Tesztek

Kemény dolog ünnepek után játékmagazin-szerkesztőnek lenni. A nagy címek a fa alá kerültek, pang a piac, így aztán lehet hiányosságot pótolni. Úgy tűnik, Bate karácsonyi ajándékként meg akart osztani velem valamit ebből a szenvedésből, így kaján vigyorral, szemében gonosz fényekkel nyújtotta át jelen értekezésem tárgyát, hogy írjak róla egy oldalt. Szép feladat, kezdjük kihívással az évet, elvégre az az igazi profi, aki ebből a cuccból összehoz háromezer karaktert...

A különféle összeesküvés-elméletek feltétlen hívőinek körében alighanem dobogós helyet foglal el a mendemondák szerint 1947. július 2-án Roswell városában (Új-Mexikó) lezuhant azonosítatlan repülő tárgy. Hogy valóban defektet kapott-e a szürkék egy hajója és éppen kis bolygónkon landoltak, vagy csupán a városka vezetősége ekképpen próbálja fellendíteni a turizmust, valószínűleg örök kérdés marad, ám különböző videomegosztó oldalak felvételei szerint a területet igencsak védik az illetéktelen behatolóktól. Mi több, egyes értesülések úgy vélik, a sivatag mélyében valóságos ufócentrum létesült, ahol a nagyokosok tárgyalásokat folytatnak az idegenekkel, pusztító fegyvereket fejlesztenek a segítségükkel, és újabb lényekkel próbálják felvenni a kapcsolatot...

„Uborkaszezon van. Ilyenkor a játékosok azon része, akik nem valamelyik MMOG bűvöletében tengetik napjaikat, előkotorják régi kedvenceiket, a flashjátékok kusza birodalmának felfedezésébe fognak, vagy fejest ugranak a budget kategória feneketlen mocsarába. Én az utóbbi egy hétben ez utóbbival próbálkoztam, pontosabban az onnan kihalászott Hunting Unlimited 2008-ról törölgettem a piszkot, kiderítendő, hogy van-e valami fényesen csillogó alatta, vagy csak újabb sárréteg.”

A Gearbox Software játékfejlesztő stúdió igen érdekes eset a társai között. Őket legfőképp a Brothers In Arms sorozat megálmodójaként ismerhette meg legfőképp a közönség, de bizony olyan óriások létrehozásában is részt vettek társfejlesztőként, mint a Half Life egyes kiegészítői, a Counter Strike, avagy a HALO. Elméletben tehát minden adott lett ahhoz, hogy idén már egy igazi kiugrással rukkoljanak elő, - főleg, hogy a cég a létszámát is növelte az eltelt évek alatt.

Amikor az EA kitalálta, hogy az alkalmi játékosokra hangolja (butítja le) Will Wright zseniális gyermekét, partnerre talált az egykoron csodálatos birodalomépítő játékokat hegesztő, mostanában azonban csetlő-botló Tilted Millben. Az eredményt ismerjük – a srácok viszont nem adják fel...

Hosszú vándorút után érkeztem meg hű négylábú társammal Grove városába, hogy a kimerítő kalandok után egy kis nyugalomra találjak. A lakók nagyon kedvesen fogadtak minket, örültek a messziről jött idegenek társaságának, a város pedig maga volt a paradicsom: kristálytiszta, horgászásra csábító patak folyt rajta keresztül, a nap folyton ragyogott, a levegőt harapni lehetett. Úgy éreztem, ennél ideálisabb helyett nem is találhatnék a felfrissülésre. Ám a helybeliekkel folytatott víg beszélgetések alkalmával többször szóba került a város szélén lévő hatalmas, zárt faajtó. A legenda szerint a labirintus mélyén egy vérszomjas szörny lakik, a hozzá vezető út pedig élőholtakkal, mérget ontó pókokkal és bűzös férgekkel van kikövezve – a mesés kincsek hallatán pedig felcsillant a szemem. Nem késlekedtem, kedves jószágommal útra keltem ismét, hogy hírnevet és vagyont szerezzek. Ha egyszer így hozta a Végzetem…

A nyolcvanas évek végén alapított Eurocom, és a valaha a konzolpiac egyik legnagyobb szereplőjeként elhíresült, mára kiadóvá csökevényesedett SEGA vállalkoztak rá, hogy az idei, Pekingben tartott olimpiát virtuális változatban elhozza a számunkra. A cégek előtt két lehetőség volt: vagy a Commodore 64 óta a stílus velejárójának gondolt "nyomkodd a gombokat" stílust folytatják, vagy teljesen újragondolják a műfajt.

A finn székhelyű BugBear a millenniumi 2000-es esztendő óta van jelen a videójáték-piacon. Már a kezdetek óta különböző területeket felölelő autóversenyes-játékokat készítenek, melyek közül a legismertebb a FlatOut című roncsderbis mestermunkájuk két része. A folytatás a sorszámozást elhagyva eredetileg csak X360-verziónak készült, de a felső vezetés végül úgy döntött, kiadják idén nyáron számítógépekre is.

A Star Trek-rajongók egyik legnagyobb álma, hogy egyszer ők is a kapitányi székbe ülhessenek, és a legénységnek dirigálva, technoblabla nyelven beszélve, romulánokat és klingonokat intézzenek el a jól felfegyverzett hajójukon, vagy épp a Bolygók Egyesült Föderációjának a területét diplomáciai úton toldják meg egy-két csillagrendszerrel. Nos, ezek a vágyak valóra válhatnak végre, és nem csak a Star Trek-rajongók fognak jól szórakozni rajta.

Valahogy a vadnyugat, mint olyan, elkerüli a játékkészítők figyelmét, igen kevés alkotás készül ebből a korszakból. Inkább kiadják a negyedik kiegészítőt valamely második világháborús játékhoz, vagy már eleve a folytatáson dolgoznak, millió fantasy vagy sci-fi témájú alkotás jelenik meg a piacon, de vadnyugati nem, emiatt igencsak keresgélnünk kell, ha revolverhősökké szeretnénk válni egy unalmasabb délutánra.

Ha valaki kimondja azt a szót, hogy Franciaország, sokan rögtön rávágják, hogy bagett. Pár embernek talán még beugrana Párizs, az Eiffel-torony, vagy a Tour de France. Viszont kevesen lennének azok, akik mosollyal az arcukon vágnák rá, hogy kalandjáték. Bizony, eme érdekes műfaj nem kevés alkotást köszönhet már a derék franciáknak. Ezen nemzet fiaiból és lányaiból verbuválódott fejlesztőcsapat, az Index+ készítette el jelen írásom alanyát, a Dracula: Resurrectiont.

Az 1995-ben alapított BioWare az ipar nagyjaihoz képest szinte kiskamasz, ám eddigi munkáik mégis a felnőttek, sőt a nagy öregek közé avatják őket. Ezeknek a fiúknak és lányoknak köszönhetjük a zseniális Baldur's Gate sorozatot, a lebilincselő Star Wars: KotOR-t, és a szintén remek jelzőkkel illethető Jade Empire-t. Az amerikai bázisú vállalat jelentős összegért feladta függetlenségét, és beállt az EA kötelékébe, majd ezt követően úgy döntött, elhozza nekünk PC-re az Xbox360 legjobb szerepjátékát, a Mass Effectet.

A Rebellion 1999-ben egy FPS-t készített PC-re, ami abból a szempontból meglepő, hogy a cég sokkal inkább a konzolvilágot látta és látja el játékokkal. Ez a tény még önmagában nem lett volna elegendő, hogy felkapják a játékosok a fejüket, de az Aliens versus Predator név hallatán már mindenki izgatottan várta, hogy mi fog ebből az egészből kisülni.

Néhány évvel ezelőtt már fárasztó közhelyként hatott, ha valaki nagy tudálékosan kijelentette, hogy a kalandjátékoknak leáldozott. Ma pedig ez már egyszerűen nem is igaz, hisz hétről hétre bukkannak fel a boltokban a hol jobb (So Blonde), hol rosszabb (The Abbey) point ’n click címek. Na de mi a helyzet a régi nagyokkal? Hol vannak most, mit csinálnak? Nos, ugyan nem úgy tűnik, hogy valaha is visszatérnének, mégsem kell elkeseredni, hiszen a játékvilágon hagyott nyomaik örökké velünk maradnak, s befolyásolják a kalandjátékokról alkotott mindenkori képünket. Olyan nyomok ezek, mint a Broken Sword 2.

Vannak nagy találkozások, melyekről évekig beszél az ipar, nos az orosz fejlesztőcsapat és az úgyszintén orosz székhelyű Akella szövetségét jobb lenne inkább titkolni, hiszen a sok vodkapárlat nyilvánvalóan elbódította őket, ha a Hard to be a Godra azt mondják; jól sikerült játék.

Az apró német fejlesztőcsapat eddigi munkásságát remekül példázza az Overclockedbe rejtett easter egg, mikor a buszmegálló hirdetőtábláján „valami videojáték” reklámját véli felfedezni a főhős, egy bizonyos House of Talestől. Rögtön meg is jegyzi, sosem hallott róluk. Jópofa, de igaz; a kis német csapat mind ezidáig alsó kategóriás kalandjátékokat készített, és jelen cikkünk alanyától várják az igazi hírnevet…

Még a legelismertebb fejlesztők esetében is megtörténhet, hogy főleg a névre támaszkodva, és nem újdonságok tömkelegével próbálják elkápráztatni a szórakozni kívánó közönséget. Példákért sem kell nagyon elmerülnünk a játéktörténelemben: elég csak a pár éve kifejlesztett Sims 2 „cuccosaira”, vagy akár a Star Wars szériára gondolnunk. Az idő elszáll, a levelek megsárgulnak, ám a kaliforniai Blizzard örökzöld, és még mindig innovatív ötletekkel operál. Legyen elég annyi kezdésként: ha a Black Temple patchet tartalmazta volna a World of Warcraft első expanziója, lehetséges, hogy a PC Guru Online tesztjeinek értékelő indexét egy harmadik rublikával is meg kellett volna toldani.

Amikor űrben játszódó játékról van szó, a játékfejlesztők és -kiadók általában a nyitott végű, RPG-szerű fejlődéssel felvértezett, gigantikus bolygórendszerekkel teli kereskedő-szimulációkat preferálják, melynek alapjait annak idején az Elite fektette le (páran talán emlékeznek még rá). Aztán ezek mellett találhatunk még űrstratégiákat is, hogy mást ne említsek: StarCraft. Mi lenne, ha a két stílust vegyítenénk? Naprendszerek, sok-sok bolygó, melyek csak ránk várnak, fejlődő hősök, valós idejű csaták és technológiai fa, melynek legalább kétszáz ága van. Na, ez mind együtt a Haegemonia. Meg még egy kicsivel több.     

A 2003 áprilisában alakult Petroglyph Games nem nevezhető zöldfülű brigádnak: olyan emberek alkotják, akik igazi valós idejű stratégiai játékok fejlesztésében vettek részt, még a hősidőkből: volt westwoodosok, akik a C&C születésénél bábáskodtak és számtalan szakember, a játékipar legjobbjai közül. Előző programjuk, az Empire at War, bár nem vált klasszikussá, igen szórakoztatóra sikerült, most pedig saját címmel jelentkeztek.

Mindannyiunknak van elképzelése, hogy miről van szó, ha egy kritikusok által lebecsült játék eladásai a csillagos egeket ostromolják, és ezek legtöbbször elég lesújtóak a produktumra nézve. Nem véletlen ez, hiszen általában rég kifáradt sorozatok utolsó utáni tagjairól vagy olcsó filmadaptációkról van szó, egyszóval olyan játékokról, amiket a doboz, pontosabban az azon olvasható cím ad el. A Mario Kart sorozat legújabb tagja több szempontból is megfelel ennek az elképzelésnek, ám vannak jelek, amik arra utalnak, hogy mégis inkább a szabályt erősítő kivételről van szó. A játékos fórumokon a megjelenés óta óriási a nyüzsgés körülötte, bajnokságok önszerveződnek, bonyolult kezelésük miatt méltán utált Friend-kódok cserélődnek és bármelyik napszakban lehet találni versenyt online, amely ha viszonylag kevés játékossal indul is, hamar a maximumra duzzad a résztvevők száma. Valószínűsíthető tehát, hogy a játék doboza mégsem porosodik az idők végezetéig a polcon a Happy Meal játékok és plüssfigurák között az idők végezetéig. De miért?

Két szibériai beszélget Vlagyivosztokban: - Szergej, azt hallottad, hogy Brezsnyev és Nixon golfoznak a tajgában… - Ne hülyéskedj Iván, ha meghallják, elvisznek! - Innen? Hová? Ez ma már csak egy vicc, de voltak néhány százezren, akik ezt nem is annyira poénként élték meg néhány évtizeddel ezelőtt. Benoit Sokal azonban megvalósította a viccbeli csavart, hiszen a Syberia II-ben elérte azt, ami rajta kívül senkinek sem sikerült: a játék Szibériában jut el Szibériába, ami nem Szibériább Szibériánál, és ez nem is képzavar, egyszerűen ez a helyzet és kész, tessék elfogadni. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mint New York államot, amelyen belül megtalálható New York - azzal a különbséggel, hogy a Sokal-féle Syberia a valóságban természetesen nem létezik. És milyen kár!

Sokáig azt hittem, kishazánkban egyetlen dolgot nem itatott át még a politika: a videojátékokat. Nagyobb sárdobálások közepette lehetett ugyan olyanokat hallani egyik vagy másik oldalról, hogy „ne szavazz azokra, mert szerintük az internet és a számítógép kiöli a szittya érzést a fiatalokból, ezért be fogják tiltani”, és a Battle.neten is foglalt már minden nagyobb szekértábor prominenseinek neve, de összességében a PC-játékok tesztelése még egy viszonylag tiszta és épelméjű területe a társadalomnak. Ugyanakkor ezekkel a komoly, sztrájkokkal és tb-átalakításokkal terhes időkben kórházgazdasági szimulátorról politikai színezet nélkül nehéz írni. Viszont ha már mindenképpen színt kell választani, stílszerűen maradjunk mondjuk egy félrekezelt kisujjficam miatti mandulaműtét közben spriccelő vér kellemes vörösségénél.

A karácsonyi időszakban valahogy kipróbáltam egy-két kisebb ügyességi, logikai játékot is. Évek, sőt évtizedek óta nem játszottam ilyen típusú remekművekkel. Talán még a ’90-es évek elején az Atomixszel, de az már történelem. Szerencsém volt, és a Mumbo Jumbo egyik termékével hozott össze a sors. Ezek minőségileg olyan szintet képviselnek, hogy azonnal magukkal ragadják az embert, így lehet, hogy a Luxor egy új korszak kezdetét jelenti nálam (azért megmaradok hardcore játékosnak továbbra is). Ennek apropójából úgy döntöttem, hogy egy rövidebb (a végére kiderült, hogy nem is olyan rövid) teszt erejéig komolyabban is foglalkozom vele. Így ti is megismerkedhettek ezzel a stílussal, mely igen csak szórakoztató (alkalomadtán bosszantó) tud lenni.

Balkezessé nem válik az ember. Annak születik. Van, aki áldásnak tartja, van aki átoknak. Tenni ellene lehet, de nem érdemes. Az azonban biztos, a balkezes élete során nagyon gyakran szembesül azzal: bármennyire is sok van belőle és sorstársaiból, mindig is egy törpe kisebbséghez fog tartozni. A világ a jobbkezesek számára épült, balkezesnek kedvére tenni kevesen akarnak. A profit zömét a jobbkezes vásárlók jelentik, kevés azon vállalkozók száma, akik a balkezeseknek gyártanak. Mégis akadnak ilyenek, amiért a balkezesek hálásak is nagyon. Valahogy így van ez a számítógépes játékok hatalmas tortájában nagy szeletnek számító sportjátékok piciny morzsájaként elő-előbukkanó rétegjátékokkal is. A foci, a kosárlabda, a jéghoki, a rali, a Forma 1 tarol, a sarokban gubbasztó snookerőrültek pedig hálaimaként mormolják a Blade Interactive nevét, amely évek óta fejlesztette a snookerjátékot egyre jobban szimuláló sorozatuk aktuális részét. Sokáig a Codemasters adta ehhez a hátországot, de négy év után kifaroltak a fejlesztők alól, akiket a Sega karolt fel a padlóra kerülés előtt, így került a boltok polcaira a fantáziadús elnevezést nem igazán rejtő World Championship Snooker 2005.