Ha valaki már olyan régi motorosnak mondhatja magát, hogy az elmúlt húsz évben szünetet tartott, vagy épp ellenkezőleg, „újgenerációs” gamerként egyszerűen csak megnézné, mit tudtak a régi klasszikusok, akkor erre egyértelműen a Switch az egyik legjobb platform. A Nintendo masinájára nemcsak a mostani, hanem az előző két generációból is találunk bőséggel címeket, hol eredeti, hol újrahangszerelt, hol pedig teljesen remake-elt formában. És bár ezek között vannak szerencsére szép számmal olyanok, melyek gond nélkül kiállták az idő próbáját, ez sajnos nem minden játékra igaz. És nem véletlen, hogy az Oddworld: Munch's Oddysee kapcsán ezek az első gondolatok, amik az eszembe jutnak...
Az Oddworld Inhabitants csapata egy rendkívül egyedi és humoros világot épített fel az Oddworld-széria első két részével, az Abe's Oddysee-vel és az Abe's Exoddusszal, melyeket egy – akkoriban kifejezetten szépnek nevezhető – egyedi játékmechanikákkal megszórt logikai platformer formájában töltöttek meg szórakozással. Az első két rész PS1-en (majd nem sokkal később PC-n) egyértelműen a legjobb 2D-s alkotások között volt a műfajon belül, ám a 2001-ben, exkluzív Xbox-nyitócímként megjelent harmadik felvonás, a Munch's Oddysee kicsit elvett az egész varázsából azzal, hogy 3D-be helyezte át a kalandot. Ezzel önmagában persze még nem lett volna baj, hiszen a vicces átvezetők és a mókás szinkronhangok továbbra is megmaradtak, akárcsak a tényleg nagyon stílusos és sajátos világ, melyből ráadásul vadonatúj lényekkel ismerkedhetünk meg ebben az epizódban. A kivitelezés tekintetében azonban itt már nem sikerült felérni a műfaj nagyjaihoz.
A játékban az első két rész főhősét, Abe-et, illetve egy új belépőt, a furcsa vízi lényt, Munchot kell irányítanunk, kezdetben felváltva, majd egyszerre, váltogatva közöttünk, a feladat pedig az, hogy megmentsük társainkat – Abe-bel a többi Mudokont, Munchcsal pedig a cuki szőrös gizmókat, a Fuzzle-öket. Ahogyan az ilyenkor lenni szokott, a két fő karakter különböző képességekkel bír, melyek jól kiegészítik egymást (Abe például képes megszállni az ellenfeleket, míg Munch tud úszni), a pályákon történő továbbjutás pedig általában csapatmunka eredménye. A gond az, hogy ezt az – amúgy bevett és egyszerű – alapot a játék nem tudja kellőképpen kiaknázni, a Munch's Oddysee ugyanis nemes egyszerűséggel unalmas és önismétlő, és nemcsak mai szemmel. A játék ahelyett, hogy folyamatosan dobná be az új ötleteket és szituációkat, inkább sokadjára is megfeji ugyanazokat a megoldásokat, amin nem segít a pályadizájn sem, a helyszínek ugyanis nemcsak egyhangúak, de vannak köztük olyanok is, ahol szó szerint egy tucatszor kell elvégeznünk ugyanazt a nem túl szórakoztató műveletet, mielőtt továbbléphetnénk.
Ez utóbbi probléma leginkább annak köszönhető, hogy harcolni igazán nem lehet, így az ellenfeleket módszeresen kell kiiktatni. Gond ezzel sem lenne, elvégre a korábbi részek is így működtek, itt viszont ezek a szekvenciák iszonyatosan megtörik az élményt, mivel a logikai réteg sokkal kevésbé simul bele az alap játékmenetbe, mint a 2D-s epizódoknál – nem véletlen, hogy a fejlesztők sok helyen a mennyiséggel próbálnak kompenzálni. Ami jó kérdés, mennyire jó ötlet egy olyan játéknál, ahol csak közvetett eszközökkel és power-upokkal lehet kiiktatni az ellenfeleket, menekülésre pedig sokszor esély sincs... Mindemellett a Munch's Oddysee örökölte a korai 3D-s platformerek fő problémáit, a nem elég feszes irányítást és a problémás kamerát (annak ellenére, hogy ez azért már nem egy 1996-os, hanem egy 2001-es játék), melyek sajnos a Switch-verzióban sem lettek sokkal jobbak.
De hogy ne csak a rossz dolgokról essen szó: hangulatából adódóan Munch's Oddysee-nek még mindig van egy olyan sajátos bája, ami miatt nem sok mindenhez hasonlítható, köszönhető a humornak és a jellegzetes dizájnnak. Ráadásul a mai napig nincs túl sok olyan 3D-s platformer, amely inkább a logikai elemeket és az akadályok áthidalását helyezi előtérbe, mintsem a gyűjtögetés és a harc klasszikus kombinációját. Nagy kár, hogy mindezt valódi kihívás nélkül, fájóan repetitív formában tálalja a harmadik Oddworld-játék, hiszen, ha a Munch's Oddysee ilyen téren kicsit jobb lenne, akkor még a 2001-es színvonalnak megfelelő látvány és irányítás ellenére is bátran tudnám ajánlani. Így viszont a megszállott rajongókat leszámítva ezt az időutazást nem nagyon tudom javasolni senkinek – és ha őszinte akarok lenni, egy olyan játékról beszélünk, amely már annak idején is csak azért úszta meg a komolyabb kritikát, mert egy ismert franchise-t folytatva nyitócím volt egy teljesen új konzolgyártó teljesen új masináján. Mai szemmel nézve azonban egyáltalán nem meglepő, hogy a Munch's Oddysee által képviselt koncepció végül zsákutcának bizonyult a széria számára, hiszen tele van olyan dizájndöntésekkel, melyek jócskán elvesznek az élvezeti értékből.
