Hogy mi ez a Shining? Egy széria, ami gyakorlatilag megjárta már az összes platformot, a SEGA Mega Drive-tól kezdve a Game Boy Advance-en és mobiltelefonokon keresztül egészen az árkád játékgépekig. Az elmúlt 27 év alatt a Shining-sorozat kipróbálta már magát stratégiai, dungeon crawler és RPG címként is, a Shining Resonance pedig az utóbbi műfajban erősítette a széria népes családját, de csakis Japánban – egészen eddig. A SEGA ugyanis fogta magát, kipofozta a 2014-es epizódot, feltuningolta a grafikát, hozzácsapott a programhoz két új játszható karaktert, plusz néhány letölthető tartalmat, és voilá, megszületetett a Shining Resonance Refrain. A játék leírása nem ígér sok jót, néhány óra után azonban a Resonance is képes felfedni valamit a szépségéből. És bár a program jó néhány elemét máshonnan kölcsönzi, ugyanúgy lehet élvezni, mint bármelyik Tales of vagy Ys epizódot.

Egy sárkány születése

A Resonance élvezetéhez szerencsére nem szükséges ismerni az előző címeket, hiszen teljesen önálló, kerek történetet mesél el. Réges-régen az elfek harmonikus viszonyban éltek együtt a sárkányokkal, ám ezeket a nemes lényeket egy náluk is nagyobb erő elpusztította. Az évszázadok alatt az elfek birodalma, Wilfheim, és az Emberek királysága, Astoria szoros kapcsolatot épített ki. De egy ellenséges birodalom, Lombardia és annak vezetője, Excella Noa Aura sorozatos támadásai miatt Astoria egy lovagja, Sonia Blanche egy különleges küldetésre indult egy fiatal fiú, Yuma Ilvern kiszabadítására, természetesen annak különleges ereje miatt: Yuma magában hordozza az egyik sárkány lelkét… Innen indul a nagy kaland, azonban a SEGA játéka rögtön két végigjátszást kínál, érdemes előbb az eredeti történetet végigvinni, és csak utána nekiállni a Refrain módnak.

Bár a Shining főhőse Yuma, nála ellenszenvesebb karaktert játék elején ritkán látni: tehetetlen, gyáva és szégyenlős, nem ilyet várnánk el egy világ megmentőjétől. Ennek persze meghatározott oka van, ami kiderül a több tucat órás történet alatt. Bizony, a Resonance-ben el lehet merülni, még akkor is, ha a felfedezésre ezúttal kisebb hangsúly esik. Ellenben a harc meghatározó szerepet kap a játékban, és bár a mechanikája látszólag teljesen egyszerű, néhány óra után már megmutatkozik az összetettsége. A küzdelem alapját természetesen ebben az alkotásban is az akciópontok adják – a mennyiségét a karakterek körül látható zöld csík jelzi –, ha ez elfogy, akkor az irányított karakter sem tud semmit tenni. Szerencsére egy-két másodperces pihenő elég az újratöltődéshez, de ez is elég lehet arra, hogy egy nagyobb ellenfél kiüssön minket.

A játék elején még csak két támadási móddal rendelkezünk, gyorssal és erőssel. Az előbbi nevéből adódóan kisebbet sebez, kevesebb akciópontot használ el, utóbbi pedig ennek fordítottja, viszont alkalmas arra, hogy megtörje (break) az ellenfelet. Emellett van még hárítás és kitérés, a játék előrehaladtával pedig egyre inkább kibővülnek a lehetőségeink: a karakterek újabb és újabb erőket szereznek meg, amik egyénileg változnak. Ezek használata már erőteljesen fogyasztja a manapontokat, viszont sokkal eredményesebben lehet kikerülni a küzdelmekből.

Ez azonban csak apróság a küzdelmek egyik legérdekesebb aspektusához képest: Yuma nem hiába birtokolja egy sárkány lelkét – aminek a történet szempontjából természetesen nagy jelentősége van –, mert nagy veszélyben képes felvenni a benne szunnyadó sárkány alakját. Ez elképesztő erőt biztosít neki, így érdemes arra a pillanatra tartogatni, amikor a csata veszni látszik, igaz, sárkányként Yuma csak nagyon korlátozottan tud mozogni. Ellenfelek terén egyébként nem voltak ötletek híján a fejlesztők, már az első térképeken legalább tízféle szörnnyel kell szembenéznie hősünknek és csapatának. Ez a változatosság és a harcrendszer teszi lehetővé, hogy öt-nyolc-tizenkét óra után sem válik unalmassá a küzdelem.

Üres a tér, de nem üres a lélek

Rendszeres olvasóink talán emlékeznek a Star Ocean: Integrity and Faithlessness tesztünkre, ennek egyik alcíme volt az „Üres tér, üres lélek”. Nos, az üres tér erre a részre is igaz, hiszen a központi városon (Marga) kívüli területek ugyan kellően változatosak, sajnos azonban felfedezésre nem alkalmasak. Nincsenek barlangok, ahova bemerészkedhetünk, az egyes térképeken egy-két perc alatt végig lehetne futni, ha nem lennének ellenfelekkel megtömve. Mindegyiken lehet találni egy-két kincsesládát, néhány begyűjthető alapanyagot és ennyi. A legnagyobb gond, hogy nincs egy teljes világtérkép, így, ha egy új helyre kell menni, akkor csak szaladgálhatunk, míg megtaláljuk a helyes útirányt. A mellékküldetések sem lépnek túl az ölj meg X számú szörnyet, hozz el Y számú alapanyagot sémán, változatosságot sajnos nem sikerült belecsempészniük ezekbe a fejlesztőknek. Kár érte!

A lélek azonban nem üres. A főbb szereplők mindegyike saját személyiséggel rendelkezik, azok, illetve a karakterek közötti kapcsolatok változása jól nyomon követhető. Ennek egyik legjobb példája az egyik elf társ, Kirika, aki kezdetben csak a nagyhatalmú ősi sárkányt látja Yumában, majd egy esemény hatására észreveszi benne az embert is a szörny mellett. A partiban egyszerre négy karakter vehet részt, de ennél több szereplő van, akiket bármikor felcserélhetünk egy másikra, ha az adott feladat éppen megkívánja. A történetet – amiben vannak meglepően komoly dolgok is, például gyermekkínzás/agymosás – állóképeken meséli el a program, afféle vizuális novella módjára. Emiatt az egész játék nemcsak hogy kicsit olcsó hatást kelt, de a párbeszédeket gyakran tíz percnél is tovább olvashatjuk, ez a tény pedig a türelmetlenebbeknek kedvét szegheti.

Tipikus anime kaland

Aki látott már egyetlen JRPG-t is az életében, az pontosan tudja, mit kínál a SEGA címe. Színes hajú fiúkat, nagymellű lányokat, akik végig parádézhatják az egész kalandot egy szál fehérneműben, vagy akár egy iskoláslány ruhában is. Kardok csörrenek, varázslatok robbannak, de ez így van jól, erről szól ez a műfaj. Az viszont kifejezetten bosszantó, hogy egymás után akár több boss is az utunkba kerülhet, a mentési pontok pedig távol vannak egymástól. A grafika nem kiemelkedő, de minden a helyén van, a hangok megfelelőek, a zene üdítő és a játékmenetre is hatással van, a negatívumokat és a pozitívumokat mérlegre téve az utóbbi felé billen el a nyelv. A Shining Resonance Refrain bár semmiben nem nyújt kiemelkedőt, és nem is újítja meg a műfajt (bár vannak benne szokatlan elemek), mégis képes arra, hogy a képernyő előtt tartsa a játékost. A hosszú játékidő után pedig újra neki lehet állni a játéknak, hiszen a Refrain módban az eredeti játékban nem irányítható szereplők nézőpontjából is megismerhetjük az eseményeket, így a 15 ezer forintos ár már nem is olyan sok a SEGA játékáért. Szerethető program ez, csak meg kell látni az erényeit.