A német fiúk és lányok láthatóan nagy kedvelői és tisztelői a FromSoftware munkásságának, elvégre a City Interactive gondozásában megjelent Lords of the Fallen (2016/12-es számunk teljes játéka volt, szóval pótold, ha még nincs meg) le sem tagadhatja, honnan az ihlet, mi volt a példakép. Hogy, hogy nem, a fejlesztők összerúgták a port a kiadóval, majd a fejlődőképes, de átlagban mindig valamit elbaltázó francia Focus Home-hoz csatlakoztak, miközben a Lords jogai a CI birtokában maradtak. Nem csoda hát, ha a csapat valami újba, mégis régibe vágta a fejszéjét, és bizony ez lett a The Surge, ami a megszokott játékmenetet és rideg kihívást keverte a sci-fi műfajával, az exo ruhák világával, ami tulajdonképpen üdítő színfoltja lehetett volna a zsánernek.

A FÖLDNEK NINCS SZÜKSÉGE MEGOLDÁSRA

Az ugye megvan, hogy tönkretesszük a Földet, elpusztítjuk az állatokat, kihasználunk minden természetes forrást, amivel bolygónk rendelkezik – aki kicsit is kinyitja a szemét, kihúzza a fejét a homokból, ezt meg is látja, a megoldást pedig mindenki másban keresi. A CREO elnevezésű vállalat is megpróbálja orvosolni a problémát, miközben, mint minden nagy multi, komolyan hozzájárult a planéta siralmas állapotához. Mivel viszont úgy tűnik, hogy a kísérletek jó úton haladnak, folyamatos az utánpótlás az emberi erőforrások szempontjából, sőt a cég nemcsak fizetést ígér az alkalmazottak szolgálataiért, hanem implantátumokat is.

Warren, avagy a főhős ezt a lehetőséget használná ki, így szabadulva ki a kerekesszékből. Azonban a regisztráció utáni első munkanap keserves tapasztalatokat hoz, mikor a gépek szó szerint összetűzik szerencsétlent az exo ruhával, majd a roncstelepre hajítják, ahol aztán tényleg meg kell küzdeni minden egyes másodperc létezésért. 

EXO SOULS

A gyors felvezetést egyből követi a mélyvíz, az indulást követően páncélzattal és fegyverrel sincs ellátva a megpróbáltatások után éledező karakter. Testét ért átalakításai ugyan lehetővé teszik a kerekesszék nélküli mozgást és harcot, azonban úgy hiszem, ilyen beavatkozást senki sem kívánna magának, a hazai egészségügy pedig istenes a játékban látott orvosi műtéthez képest, mikor Warrenhez szó szerint hozzá csavarozzák a fémvázat. Viszont innentől ott a lehetőség a fejlesztésre és fejlődésre, átalakításra ebben a félig mechanikus világban, ugyanis a roncsokkal teli külső terepeken, a fémesen csillogó ezüstfalak között, netán az irodákban alkatrészek és azokra bontható monstrumok várják a főhős érkezését.

Ezeknek az ellenfeleknek a leverésére ott a néhány fajta támadás, sőt a fegyverzettől függően változik a csapások súlya és gyorsasága is, így némi változatosságot helyezve a játékmenetbe. A tárgyak (a testrészekre külön felhelyezhető páncélok, fegyverek) fejlesztésén túl a nyersanyag a karakter szintlépéseit is szolgálja, ahogy pedig Warren szerzi a tapasztalatot, úgy alakítható teste is a különböző passzív és aktív képességekkel. Regenerálódás, jobb állóképesség, mérgezés-ellenállás – rengeteg opció merül fel a végigjátszás alatt, slotból viszont kevés van, avagy meg kell gondolni, mikor és mihez melyik az ideális összeállítás. Vannak tervrajzok, azokból elkészíthető eszközök, ehhez viszont konkrét összetevőkre is szükség van, ami behozza a képbe a pillanatok alatt kiválasztható célpontok rendszerét. Tehát jön az ellenfél, gyors mozdulattal kijelölöd a lábát vagy a fejét, esetleg a törzsét, majd azt támadod. Ha könnyebb a célpont, kisebb a loot, ha nehezebb, jobb cuccokat is kaphatsz. Egyszerű, de nagyszerű, és ez a nem forradalmi, de mindenképpen jó ötlet a viszonylag egyedi világgal és ellenfelekkel máris megteremti a kiemelkedő akció-RPG lehetőségét.

SÍRÓ JÁTÉK

Aztán jön a Focus-faktor, ami a nagyközönség számára a Deathwinget is süllyesztőbe küldte a remek alapok ellenére. Mert maga a világ teljesen jó a falfeliratokkal, képekkel, a dizájnnal, amibe tulajdonképpen még a robotizált ellenfelek nagy része is beletartozik, sőt a játékmenet legfontosabb elemei is tökéletesen illeszkednének. Viszont lépten-nyomon olyan hibák ütik fel a fejüket, amik szinte teljesen tönkreteszik az élményt. Kezdjük például azzal, hogy nem ártott volna egy kevéske távolsági fegyver. Persze, tök jó dolog, hogy drón kísérője lehet a játékosnak, de a Soulsoknál és a Lords esetében is ott volt a választás lehetősége a mágiahasználattal, varázslással, ami picit feldobja az örökös vagdalkozást. Ráadásul, bár a Dark Soulst szokták gúnyosan gurulós játéknak nevezni, valójában pont a Surge az, amiben nem lehet egy jóízűt harcolni, mert egy-két csapás után mindenképpen szükséges a vetődés, ha nem akarod a darálóban végezni. Emellé kicsit monoton a látvány, egysíkúvá válnak az ellenfelek, sokszor nagyon sötétek az épületbelsők, amiket a testlámpa fénye alig világít meg, és akkor még nem szóltam a ritkább bugokról, grafikai anomáliákról.

De a legfontosabb, hogy a kihívás- jutalmazás vonalon teljesen más módon teljesít a Deck13 produkciója, mint ahogy azt a FromSoftware sikerre vitte az elmúlt esztendők alatt. A japánok játékainál tanulni kell, megfigyelni, majd a kitartás és a türelem minden esetben meghozza a gyümölcsét. Itt ezt felejtsd el. Hiába ismered a mozgásokat, hiába mész neki alázattal az ellenfeleknek, akiket próbálsz egyesével leverni – a Surge bizony imád orális szexjátékokba kényszeríteni, és nemhogy várja, hogy elbízd magad, majd lecsaphasson, de meg sem adja a minimális sikerélményt, inkább folyton csak megpiszkál. Megbökdös innen, megbökdös onnan, a füledbe suttogja, hogy mennyire szánalmasan gyenge vagy, aztán hagy haladni pár szoba erejéig, csendben marad, majd hirtelen lepöcköl a porondról, és hangosan röhög összezúzott tested felett. A fair playt hírből sem ismeri. Szerintem ezt a hibát némi tesztelés után gond nélkül lehetett volna javítani, némi egyensúlyt helyezve a harcba (a leggyengébb ellenfelek is pillanatok alatt megölnek, és hibáznod sem kell hozzá), de ez valahogy elmaradt, pedig a Fallen teljesen játszható volt, végig élveztem a kampányt. Itt az élvezet szinte egyből frusztrációba hajlik, ami nem jó, mert egy átlagos játékos egy óra után rituálisan égeti el a lemezt, amennyiben fizikálisan vette meg a programot.

És tényleg hiába minden pozitívum, hiába a jól felépített pályák (nem olyan zseniálisak, mint a Fromnál, itt tulajdonképpen csak ráhelyezték a területeket egy nagy hálózati csomóra, aztán nyitogasd a lezárt ajtókat), amik hét nagy helyszínt tesznek elérhetővé, a teljes egész egyszerűen nem késztet a játékra, hanem elveszi tőle a kedved. Nem jutalmaz, csak büntet, a katarzisra nem hagy időt, mert ha éppen örülnél a sikernek, a nyakadba veti magát valami, és egyből meghalsz (igen, van instant halál is).

MAJDNEM SIKER

A látvány egyébként teljesen rendben van, a hangulat is működne a harcrendszerrel együtt, de némi csiszolgatás nem a tökéletesítgetésre kellett volna, hanem ahhoz, hogy az ember kiélvezze mindazt, amit a Surge világa nyújt. Így csak őrült rohanás az egész, aminek során minél kevesebb harc társaságában próbálsz eljutni a végcélig, és ez minden téren ellentmond annak, amit a szórakoztatás ezen formájától elvárnánk. Remélem, idővel javítják a hibáit, talán akkor majd ismét nekiállok az elsőre 20-25 órás sztorinak, ami amúgy tényleg tele volna jó ötletekkel. Éppen ezért olyan fájdalmas a végeredmény – pont, mint Warrennek a beavatkozás, ami során megkapta fémruháját.