Mit tehet az ember, ha az „urban designer” stílusban nyomuló ruhacége már harmincéves korára dollármilliomossá változtatja? Hajnalig partizik, pornósztárokkal jön össze, limuzinokat vesz, aztán amikor ezt megunja, kisebb országok GDP-jének megfelelő mennyiségű pénzt fektet a cége logójaként szolgáló rinocéroszok megmentésébe. Egy idő után ez is unalmassá válik, így játékmegszállottként nem is tehet mást: saját program készítésébe fog - ez lett a Contents Under Pressure.

Az én játékom

Alapvetően nekem semmi gondom nincs a fentiekkel, vagyis azzal, hogy ha valakinek van annyi milliója, hogy szponzoráljon egy játékot, akkor meg is tegye. Nyilván beleszól, hogy milyen legyen a program, egészen durva esetben belerakatja a haverjait, édesanyját, kutyáját is - de hát ehhez joga is van, hiszen ő fizet. Szerencsére Ecko úr ilyen messzire nem ment el, és szerintem nem is az ő meglátásai, ötletei miatt sikerült úgy a program, ahogy végül elsült.

Mark Ecko ízlését - és ezen keresztül nem éppen sikertelen ruhatervezői karrierjét - a gyermekkorában maga körül látottak inspirálták. Mivel New York egyik lepusztult kerületében éldegélt, ez bizony leginkább az utcai művészeteket jelentette: hip-hop zenét hallgatott, graffitiket nézegetett (majd biztos alkotott is), elhagyott házakat mászott meg. Ez a játékon is tetten érhető, hiszen nagy vonalakban erről szól - plusz ott van még a verekedés, amiről azért hajlamos vagyok azt hinni, hogy Ecko itt nem saját élményből merített.

A játék tehát ugyanezt a hangulatot teremti újjá: itt is szakadt, telefújt környéken járunk, mindenfelé csövesekkel és rivális bandák tagjaival találkozhatunk. Hogy kik vagyunk „mi”? Egy Coltrane Crowley nevű fiatal srác, akinek az élete legnagyobb gondja, hogy nem tudja, hogyan válhatna belőle New Radius városának legismertebb graffitise. Trane, ahogy haverjai hívják, eleinte egy másik firkászbanda ellen küzd, ám ahogy azt az intróban is láthatjuk, később súlyosabb gondjaink is lesznek, hiszen a szólásszabadságot szöges bakanccsal tipró városi rendőrség, és a hű-de-nagyon-gonosz polgármester, Sung ellen kell majd hadba vonulnunk (a játék jókora része tulajdonképpen az előzményekkel foglalkozik). Egy szál festékes flakonnal…



Festékszóró

Az előzetes hírek alapján egy szabadon - ha úgy tetszik, GTA-szerűen - bejárható városra számítottam, ám a játék végül teljesen lineáris, pályákra osztott lett. Egy tipikus helyszín a következőkből áll: beérünk egy térre vagy házba, mire rögtön ránk ront néhány rivális festőművész, vagy a CCK nevű rendőrosztag néhány tagja. Miután lecsaptuk őket, ideje felfedezni, hová is kell festenünk. Szerencsére nem kell minden eldugott sarkot felfedezni, egy gombot lenyomva apró fénygömbök mutatják, hogy melyik fal, hirdetés vagy korábbi firka szorul „felújításra”. Ezek között akadnak kötelezően átfestendők is, de vannak olyanok, amelyek csak Trane elismertségét növelik - ami lényegében azt jelenti, hogy elegendő reputációt összegyűjtve különböző bónuszokat nyithatunk meg. Ezek az új harci mozdulatoktól az életerő növelésén át egészen az új mintákig terjednek - és főként az előbbiek miatt érdemes már rögtön a játék elejétől rámenni a bónuszok megnyitására.

Maga a festés (amennyiben nem csak egy apró mintáról van szó, mert akkor egyetlen gombnyomás az egész) meglehetősen körülményesen zajlik. Először beállunk a kívánt helyre, megnyomjuk a festés gombját, aztán a máskülönben Trane mozgatását szolgáló gombokkal elkezdjük mozgatni művészünk festéket szóró kezét. A finom kézmozdulatokat elfelejthetjük, így aztán tulajdonképpen esélytelen, hogy a megadott időn belül, csöpögtetés nélkül sikerüljön kifesteni a mintát. Különösebb baj ezzel sincs, csak a kapott reputáció csökken.

A graffitizést illetően egyébként számomra abszolút meglepő volt, hogy saját minták létrehozására nincs lehetőség. Én ugyan a firkászat nemes művészete terén csak addig jutottam el, hogy általános iskolában elmés üzeneteket hagytam a padokon a következő osztálynak, azért itt örültem volna egy ilyen lehetőségnek Már csak azért is, mert az xboxos Jet Set Radio Future-ben (szintén ugrálós-firkálós platformjáték) a saját képek megalkotása és szerteszét fújása volt az egyik kedvenc foglalatosságom.

Szabadságharcos

A városszépítés szabadságáért küzdő Trane minden eszközt bevet igaza érdekében. Ha valaki beszól neki, azt agyonveri, kitöri a nyakát, de legalábbis a metró elé dobja. A verekedés az egérgombok veszett nyomogatására épül - ugyan lehet kombózni, megragadni az ellenfeleket, de leginkább gombnyomkodásba fajul a küzdelem. Sosem éreztem úgy, hogy tudok tervezni a küzdelmek során, mindig csak reménykedtem benne, hogy a nyomogatást előbb-utóbb valami durva támadássá konvertálja a program… Pedig lehetőség elméletileg rengeteg van: fadarabokat, fémcsöveket vehetünk fel, hogy azzal csépeljük ellenfeleinket, hajigálhatjuk őket (mivel a játék jókora része háztetőkön játszódik, ez hasznosabb, mint hinnénk), de a legbrutálisabb kétségtelenül a földön fekvő és nyöszörgő figurák bántalmazása.



Spray Raider

A Getting Up tetemes részét New Radius épületeinek megmászásával fogjuk tölteni. Trane semmilyen emberfeletti képességgel nem rendelkezik, így nem tudunk falon futni, óriásiakat ugrani - viszont mindenre képesek leszünk, amire egy jobb parkour-atléta, vagy mondjuk amit Lara Crofttól elvárunk. Kár, hogy néha hiába ugrunk a megfelelő irányba, a program egyszerűen nem észleli, hogy jó helyre ugrottunk, és lehullunk a mélybe… Játszogattam a program xboxos verziójával is, ott egyetlen alkalommal sem találkoztam ezzel a problémával, így hát azt kell mondanom, ez a program egyik exkluzív PC-s jellemzője.

Konzoljáték

Ilyen dolgokból sajnos rengeteg van, mintha csak megjelenés előtt két hónappal jutott volna eszébe valakinek, hogy PC-re is el kell készíteni a programot, ráadásul a feladatra csak egy csapat hobbiprogramozót tudtak volna ráállítani. A program indulásától kezdve egy merő horror az egész - iszonyú sokáig települ, majd a logók és az intrók után bejön az a menü, ami még 1992-ben is tufának és otrombának tűnt volna. Egérrel machinálni nem lehet, így eltart egy ideig, míg el tudjuk indítani a játékot. Természetesen előtte benézünk a menübe, de bármit is csinálunk, a maximum felbontás az 1024*768, és hiába van bármilyen videokártyánk, a tudásának csak tizedét tudjuk kihasználni. No mindegy, belőjük az első pályát, és ekkor, ha nincs szerencsénk, és a konfigurációnkat nem kedveli a program, ennek betöltése úgy két percig tart… Elindul a program, és nagyjából az első másodpercben észrevesszük, hogy az egér mozgatására túl érzékenyen reagál a program, a kamera ide-oda ugrál hősünk körül. Talán ezek után nem kell külön hangsúlyoznom, de ezen „természetesen” nem lehet állítani (és ha már itt tartunk az irányítást sem konfigurálhatjuk át). Magával a grafikával nincs különösebb gond, mert rendkívül stílusos - igaz, effektekben nem bővelkedik, de ha lehetne nagyobb felbontásban játszani, ez nem számítana annyira.

Sajnos a Contents Under Pressure önmagában sem egy jó játék, hát még így „kiherélten” átírva… A hangulatával nincs baj, a sztori is elmegy a maga blődségeivel együtt, és a zenék is jól vannak összeválogatva. Ugyan itt is hip-hop az irány, de nem az MTV-n futtatott „kigyúrt, ékszerekkel teli fickó szövegel egy csapat nagymellű csajnak” stílusra kell gondolni, hanem kicsit keményebb, underground jellegű dalokra. Ecko úr a zenék területén valószínűleg bevetette teljes ismeretségi körét (a muzikális producer például P. Diddy volt), a játékhoz különféle exkluzív nóták is készültek.

Hogy ennyi elég lesz a sikerhez? Szerintem nem. Aki imádja a graffitit, az odáig lesz, hogy valódi firkász-legendákkal (Futura, Cope2, Obey, Seen, TKID) találkozhat, de akinek ezek a nevek semmit nem jelentenek, azt valószínűleg az egész játék hidegen hagyja. Aki pedig ennek ellenére kíváncsi a játékra, próbálja ki inkább konzolon; ott rengeteg hiba nincs jelen, ráadásul kapunk egy 30 perces videót is a New York-i grafiti-kultúráról.

Írta: Grath