegezhetnénk, valójában remek Andrew: neurotikus felesége mellett ő a nagybetűs HIGGADT FÉRFI, a szerető apa és Millie erotikus fantáziáinak tökéletes tárgya.
- Bár a történet kidolgozottsága hézagos, és akadnak logikai buktatói is bőven, a rejtély alapvetően csavaros, és Miss Marple legyen a talpán, aki minden részletét meg tudná fejteni.
- Egy dolgot azonban ne felejtsünk: a The Housemaid a műfaj iróniája, és semmiképpen sem az a típusú kertvárosi thriller, mint mondjuk a David Fincher rendezte Holtodiglan, ami képes rendesen gyomron vágni az embert. Szándékos bugyutaságából eredendően pedig felesleges is a történet tökéletlenségein és a miértjein túl sokat rugózni, a film célja ugyanis meglehetősen egyszerű: nem akar mást, csak szórakoztatni.
- Vegyük például azt a jelenet, amikor a forrónacis, felpolcolt mellű Sydney Sweeney egyik éjszaka nem tud aludni, ezért lemegy tévézni a nappaliba, és hogy, hogy nem, a kisportolt testű, fehér trikós Andrew is pont azon az estén szenved inszomniában, így hát ő is kilátogat a nappaliba…
- Tegyük hozzá azt is, hogy ebben a filmben egyszerűen mindenki, de még a kertész is nevetségesen szexi, és ezzel nincs is semmi baj: ezeket a filmeket ezért (is) szeretjük.
Ami nem jó benne:
- Egyébként is fájdalmas, de egy erotikus thriller esetében meg pláne, hogy a karakterek között nem elégséges a kémia, az pedig különösen problémás, hogy pont a férfi-női, a Nina-Andrew és Millie-Andrew párosok között hiányzik az a bizonyos szikra. És ezen még a forrónak szánt, meglepően sokat mutató szexjelenet sem javít sokat.
- Sydney Sweeney alakítása. Mentségére szóljon, hogy a kattos Nina Winchester egy jóval hálásabb szerep, nagyobbat lehet vele villantani, mint a „normálisabb” Millie-vel, ugyanakkor nehéz nem fennakadni azon az üres, unott arckifejezésen, ami rendszerint kiül a színésznő arcára a filmben. Egyre biztosabbnak tűnik, hogy Sweeney az a fajta színésznő, aki vagy meglehetősen jó valamiben (lásd: Eufória, Szeplőtlen, Christy), vagy pedig kifejezetten rosszul fogja meg a karaktert (lásd: Imádlak utálni, The Housemaid).
- Paul Feig lehetett volna sokkal bátrabb még akkor is, ha ezzel feláldozza a könyvhűséget a filmkészítés oltárán. Jobban ráfeküdhetett volna a karikatúraszerű túlzásokra, a szenzációhajhászásra, ezzel még inkább kidomborítva a történet és az atmoszféra nem komolyan vehető, önironikus jellegét.
- Apropó könyvhűség. Régen láttunk olyan adaptációt, ami ennyire lekövette volna az alapjául szolgáló regényt, pont ezért is fájó, hogy Enzo figuráját gyakorlatilag teljesen kiherélték. Az olasz kertész elsősorban a történet baljós atmoszférájához tesz hozzá, ezt leszámítva azonban csak áll, néz és néha figyelmezteti Millie-t a veszélyre. Ugyan Michele Morrone nem túl jó színész (és most nagyon kedvesen fogalmaztunk), ennél azért nagyobb bizalmat is szavazhattak volna neki a készítők, pláne miután Enzónak jóval jelentősebb szerepe van a regényben.
- Messze túl hosszú a film, 15-20 perccel nyugodt szívvel lehetett volna rövidebb: egy szűk kétórás játékidő sokkal jobban állt volna ennek a történetnek.
Az összkép
Amanda Seyfried és Sydney Sweeney erotikus thrillere semmi újat nem ad a műfajon belül, szégyentelenül felhasználja a kliséket, tele van logikai buktatókkal, amelyek olyan távol sodorják a valóságtól, hogy azt már szinte tanítani kéne, és pont ez benne a lényeg. Túltolt hisztik, szexuális feszültség és egy alapvetően jól működő rejtély kellő mennyiségű vérrel és erőszakkal megspékelve a végére. És van itt még valami: maga az időzítés. Az erotikus thrillerek, különösen a női központú thrillerek ma már nem tartoznak a mozik fő irányvonalai közé, és bár a Netflixen szép számmal találni B-kategóriás színészekkel készült alkotásokat a műfajon belül, a nagy stúdiók manapság ritkán csapnak le ezekre a sztorikra. Így a The Housemaid - A téboly otthona a maga módján még üdítő élmény is lehet, ha képesek vagyunk nem fennakadni a hibáin, és elfogadni, hogy ez a film pont az, aminek mutatja magát: egy stílusos, rafinált trash, ami a büdzséje sokszorosát hozza vissza, és amelynek már hivatalosan is készül a második része The Housemaid’s Secret címmel.
Borítókép forrása: Lionsgate
