Nem igazán tudom, hogy Chocho csak félreértelmezte a dolgokat, és azt gondolta ez valami kellemes logikai játék, amivel öregesen elmolyolhatok, vagy szándékosan húzott csőbe egy ügyességi platformerbe oltott, frusztrációra és pályaismételtetésre épülő, álcázott túlélőhorrorral, ami kb. minden, amitől kiráz a hideg.

Világvége rajzfilmes kivitelben

Pedig a feladatunk tulajdonképpen egyszerű: ellátogatni 25 szigetre, mindegyiken végrehajtani valami küldetést (gépek bekapcsolása, vagy éppen megsemmisítése, és hasonlók) összeszedni pár kristályt, kiszabadítani néhány embert tartályokból, és lelépni valamilyen repülő eszközzel vagy éppen MÁV-val. Hogy miért, az nem igazán tisztázott, a Mugsters finoman szólva sem fogja a játékosok kezét. A készítője úgy gondolta előbb utóbb úgyis betévedünk a fő sziget első teleportjába, és onnantól elég lesz a gombok kiosztásának (érdemes azonnal gamepadra váltani), meg a kipipálandó feladatoknak az ismertetése.

Hasonlóan szűken mértek a harci lehetőségeink is. Sem plazmafegyver, sem rakétavető, sem mágia. Karakterünk legfeljebb a leggyengébb ellenfeleket képes lepofozni, ha egyszerre csak egy támad belőlük, netán járművekkel elütni őket, akár csapatosan is. Csakhogy ellenfélből még jócskán akad, lesz majd lézerágyú, öngyilkos pókrobot, kis ufó, közepes ufó, nagy ufó. Ellenük két fegyvert vethetünk be: az ACME gyár robbanó hordóit, amiket (meglehetősen pontatlanul) dobálva, vagy megfelelő pontokra csaliként lerakva előbb-utóbb minden ellenfél átalakul ócskavassá, valamint a terepakadályokat, főként a szigetek körülötti víztömeget, mivel a játékban senki nem tud úszni.

Fenti gyengeségeink emlékeztetnek a túlélőhorrorokra. Ha a pályán nincs megfelelően elhelyezett vízfelület, sem elég robbanó hordó, jóformán csak szaladgálhatunk az ellenfelek elől, remélve, hogy előbb-utóbb elég tereptárgyhoz odaverik magukat, hogy kipukkanjanak. Ennek megfelelően némelyik pálya kissé elhúzódhat, és ha a legvégén hibázunk, vagy – ami gyakoribb – a kiszabadított emberek bele-lemmingelnek a halálukba, kezdhetünk mindent elölről.

Csiszolatlan gyémánt és szadizmus

Ahogy a képeken is talán látszik, a grafika jó koncepcióra épül, letisztult, de azért kissé szegényes. A hangok nagyjából jók, a zene inkább csak jelzésértékű (és csak a menüben szól), az irányítás pontossága erősen hullámzó, a játék egyik ütőkártyájának számító fizika pedig váratlanul megbokrosodhat, meglepő és sokszor vicces, néha viszont dühítő helyzeteket produkálva. Jó hír viszont, hogy párosan is nekivághatunk a pályáknak helyi co-opban, bár ez nem feltétlenül könnyíti majd meg a dolgunkat.

Arra azt hiszem nincsen (kinyomtatható) szó, én mennyire gyűlöltem időnként a játékot, azonban ez korántsem a Mugsters hibája. Aki élvezi a kissé rajzfilmes, de ennek ellenére tisztes és néha kimondottan aljas kihívást nyújtó logikai platformereket, annak érdemes kipróbálnia, akár jelenlegi árán is, de egy leárazáskor pláne – különösen, ha közben még fejlődik, javul és bővül is egy keveset. A magam részéről ugyan abbahagytam, mielőtt agyvérzést kapnék tőle, de alig várom, hogy lássam, mit művelnek vele a speedrunnerek.