Kezdjük a történet végén: 2007-ben a Metroid Prime 3: Corruption Wii-s megjelenése emlékeztette a játékvilágot arra, hogy létezik ez a sorozat. A játék hatalmas kritikai, és mérsékelt (de azért jól jövedelmező) üzleti sikert aratott, a hadonászós konzol egyik legkomolyabb címe lett, és sikeresen hallgattatta el a „miért nincs hardcore játék Wii-re” jellegű hozzászólásokat. Az első két részben megismert, páncélba bújt főszereplő továbbra is rettenthetetlenül irtotta kézi ágyújával az űrbogarakat és űrkalózokat: az FPS-harcrendszer és a mozgásérzékelésre alapozott irányítás vegyítése már önmagában is siker lenne egy lövöldözős játékban, pluszban pedig ott a fénypisztolyos célzási rendszer -– ha van élvezetesebb irányítási metódus az egér-billentyűzet párosnál, akkor bizony a mutat-és-lő az. Ha valaki esetleg tökéletesen inkompetens lenne a Corruptionnal kapcsolatban, vessen egy pillantást az alábbi játékmenet-videóra!
Talán pont a harmadik rész sikere volt az, ami miatt jelen cikkünk alanya létjogosultságot nyert: nagyon sok olyan ember ismerte meg a Metroid Prime világát, aki az első két rész megjelenésekor (az első rész 2002-ben, a második, Echoes alcímű 2004-ben jött ki, még GameCube-ra) nem vette meg a játékot, most meg már pont ezért nem vásárolta meg a Corruptiont, hiszen miért kezdené el a történetet pont annak lezárásával. Nos, a Retro csapata egy huszárvágással megoldotta a fennálló problémát: a harmadik rész irányítását belepakolták az első kettőbe, kicsit tupíroztak a grafikán, majd egy pofás hármas csomagban kiadták az egész MP-sorozatot, ráadásul mindezt a játékvilágban szokatlan nagyvonalúsággal egy játék áráért (sőt, a díszes csomagban a három program lemeze mellett helyet kapott egy művészi munkákat tartalmazó album is).
Kicsit félve töltöttem be az első, immár hét éves játék új változatát, hiszen a Wii nem kifejezetten a vakító grafikai teljesítményről híres, de szerencsére kellemesen csalódtam: a feljavított külső ugyan a manapság divatos játékmotorok teljesítményével nem veszi fel a versenyt, azért arra tökéletesen megfelelt, hogy az időről megfeledkezve ismét a főszereplő, Samus Aran bőrébe képzeljem magam (ami már csak annak fényében sem kis teljesítmény, hogy a jobbára csak a piros-arany páncélban hirdetett főhős nő). A pályák külső megjelenítése mellett olyan apróságokon is faragtak a fejlesztők, mint a töltési idő, ami annak ellenére rövidült meg alaposan, hogy a textúrák és vizuális effektek nagy része alapos renováláson ment keresztül. A játékmenet persze maradt a szokásos: mindenre lövünk, ami csak mozog, gyűjtögetjük a feladatok teljesítéséért kapott tokeneket (amikből aztán mindenféle extra cuccot vásárolhatunk magunknak), és lenyomjuk a szabályos időközönként megjelenő bossokat. A második részt annak idején sokan a pokolba kívánták a legendásan nehéz főellenfelek miatt, a Trilogy-kiadásban ezen is finomítottak a készítők.
Szinte már unom leírni, de sajnos igaz: a Nintendo Wii legnagyobb rákfenéje, hogy bár az alapötlet elképesztően jó, egyszerűen csak elvétve jelenik meg olyan játék a platformra, amit megérné megvenni. Nos, a Metroid Prime: Trilogy ékes példája annak, mikor kell rohanni a boltba –- három majdnem tökéletes játék egy (ráadásul nem is akármilyen) csomagban, egy játék áráért minden Wii-tulajdonosnak kötelező.
Talán pont a harmadik rész sikere volt az, ami miatt jelen cikkünk alanya létjogosultságot nyert: nagyon sok olyan ember ismerte meg a Metroid Prime világát, aki az első két rész megjelenésekor (az első rész 2002-ben, a második, Echoes alcímű 2004-ben jött ki, még GameCube-ra) nem vette meg a játékot, most meg már pont ezért nem vásárolta meg a Corruptiont, hiszen miért kezdené el a történetet pont annak lezárásával. Nos, a Retro csapata egy huszárvágással megoldotta a fennálló problémát: a harmadik rész irányítását belepakolták az első kettőbe, kicsit tupíroztak a grafikán, majd egy pofás hármas csomagban kiadták az egész MP-sorozatot, ráadásul mindezt a játékvilágban szokatlan nagyvonalúsággal egy játék áráért (sőt, a díszes csomagban a három program lemeze mellett helyet kapott egy művészi munkákat tartalmazó album is).
Kicsit félve töltöttem be az első, immár hét éves játék új változatát, hiszen a Wii nem kifejezetten a vakító grafikai teljesítményről híres, de szerencsére kellemesen csalódtam: a feljavított külső ugyan a manapság divatos játékmotorok teljesítményével nem veszi fel a versenyt, azért arra tökéletesen megfelelt, hogy az időről megfeledkezve ismét a főszereplő, Samus Aran bőrébe képzeljem magam (ami már csak annak fényében sem kis teljesítmény, hogy a jobbára csak a piros-arany páncélban hirdetett főhős nő). A pályák külső megjelenítése mellett olyan apróságokon is faragtak a fejlesztők, mint a töltési idő, ami annak ellenére rövidült meg alaposan, hogy a textúrák és vizuális effektek nagy része alapos renováláson ment keresztül. A játékmenet persze maradt a szokásos: mindenre lövünk, ami csak mozog, gyűjtögetjük a feladatok teljesítéséért kapott tokeneket (amikből aztán mindenféle extra cuccot vásárolhatunk magunknak), és lenyomjuk a szabályos időközönként megjelenő bossokat. A második részt annak idején sokan a pokolba kívánták a legendásan nehéz főellenfelek miatt, a Trilogy-kiadásban ezen is finomítottak a készítők.
Szinte már unom leírni, de sajnos igaz: a Nintendo Wii legnagyobb rákfenéje, hogy bár az alapötlet elképesztően jó, egyszerűen csak elvétve jelenik meg olyan játék a platformra, amit megérné megvenni. Nos, a Metroid Prime: Trilogy ékes példája annak, mikor kell rohanni a boltba –- három majdnem tökéletes játék egy (ráadásul nem is akármilyen) csomagban, egy játék áráért minden Wii-tulajdonosnak kötelező.
