Tesztek

A Naughty Dog manapság az Uncharted sorozattal villogtatja tehetségét, illetve javában dolgozik a zseniálisnak ígérkező The Last of Us című túlélőhorroron. Volt azonban idő, amikor a rosszcsont kutyák más irányba kergették a botot, és mára elfeledett trilógiákat alkottak, melyekkel segítettek definiálni a PlayStation helyét a játékvilágban. Első jelentős munkájuk, a Crash Bandicoot egy életre bevéste őket az ipar halhatatlanjai közé, hogy hírnevüket tovább öregbítsék a Playstation 2-re készült Jak and Daxter sorozattal. Nos, a Sony -- jó szokásához híven -- ez utóbbi szériát is feltámasztotta egy HD kiadás képében, melyet sok hasonszőrű próbálkozással ellentétben bátran ajánlunk minden PS3 tulajdonosnak.

Hatvan órája játszom, de még mindig bőven van mit felfedeznem. Tele a térkép ismeretlen helyekkel, és hegyekben állnak a megoldatlan küldetések, pedig minden erőmmel azon voltam, hogy minél többet letudjak, mielőtt nekiállok a tesztnek – belátom, a lehetetlennel kacérkodtam. A Bethesda jó az ilyesmiben, én kevésbé.

A finn híresen hidegvérű nép, így minden bizonnyal a Bugbear srácai is kibírják szívroham nélkül a FlatOut 3 megjelenését. Mi viszont magyarok vagyunk és forr a vérünk...

Úgy látszik, ismétli magát a történelem, hisz egy évvel ezelőtt ugyanitt ültem és ugyanazon morfondíroztam, mint most: vajon hogy önthetném szavakba a „PES érzés” minden rajongó által ismert fogalmát? Mivel nálam okosabb embereknek sem sikerült sem addig, ezért most nem fogok erőlködni, hanem inkább objektíven és keményen kimondom, miért nem olyan jó a PES 2012, mint amilyennek lennie kellene. Bár nagyon csábít a gondolat, hogy lépten-nyomon a FIFA 12-vel hozakodjak elő, akárcsak annak idején, most is kerülni fogom a tényleges összehasonlítást és csak akkor említem meg a nagy konkurenset, ha feltétlenül szükséges. Induljunk hát, vár a pálya!

Az arcade stílusú repülős játékok PC-n kihalóban vannak (az utóbbi évekből csak a H.A.W.X. jut eszembe), konzolon viszont van még pár sorozat, ami tartja a frontot. Ezek közül az egyik legrégebbi az Ace Combat franchise, melynek gyökerei a 90-es évek játéktermeiig nyúlnak vissza. Egy ilyen koros szekeret tolni manapság nem könnyű, főleg, ha évek óta ugyanazokat a hibákat róják fel neki, így a kiadásért felelős Namco úgy döntött, hogy a legújabb, Assault Horizon alcímű rész több fronton is térjen el a széria hagyományaitól. Bár elsőre furcsa lehet látni, hogy nincsenek sci-fi elemek, és hogy a sztorit ezúttal tényleg komolyan vették, meg kell hagyni, jobban örülnénk, ha ebben az irányban folytatódna az Ace Combat, mert a valós miliő piszkosul jól áll neki.

A Digital Extremes, valamint a Kaos Studios fejlesztőcsapatok nevei ismerősen csenghetnek azoknak a Battlefield-játékosoknak, akik már a kezdetek óta nyomják az ipart. Az előbbi stúdió már régóta próbálkozik akciójátékaival betörni a komoly konkurenciával telített piacra, legutóbbi szoftverükre, a Dark Sectorra pedig egy rossz szavunk sem lehetett, az utóbbi pedig egy nagyon népszerű modot tett le az asztalra a Battlefield 2142 alá, Desert Combat névvel. Most viszont úgy tűnik, kemény fába vágták a fejszéjüket, hiszen legújabb alkotásuk olyan játékokkal igyekszik felvenni a versenyt, mint a Modern Warfare 2 vagy a frissen megjelent második Crysis-epizód. Az igyekezet dicséretes, ám a Homefront hamar elvérzik a küzdelemben, ugyanis egy hatalmas seb tátong a program oldalán.

A Need for Speed széria 2009 őszén érdekes irányvonalat vett, és meglehetősen fura módon a pályaversenyzés felé fordult. Mindenki számára meglepő volt ez a váltás, hiszen – bár igaz, hogy a sorozaton belül már korábban is voltak próbálkozások a realisztikusság irányába – mégsem ezt a stílust képviselte a klasszikus értelemben vett NFS. Bátran kijelenthetjük, hogy az Undercoverig bezárólag hanyatlott a sorozat, ám a Shiftnek nevezett vérfrissítés egyértelműen adott egy szép nagy löketet az ismert autós brandnek. Tény, hogy messze nem volt tökéletes játék, viszont kellőképp fel tudta hívni magára a figyelmet, emellett bizakodásra adott okot, hogy ezentúl valóban minőségi címeket fogunk kapni. A tavaly ősszel megjelent Hot Pursuit már ténylegesen visszahozta a sorozat presztízsét, újra megkaptuk azt, amiért annyira megszerettük, és amitől annyira híres lett a Need for Speed név. Meglehetősen kevés idő telt el az említett versenyzős/rendőrös epizód óta, szinte még meg sem szereztük az összes achievementet/trófeát, máris újra a volán mögé kényszerülünk. A Shift 2 újfent a pályaversenyzést helyezi előtérbe, viszont ezúttal egy sokkal átgondoltabb és finomhangoltabb formában kapjuk kézhez a 2009-ben megismert receptet. A játék egyik legérdekesebb változása, hogy immáron elhagyta az NFS előtagot, és Unleashed alcímre cserélte azt. Ebből már könnyedén következtethetünk arra, hogy a Shift a jövőben egy különálló autós sorozatként próbál majd érvényesülni. Évenkénti két epizód, ahol az egyik a totálisan árkád hangulatbomba, míg a másik a szimulátoros vonalat képviseli? Állunk elébe, egészen addig, amíg a minőségi szintet tartani tudják.

Akik szerették a LittleBigPlanet első részét, azok bizonyára a második epizódot is imádni fogják. Őket nem szükséges meggyőzni arról, hogy ezt a játékot bizony komoly hiba lenne kihagyni, sokkal inkább azok szemét szeretném felnyitni, akiknek valamilyen rejtélyes oknál fogva eddig elkerülte a figyelmüket ez a gyöngyszem, esetleg nem kapták meg a kellő löketet, ami a játék azonnali megvételét segíti elő. Annyit mindenképpen szükséges tudni, hogy a játék alapja szinte semmit sem változott az előző részhez képest: ugyanaz a kedves és aranyos figurákkal megszórt platformjáték maradt, mint amit két évvel ezelőtt megszerettünk. A fejlesztőcsapat, a Media Molecule persze minek változtatott volna bármin is, hiszen már korábban is nagyszerűen működött a játék minden egyes részlete. A jól bevált elemeket feleslegesen bolygatták volna meg, inkább az eddigi élményre dobtak rá még egy lapáttal, és az alapokat képező Create módon javítottak, továbbá bevezettek néhány új játékmenetbeli elemet is. Bár igaz, az előzetes információk alapján félő volt, hogy egy maréknyi újítás kevés lesz a számozott folytatáshoz, azonban annyit már most leszögezhetünk, hogy a kész produktummal maradéktalanul elégedettek lehetünk.

A Portal sikerét nézve kicsit meglepő, hogy milyen kevés az FPS-nézettel operáló logikai játék: a műfajok eme érdekes keresztezése ugyanis pár apróbb indie projektet (mint pl. a TAG-et) leszámítva nem igazán mozgatta meg a fejlesztők fantáziáját. A koncepció így voltaképp parlagon hever – talán ez bátorította a független Tripwire Interactive-ot, mikor úgy döntöttek, felkarolják a Teotl Studios jelentős kritikai sikert aratott modifikációját, és megnézik, mire viszi az ötlet standalone formában…

A Sims fejlesztőcsapata Frankenstein doktorhoz hasonlít: régi, ám működőképességét már bizonyított, megbízható elemeket építenek bele egy mind jobban öregedő, betegeskedő testbe, hogy újra és újra felélesszék – azaz esetünkben eladják – azt...

A kiindulópont az a harmadik keresztes hadjárat, amely meglepő módon a másodikat követte, utóbbi pedig azzal ért véget, hogy 1187-ben Ibelini Balián feladta Jeruzsálemet, és a Szentföld újra muszlim fennhatóság alá került. A cél világos, foglaljuk vissza az Akkától Jeruzsálemig eső területeket, no meg a környékbeli tartományoknak is koppintsunk az orrára. A Szentföld esetünkben 16 régiót ölel fel, ebből Ciprus mint egyfajta utolsó helyőrség és oktatópálya van jelen, a többi pedig egy-egy epikus méretű ütközetet és persze jutalmat (pénzt, relikviákat, új egységeket) takar. A megcélzott területen elég kattintani, és mivel a hódítás iránya nincs kőbe vésve, no meg a már elfoglalt területek is dobálnak fel új és új megoldandó problémákat, például renegát templomosok vagy a helyi uralomért versengő nagyurak ügyét, a kurzort bárhová is tesszük, szinte biztos, hogy csata következik. A játék első látásra alig több, mint a Total War középkori fejezeteit (Medieval I-II) idéző csataszimulátor, ám mélyebbre ásva kiderül, hogy a Neocore itt is letette az egyedi „névjegyét”. A hagyományos történetmesélést kiváltó mellékszálak a döntési lehetőségek mellett ügyesen lavíroztatják a játékost a történelem idevágó passzusain is (Barbarossa Frigyes halála, a bizánci és a jeruzsálemi politika mesterkedései). Anno 1189-ben, a pápai felhívásra három uralkodó indult el a Szentföld felé, Barbarossa Frigyes német-római császár a szárazföldön, II. Fülöp francia uralkodó és Oroszlánszívű Richárd angol király pedig a tengeren közelített Jeruzsálemhez. A játékos a címből is sejthetően az Oroszlánszívűt alakítja, illetve Szaladint, ha az ellenlábas kampányt indítjuk el, a többi frakció, pedig intrikák, no meg az említett mellékküldetések képében és támogatói szerepkörökben lézeng a nagytérképen – a két keresztény uralkodó mellett egyébként a pápai intézmény és a templomos lovagrend is kéri a becses figyelmünket.

A történelem problémás dolog, hiszen a sok írásos és tárgyi forrás ellenére nem lehet pontosan megállapítani, mi hogyan történt. Csupán következtetéseket vonhatunk le a felhalmozott információkból, de soha nem fogjuk megtudni, hogy például milyen érzés lehetett Róma népének, mikor egy-két felbőszült stratéga a városnak vezette légióit. A videojátékok magas fokú interakciója miatt azonban lehetőségünk adódott már párszor arra, hogy személyesen alázzuk meg Xerxes seregeit, vagy vegyük be Tróját (lásd: Age of Empires-széria). A Total War-sorozat azonban ennél tovább ment, s azzal a gondolattal játszott el, hogy milyen lenne, ha mi dönthetnénk a történelem eseményeiről, népeinek sorsáról. Két menetben már volt szerencsénk katanával felszabdalni a történelemkönyveket (Shogun: Total War), illetve megmutatni, hogy Európa legnagyobb állama nem a Német-Római Császárság, hanem a Magyar Birodalom volt (Medieval: Total War). 2004 őszén elérkezett a harmadik megmérettetés, ahol ezúttal az a kérdés: vajon vérfertőzött császárok vagy büdös szájú, zsíros hajú barbár vezérek fogják uralni a világot. A Rome: Total Warban a döntés ismét a mi kezünkben van. Lássuk, hogy ismét ízlik-e! Alea iacta est -- a kocka el van vetve...

Szomorú, de igaz: a Call of Juarez akár az év játéka is lehetett volna, de a fejlesztőbrigád számtalan hibás döntést hozott, amelyek rányomták bélyegüket a produktumra. A cég azonban nem keseredett el, inkább áttanulmányozta a különböző kritikákat, és úgy döntött, a dicsért elemeket még tovább fejlesztik, a hibásakat pedig elhagyják - ez lett a Bound in Blood, aktuális cikkünk tárgya, és az esztendő jelenlegi legjobb FPS játéka.

Emlékszünk arra a pillanatra, amikor Shrek és szamár az ogre lét lelki mélységeit boncolgatják? „Az ogre olyan, mint a hagyma…” No kérem, a Men of War is olyan. Pont, mint a hagyma, szóval réteges. És egyébként meg majdnem olyan, mint a Soldiers: Heroes of WWII, vagy a Faces of War. Az ukrán Best Way ugyanis épp csak annyit tett az imént említett sorozathoz, hogy az újra felmelegített világháborús téma habostortaként csusszanjon le a felhasználónak…

A szerepjáték fogalma és űzésének módja igencsak kibővült az utóbbi évek folyamán. Míg a számítógépes generáció kialakulásának elején, a kora 80-as években az RPG-zés leggyakrabban élőben zajlott egy kalandmester, maroknyi játékos, néhány vaskos szabálykönyv, kockazörgés és némi majszolnivaló közreműködésével, addig manapság már egyéb lehetőségeink is vannak, hogy elmerüljünk egy-egy kitalált világban, harcoljunk, fejlesszük karakterünket és különféle fejtörőket oldjunk meg. Létezik ugyan a szerepjátékozásnak egy teljesen élő formája is, mely inkább egy színdarab előadásához hasonlít (a résztvevők pl. egy tisztás közepén beöltözve játsszák el a kalandot), mindemellett a számítógépek terjedése újabb lehetőségeket nyújt a kalandra vágyók számára. A csavarosabb rejtvényeket kedvelők nincsenek különösebben elkényeztetve manapság, az idők folyamán a logika helyét inkább az akció vette át, megőrizve a szerepjátékok fontosabb elemeit. Ebbe a sorba illeszthető a Dungeon Siege is, melyben szerepet kap harc (sok-sok harc), mágia, karakterfejődés és rengeteg szörny, viszont rejtvényeket, hosszabb dialógusokat, melyek a történet menetét befolyásolják, netán jellemfejlődést másutt kell keresnünk. Ennek ellenére a sorozat első része nem volt sikertelen, a Diablót kedvelőknek alighanem sok kellemes és vérgőzös órát okozott -- nekik készült a játék kiegészítő lemeze, a Legends of Aranna.

Mindig öröm, ha egy független fejlesztésű  játék megvalósul, főleg, hogy az ilyesfajta próbálkozásokat nem kötik súlyos szerződések, így merhetnek újak és eredetiek lenni. A Machinarium sem kivétel, igazán kedves darab.

Kétségtelen, hogyha egy kiadó olyan franchise-zal rendelkezik, mint mondjuk a Star Wars vagy a Gyűrűk Ura, akkor azt igyekezni kell minél jobban kihasználni, s amíg csak a rajongók szeretete kitart, ütni azt a bizonyos vasat. De mit tehetnek a rajongók akkor, ha kedvenc könyvükből vagy filmjükből olyan átiratok készülnek, melyek teljesen lerombolják az eredeti történetbe vetett hitüket, mert azok vagy gyatra minőségű valamik (mint pl. a Mátrix játékok), vagy olyan bugyuta adaptációk, mint jelen tesztünk alanya, a Conquest? Legfeljebb annyit, hogy tanulnak a leckéből, s többé nem nyúlnak filmből készült adaptációk után. 

Az 1940-es évek közepén járunk. A német Luftwaffe nyomasztó légi fölénnyel szorongatja a szövetséges erőket, melyek eleinte nehezen bírják összehozni a megfelelő taktikát, amellyel vissza tudnák verni Hitler vadászgépeit és bombázóit. Szerencsére a briteknél ott harcolnak a levegő hidegvérű ászai, akik hajmeresztő légi mutatványok, gyilkos tűzharcok és néha az életük árán semmisítik meg egymás után az ellenség rajokban támadó légierejét, illetve a földön és vízen támadó harci járműveiket. E hősök közül néhányat mi magunk irányíthatunk tizenkét hosszú küldetésen keresztül, helytállva a gyilkos légi csaták forgatagában.

Az orosz nagy játékfejlesztő nép, azt már eddig is tudtuk, azonban viszonylag ritkán dolgozzák fel saját népmeséiket. Ebben az esetben azonban pontosan ez történt: három szláv epikus hőst: Aleshát, Dobrynyát, Ilya-t irányíthatjuk, akik földjüket próbálják megmenteni az ellenségtől. Méghozzá nem is akármilyentől. Délről a "horda" támadja a földjeiket, a teuton és litván szövetség nyugatról ostromolja Novgorodot, és mindezt tetézendő még egy borzalmas szörnyeteg is érkezik keletről. Éppen ezért hőseinknek útra kell kelniük, hogy megbirkózzanak az ellennel. Előbb azonban saját országukban kell rendet teremteniük, mivel az útonállók - kihasználva a támadások okozta felfordulást - világos nappal is gátlástalanul garázdálkodnak. Erről szól a Fairy Tales: Three Heroes első része...

Bár a krakkói Reality Pump Earth-sorozata már lassan tizenkét éves, valahogy sosem sikerült igazán magára vonnia az RTS-ekre éhes közönség figyelmét. Az 1997-ben debütált Earth 2140 csak hazájában és Törökországban könyvelhetett el jelentősebb sikert (utóbbiban is főleg a török lokalizáció miatt), a 2000-ben megjelent folytatás pedig bonyolult játékmenetének köszönhetően inkább csak a tapasztalt stratégák körében terjedt el. Sajnos ugyanezen sors jutott osztályrészül a 2005-ben kiadott harmadik epizódnak is; sajnos, mivel a tesztünk tárgyául szolgáló Earth 2160 egy majd minden ízében eredeti stratégia, kiváló és ötletes újítások tömkelegével -- melyek többsége azonban apró banánhéjak egész során csúszik el…

Vannak játékok, amik a gyors eredmények, a hirtelen mozdulatok, a könyörtelen fejlövések miatt lesznek sikeresek. Vannak olyanok, amik mindenki szerint szórakoztatóak, ezek zenével vagy más, könnyen emészthető témával csábítják a játékosokat. Most azonban egy olyan játék tért vissza, ami annyira addiktív, hogy a legrosszabbat hozza ki belőled: nem eszel, nem mész vécére, nem beszélsz senkivel -- csak és kizárólag játszol. Isten hozott, Colonization, isten veled, élet.

Amikor feldobjuk a labdát, célunk általában az, hogy minél több ideig tartózkodjon a levegőben, és minél magasabban legyen az a pont, mikor az objektum elveszti a gravitáció elleni harcot: megáll, majd a szabadesés törvényének megfelelően egyre gyorsabban zuhanni kezd. A kaliforniai Blizzard tárgya — melyet a cég a 2004-es esztendő végén hajított el —, a World of Warcraft, négy év után érte el azt a pontot, mikor nem bírt a lehúzó tényezőkkel. A színvonal eleinte lassan, ám mostanra egyre csak gyorsuló iramban halad az alaphelyzet felé. Ennek orvoslására jött ki először a Secrets of Ulduar elnevezésű javítás, most pedig a Call of the Crusade, a vállalat kísérlete arra, hogy befolyásolják az elkerülhetetlent.

Az elmúlt hónapok abszolút korrekt játékátiratai (Wolverine, Monsters vs. Aliens) után azt hihetnénk, hogy a kiadók lassan felhagynak a vásárlók lehúzásával, és igyekeznek olyan programokat készíttetni a fejlesztő stúdiókkal, amelyek tényleg elszórakoztatják az egyszeri játékost. PC-n és konzolon már nem olyan rossz a helyzet, de PSP-n azért akadnak még igazi szörnyszülöttek.

A Telltale Gamesnek bejött az élet, az epizódos bontások jó húzásnak bizonyultak a kalandjátékok esetében, így nem volt kérdés, hogy legújabb kalandsorozatukat is ebben a formában tárják a nagyérdemű elé. A slusszpoén az egészben, hogy PC után Xbox360-on is tiszteletét teszi a két gyurmafigura.