Hatalmas várakozás előzte meg a Half-Life 2 narancsos dobozkáját, ami olyan ínycsiklandozó falatokat tálal a kiéhezett rajongóknak, mint az Episode Two, a Team Fortress 2 és jelen cikkünk alanya, a Portal. Ám a lóláb sajnos kilóg ez utóbbinál, hiszen amíg a két újdonsült társ nagyot durrantott, addig a Portal mondhatni csak egy szolid szellentésként jellemezhető a másik két címhez képest. A dolog egyik pikantériája, hogy ez is csak az Orange Box keretein belül kapható, önmagában csak a Steam rendszerén keresztül tölthető le 19,95 dollár ellenében - ami megközelítőleg 3500 forintot jelent -, illetve hogy meglehetősen kétes érzésekkel álltam fel mellőle, mert míg az Episode Two újfent maximálisan kielégítette Gordon Freeman kalandjai iránt érzett, már-már perverz (?) vágyaimat, a Team Fortress 2 zsenialításától pedig napokig majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Sajnos a Portal nem döngölt ennyire a földbe, bármennyire is szerettem volna, persze azért itt sincs (sok) baj .
A kapu és ami odaát van
A Portal nem más, mint a Half-Life világába ültetett ügyességi játék harmatos akcióelemekkel megtűzdelve. Harcolni nem tudunk, csupán egy speciális térfakasztó berendezéssel két térkaput nyithatunk a pálya majdnem bármely részén legyen az talaj, a fal vagy a mennyezet azon szegletei melyek nem fémből vannak. Azért ez így nem is hangzik olyan borzasztóan, ahogyan a megvalósítás sem az. A Portal fegyver használata pofonegyszerű: bal egér gombbal a kék, a jobb kattintással pedig a kapu piros végét nyithatjuk meg, így ha besétálunk az egyik ajtón, akkor a másikon pottyanunk ki és fordítva. A gravitáció komoly hatással van a kapuk helyzetére, ugyanis amilyen lendülettel érkezünk be a portálba, olyan lendülettel fogunk kijönni a másik végén, amit rengetegszer használnunk is kell majd a játék során. Remekül oldották meg a betanítás folyamatát, ugyanis a történet szerint amúgy is egy kísérleti alanyt játszunk - de erről később -, akinek egyre jobban el kell sajátítania a fegyver adta lehetőségeket. Kezdetben a szerkentyű képességei is csököttek, hiszen sokáig csak a térfolyosó egyik kijáratát mozgathatjuk a másik már egy adott ponton meg van nyitva és így kell felmászni, bemászni, átmászni a szint végét jelentő liftig. Mindemellett a térgörbítést használnunk kell bizonyos tárgyak áthelyezéséhez is; legtöbbször a nehezéknek számító dobozokat , a híres-neves Companion Cube-okat kell megmozgatnunk, illetve a Half-Life 2-ből ismert pattogó energiagömböket kell áttessékelni a megfelelő ívben egy bizonyos pontba, hogy ennek hatására kinyíljon egy ajtó, ami persze újabb kihívások elé állít.
Tehát ezzel a spéci masina segítségével kell megoldanunk különböző ügyességi feladatokat, hogy elérjük az adott szint végét és indulhassunk a következőre. Összesen 19 szinten kell végigsakkozni magunkat, melyek közül az első tíz nem túlzottan jelent kihívást, ám aztán fokozatosan összetettebb feladatok érkeznek, míg a végére már néha az agyunkat is meg kell erőltetni egy-egy megoldás megálmodásához.
Az egyik legjobb móka volt, amikor a feladat abból állt, hogy nagyon alacsonyról nagyon magasra kellett eljutni, de se a plafonra, se a falba nem lehetett kaput nyitni, csak az elérhetetlenül magasan lévő pillérek talapzatára és a mellettünk tátongó lyuk legaljára. Hogy oldja ezt meg az egyszeri játékos az eddigi információk birtokában? Érdemes elgondolkozni rajta akár így látatlanban is Most már könnyen beszélhetek a játékkal a hátam mögött, de azért elárulom: lősz egy portál bejáratot a szakadék gyomrába és egy másikat oda, ahol éppen állsz, majd beveted magadat a mélységbe és zuhanás közben becélozod a nyílást. Ekkor a szabadesésben elért sebességgel kilövöd magad a másik kapun, ami pedig felfelé viszi az utunkat az elért gyorsulásnak köszönhetően és lehetőségünk nyílik egy rövid időre becélozni egy jóval magasabban lévő pillér talapzatát, ahova gyorsan lőni kell egy új bejáratot. Ekkor vesszük leginkább hasznát, hogy különböző színű kapuk vannak, mivel a szakadék mélyén lévő térnyílást kell áthelyezni erre a magasabban lévő pontra, hogy aztán szabadeséssel visszapottyanjunk az alattunk lévő térkapuba, és az új kijáraton megint kilőjük magunkat.
Hajmeresztő módokon használhatjuk ezt a csodafegyvert, persze használatához némi logika és ügyesség is kell, hogy társuljon. Szerencsére az arány pont optimálisan van kitalálva, tehát nem kell fizikazseninek lenni a keményebb szintek megoldásához, csupán jól át kell fürkészni a lehetőségeinket, hogy megtaláljuk a helyes megoldást!
Tele-portál
Mit ad isten még történetet is szőttek ügyeskedéseink köré, ugyanis a játékban egy ifjú hölgyet, Chell Johnsont, az Aperture Science Enrichment Center egyik tesztalanyát kell irányításunk alá venni és sikeresen túljutni az akadályokon, miközben az intézmény szuper-intelligens számítógépe, a GLaDOS folyamatosan kommunikál velünk és hol tippekkel, hol gyűlöletbeszédekkel szórakoztat egy szexi női hang mögé bújva. Főhősnőnknek a szupercsúzliján kívül, van még egy hiper-szuper high-tech szerkezete a lábaihoz erősítve, mely megóvja a sérülésektől, ha nagyobb magasságokból lepottyannánk. Maga az igazi fordulat már ha lehet annak nevezni az utolsó, 19. tesztfázis után bontakozik ki, amikor a nemes lelkű computer a beígért jutalomtorta helyett a lángok martalékává akar tenni minket.
Mindeddig csak a különböző tesztpályákon rohangáltunk, mint egy kísérleti patkány, de a halál torkában öntudatra ébredünk és megpróbálunk nem elpatkolni, úgyhogy a játék ezen szakaszától saját menekülésünk zálogaként kell a csodafegyvert használni mindenféle instrukciót nélkülözve. Egy rögtönzött fegyverbemutató keretében a magunk javára fordítjuk a térkapuk adta lehetőséget és egérutat nyerünk az előre felépített útvonalunktól, és az intézmény gépházán keresztül a személyzeti kabinokon át próbálunk kimenekülni ebből a kaptárból és itt nyugodtan lehet a Resident Evil-re asszociálni, csak zombik nélkül. A GLaDOS, az intézmény szuper computere, naná, hogy bepöccen kis magánakciókat tapasztalván és hol nyájasan, hol pedig dühösen, kemény szavakkal dobálózva próbál lebeszélni kis partizánakciónkról és felébreszteni bennünk a szuicid hajlamot.
A játékban megélve már koránt sem tűnik ilyen izgalmasnak az egyszeri kísérleti nyúl bőrébe bújva ez az egész hacacáré, ami könnyedén megbocsájtható lenne, ha járna mindemellé egy böcsületes online játékmód. De nem jár! Sajnos nem. Hogy miért? Fogalmam sincs, pedig a Portal szinte ordít egy ötletes multiplayer játékmódért. Sajnos ez kimaradt, de bizakodásra adhat okot az egyik fejlesztő nyilatkozata, aki szerintem szintúgy meghallotta az ordítást mint én, és állítása szerint már játszanak a gondolattal, hogy legyen-e következő lépés, és ha igen akkor mi: multiplayer opció, vagy pálya csomagok összerakása, netán rögtön egy Portal 2 Bármelyik is lesz, én kíváncsian várom, persze számomra a legszimpatikusabb döntés az elmaradt többjátékos mód pótlása lenne, ha már így alakult.
Mindezek mellett a játékidő is meglehetősen rövidke, jómagam 5 óra folyamatos kockulás után végeztem is vele. Sajnos nem vigasztaltak a durvább nehézségű pályák és a kioldható plecsnik sem, melyek megszerzéséért újra kell játszani a szinteket, ahol már számít, hogy mennyi idő alatt teljesítettük a pályát, vagy hogy hány portált lődöztünk el, illetve hány lépésből voltunk eredményesek. Sajnos a fent leírtakban és a turbózott Source motor adta zseniális megjelenítésben ki is ürül a játék pezsgőspohara - méghozzá elég hamar -, a játékos meg mondhatni szomjan hal a kihagyott ziccer szikkasztó érzésétől, és csak a stáblistánál felcsendülő zseniális szám (Still Alive - melyet meghallgathattok a videótesztben) önt újra életkedvet belénk.
Konklúzió
Ahogy az elején is említettem meglehetősen kétes érzeteket keltett bennem a játék egésze, mert míg az alapötlet nagyszerű, és a megvalósítás is jól sült el, addig a körítés és a tartalom már nem büszkélkedhet ilyen magasztaló jelzőkkel. Nagyszerű élménnyel gazdagodik a játékos, aminek tükrében bizton állíthatom, hogy koránt sincs kimerítve az FPS játékstílus, ugyan láthattunk már idő-manipulálást, a gravitáció befolyásolását, de mindig van egy újabb kreatív elme, így jött a tér görbítésének illúziója is. Ez az újszerű játéktechnikai elem rengeteg kiaknázatlan lehetőséget tartogat még magában, mivel a Portál csak egy nagyobb szeletet hasított a tortából, de bőven lenne még mit elfogyasztani.
Ha úgy vesszük, ajándék lónak ne nézd a fogát, akkor elkönyvelhetjük a Portált egy csiszolatlan gyémántnak, amit a két nagyfalat mellé kapunk az Orange Box-ban. Ám ha nem bónuszként fogjuk fel, hanem egy teljes értékű különálló játékként közelítjük meg a kérdést, akkor viszont nyúlhatunk nádpálcáért, hogy ráhúzzunk a Portalos fiúk sejhajára egy jó nagyot, amiért balgán nem hoztak ki többet a játékból és ezzel akaratlanul is rákényszerítik az egyszeri cikkírót, hogy lehúzza a végítéletben a programot. Pedig már egy többjátékos opciótól is enyhülne a keserűségem, de ennek IS a hiányában nincs kegyelem!
