Tesztek

Bár a 4X-játékok kora leáldozóban van, akadnak még fejlesztők, akik életben tartják ezt a remek stílust. Olyanok, mint az orosz Mozg Gaps emberei, akik mobilos Into the Void játékukat épp most ültették át PC-re. De bárcsak ne tették volna!

A tavalyi Football Manager tesztünket annak reményében zártuk, hogy talán idén meglepnek minket az SI Games fejlesztői, és valami olyannal rukkolnak elő, amivel újra visszaállíthatják a sorozat megkopott fényét. Vajon sikerült mindez?

Rico Rodriguez, minden diktátor és fizikatanár rémálma visszatért, ezúttal pedig a Mediterráneumban rak rendet a maga sajátos módszereivel. Azúrkék tenger, gyönyörű tájak és nonstop pusztítás – lássuk, hogy sikerült a széria legfrissebb darabja!

A nevem Bond, vagyis Boakye..., Consecrate Mawusi Boakye - szóval valahogy így mutatkozna be az új Forgotten frakció hőse. A Shadows expanzió ugyanis a kémjátékról szól, igaz nincs martini, se rázva, se felkeverve, de ezek az alakok kilopják a 4x-ből még a szemedet is!

Nehéz szülés volt, de végre itt van közöttünk Max, immáron az Avalanche Studios alkotásában, hogy az országutak bandái rettegve meneküljenek a homokdűnék alatti titkos rejtekhelyek biztonságába, mikor meghallják nevét, vagy éppen autójának közeledtét.

Komor hangulat, brutális ellenfelek, óriási szörnyetegek, minden sarkon ott leselkedő halál. Akik kenik-vágják a King’s Fieldeket, Souls-játékokat, sőt még a Bloodborne-t is végigjátszották már legalább háromszor, azoknak jelenleg várniuk kell a DS harmadik epizódjáig. Hacsak nem állnak neki egy új, egeres indie kalandnak.

Nem sok játékkészítőnek adatik meg, hogy fél évtizednél is többet ülhet a következő játékán, de ha az embert Kodzsima Hideónak hívják, gyermeke pedig az a sorozat, amely hegyeket mozgat meg és gépeket ad el, akkor semmi sem elképzelhetetlen – még az sem, hogy a Metal Gear Solid V: The Phantom Pain újradefiniálja a lopakodós játékok műfaját.

A háború sosem változik, ahogy az sem, ahogy a játékok bemutatják – a Sunset most mégis teljesen máshogy közelít a témához, úgy, ahogy korábban gyakorlatilag senki: éretten.

Porból lettünk, és porrá leszünk – az Atari esetében ez valahogy mégsem akar összejönni, hiszen a 70-es/80-as évek meghatározó kiadója ugyan már többször is kiszenvedett, de valakik, valamiért újra és újra megpróbálják feltámasztani.

Visszatért a hatalmas vándorcirkusz, a közkedvelt színészekkel és színésznőkkel, akik a ringen belül (és kívül) élet-halál harcot mímelve szórakoztatják el a nagyérdeműt, amely sikítva, ordítva és önkívületi állapotban neveket kántálva élvezi a műsort.

Másfél évvel a keleti nyitás után elkészültek az északra vezető utak is: az ETS2 új DLC-jében Dánia, Svédország és Norvégia útjait koptathatjuk. 26 város, gyönyörű tájak és mellé egy méretes, de ingyenes tapasz – Skandinávia, én így szeretlek!

Azt mondják, a vér maga az élet, arról azonban egy szó sem esik, hogy mi történik, ha ez a fontos testfolyadék valamely rejtélyes okból romlásnak indul. Pedig a szomorú válasz közismert: le kell csapolni és el kell pusztítani, mielőtt túl késő lenne...

Okkult náci zombi démonkatonák tovább vívják a világháborút – ha azt hiszed, ez csak valami rossz vicc, akkor még nem játszottál Zombie Armyval. Sem a folytatásával. Sem a most megjelent harmadik részével...

Az Assassin’s Creed Unity megjelenését botrányok kísérték, a játék pedig korántsem lett akkora dobás, mint amekkorának ígérték. A fejesek azóta is próbálják szépíteni a helyzetet, és a mea culpa része a nemrégiben megjelent Dead Kings DLC is.

Ereidben tombol a forró adrenalin, szíved vadul kalapál. Markod a kormánykerékre feszül, miközben tested egy másfél tonnás acélszörnyeteg ölelésében száguld a lenyugvó nap felé. Az ösztöneid azt súgják, ideje fékezni, de a lelkedben üvöltő hang ezt nem akarja.

Az Európa atyjaként számon tartott Nagy Károly sokáig csak csendben duzzogott a sarokban, ugyanis a VIII. század rendre kívül esett a Crusader Kings 2 hatósugarán. Nos, ezt a bakit igyekszik most a hetedik expanzió rendbe tenni.

Minden év őszén elérkezik az a pillanat, amikor a virtuális futballmenedzserek szépen megszakítják a kapcsolatot a külvilággal, és fanatizmusuk súlyosságától függően hosszú órákra, napokra, hetekre elvonulnak, hogy az SI Games sorozatának legújabb darabjával töltsék minden egyes lélegzetvételüket.

Nem nagyon volt még egy akkora hírnevű stúdió a világon, melyet úgy megtépáztak volna az évek és a ballépések, mint a kanadai gyökerű BioWare-t. Előbb a Dragon Age 2-vel okoztak orbitális csalódást, aztán a Mass Effect 3 lezárásával, aminek a kínjait életük végéig nyögni fogják – és közben az austini részlegük eltapsolt pár százmillió dollárt egy hatalmasat bukó MMORPG-re.

Sokan azt mondják, hogy az a legnagyobb baj a Call of Dutyval, hogy minden évben jön egy új rész. Pedig nem lenne ez baj, ha nem minden évben ugyanaz a rész jönne – vagy legalább lenne benne annyi újítás, hogy ne fájjon annyira.

Mint tudjuk, az űr a legvégső határ – nos, ennek végtelenjét most egy látványos 3D-s stratégiai játék képében kutatja a lengyel fejlesztők első alkotása. Csatahajók, vadászgépek aprítják egymást egy, a Homeworld legszebb pillanatait idéző kalandban.

Öt év kihagyás után ismét teljes értékű, dobozos játékkal rukkolt elő az egykoron legendás Monolith, ráadásul két legyet akarnak ütni egy csapásra: az Assassin’s Creed nyomdokaiba lépnek, amihez Tolkien világát hívják segítségül.

Ha egy játék annyi különböző inkarnációt ér meg, hogy a készítők végül elhagyják a hozzá tartozó alcímeket pár nagy szám kedvéért, akaratlanul is felötlik a kérdés, hogy meddig van értelme ismételni. Nos, a Nintendo-iskola szerint addig, míg a termék eladható.

Sajgó ujjakkal, kialvatlan szemekkel kúsztam vissza hozzátok a pokolból, hogy örömhírt hozzak: hála a Blizzard papjainak, a Diablo 3 végre sokkal diablósabb, mint a megjelenésekor, úgyhogy aki rég odahagyta Sanctuary földjét, az vegyen magához némi tömjént és szenteltvizet, mert itt az ideje visszatérni az ördögűzéshez. Nem hiszed? Akkor hadd győzzelek meg!

Az indie játékfejlesztés egyik legnagyobb előnye, hogy a készítők olyan témákhoz is nyúlhatnak, melyeket a nagy kiadók azonnal a kukába hajítanának. Nem úgy a független fejlesztők, akik ki is használják a szabadságukat ezen a téren, és néha morális, néha társadalmi problémákat boncolgatnak. A Papo & Yo is ilyen.