Tesztek

Vannak pillanatok, amikor az uránbányászok élete irigylésre méltóvá válik. Legutóbb akkor éreztük ezt, amikor tesztelnünk kellett a The Cursed Crusade című játékot, amitől az agyunk folyékonnyá olvadt, a szemünk kiégett, a fülünkből pedig furcsa váladék kezdett csöpögni. Az első óra után testünk minden porcikája tiltakozott a program tesztelése ellen.

Vannak játékok, amik annak ellenére zseniálisak, hogy semmi újat nem mutatnak – az Orcs Must Die! is ilyen, egyszerűen azért, mert pokoli szórakoztató.

Talán még sosem előzte meg akkora várakozás egy játék megjelenését, mint a Battlefield 3 esetében. Nem csoda, hiszen hónapok óta kapjuk az előzeteseket és a videókat, az ősz elején pedig elmerülhettünk a bétaverzióban is. Az elvárások az egekbe szöktek, cikkünkből pedig kiderül, hogy a játék megfelel-e a megnövekedett igényeknek.

Manapság a játékpiac bővelkedik akcióra alapozott játékokban, ebből következik, hogy a minőség is igen széles skálán mozog. Emiatt is nehéz olyan címet találni, amely igényes, eredeti, és hosszú távon is megállja a helyét -- egy bankrablós játéknak titulált program azonban már kiemelkedhet az unalmas, sablonos művek közül. Igaz, a készítőkről nem sok információnk lehet, ami nem is csoda, ugyanis a svéd Overkill Software 2009-ben alakult a jóval ismertebb, abban az évben becsődölt GRIN csapatából, sőt, ez a termékük a „jogelőd” Diesel nevű motorjára épül, mely a GRAW vagy a Bionic Commando alatt is futott. Lássuk tehát, hogy a team első alkotásának sikerült-e átugrania a viszonylag magasra helyezett lécet!

Kopár, magányos sivatag. A tűző nap alatt árva kaktuszok között süvít a szél, távoli harmonikaszót sodorva magával. Sólyom vijjogása visszhangzik, amikor ránézek egyetlen igaz és hű társamra, a hatlövetű coltra. Pisztolytáskámat magamra csatolom, felveszem széles karimájú kalapomat, megmarkolom a lovam kantárját, és megesküszöm: megtalálom azt, aki ezt tette.

George R. R. Martin népszerű regényciklusát, A tűz és jég dalát is utolérte a játékvilág damoklészi kardja. Elsőként Westeros múltja és jelene elevenedik meg egy olyan valós idejű rendszerben, ahol a diplomácia, a nyers erő és az aljas praktikák révén is felkapaszkodhatunk a Vastrónra.

Időszámításunk előtt sok ezer évvel a neander-völgyi barlangokban meghúzódó ősembert még sem a Facebook, sem a munka (...Facebook...) nem hívogatta angyalhangján az íróasztal közelébe -- meg hát íróasztaluk sem igazán volt. Ha valamilyen szórakozásra vágytak, kénytelenek voltak a szabad ég alá vonulni. Azokban az időkben -- bármilyen hihetetlen -- még nem voltak videojátékok, bár ha jól emlékszem, a Duke Nukem Forevert valamikor akkoriban jelentették be... Legnagyobb szórakozásuk egy hatalmas kőszikla volt: kezdetben csak bökdösték, artikulálatlan szavakat ordítva próbálták életre kelteni, sajnos sikertelenül. Arra azonban hamar rájöttek, hogy könnyen múltidőbe helyezi az alá botorkáló szerencsétleneket, a felfedezés pedig hamar jó szokássá vált; az évezredek alatt az emberiség szerencsére nem felejtette el a leckét: háborúzz, ne unatkozz!

A 90-es évek a platformjátékok aranykora volt. Ebben az időszakban született a furcsa testi adottságokkal rendelkező Rayman, akibe rögtön beleszeretett az egész világ. Hosszú pályafutása során két folytatással és számos mellékággal büszkélkedhet, ám az évek során talán kicsit elvesztette önmagát. Most azonban, 2011-ben visszatért gyökereihez, hogy újra régi fényében tündököljön.

Vannak bizonyos helyek, ahová az ember élete során ideális esetben nem jut el, és ennek különösebben nem is érzi hiányát -- legalábbis nehezen tudom elképzelni, hogy valaki huzamosabb időt szeretne eltölteni elmegyógyintézetben vagy éppen börtönben. Mindazonáltal ezek a létesítmények (érthető izoláltságuk okán is) rendelkeznek egyfajta rideg, nyomasztó hangulattal, melyet számos film, könyv próbált már visszaadni, több-kevesebb sikerrel. Talán az egyik leghíresebb alkotás, mely büntetés-végrehajtási intézetben játszódik, a Remény rabjai, de érdemes megemlíteni a Bosszú börtönében vagy éppen a Szökés Alcatrazból címeket is -- ez utóbbit a San Francisco-öböl közepén elterülő szigeten álló, maximális biztonságú börtön ihlette, aminek falai közt töltötte büntetését többek között maga Al Capone is.

Manapság az FPS-eké a világ, és szinte belegondolni is hihetetlen, hogy volt idő, amikor a legjobb és legszebb játékokat kizárólag a játéktermekben lehetett megtalálni. Nálunk már szinte csak a nosztalgia kedvéért érdemes bekukkantani valamelyik arcade-be (néhány napja én is toltam egy kis Time Crisis 2-t a régi idők emlékére), keleten viszont még most is van hagyománya a termeknek (egyes bunyós játékok például sokáig exkluzívak ott), a casual konzolnak csúfolt japán Wii pedig az otthonokban is felélesztette az egykor dívó rail shooter lázat. Eme nagy visszatérés gyümölcse volt a 2009-es The House of the Dead: Overkill, mely felújítva, friss tartalommal PS3-ra is megjelent.

Az ezredforduló előtt, 1999-ben egy lelkes japán fiatalember, Amaja „Pixel” Dajszuke hozzálátott a Cave Story című freeware játék elkészítésének. Amaja a kezdetben egyszerű irodai alkalmazottként dolgozott, és a saját játékának fejlesztésével csak hobbiként foglalatoskodott a szabadidejében. Az ihletet olyan alkotásokból merítette, mint a Castlevania, a Ninja Gaiden, vagy éppen a Metroid. Öt hosszú év után végül 2004 decemberében készült el a játék, ami addigra olyan páratlan hozzáértéssel lett összeforrasztva, hogy arról a hivatásos játékfejlesztők is példát vehetnének mind a mai napig. Nem véletlen, hogy a Cave Story a kritikusok körében is nagy sikert aratott.

Ki ne hallott volna Ian Watson nagysikerű, kultikus világáról, a Warhammer 40,000 univerzumról, melyben egy végelláthatatlan háború dúl orkok, tiranidák, káosz-teremtmények és emberek közt? Íme egy újabb játék ebből a világból, amelyben végre testközelből ismerhetjük meg a híres űrgárdistákat.

2009-ben a Rocksteady bebizonyította, hogy egy szuperhősös játék is lehet zseniális. Az Arkham Asylum meghódította a szakmát és a játékosokat, ráadásul a képében megszületett minden idők legjobb digitális képregény-adaptációja. Batman kalandja még az év játéka címet is elnyerte, a folytatással kapcsolatban pedig igen nagyok voltak az elvárásaink, de az Arkham City még így is gond nélkül megugrotta a képzeletbeli lécet.

Nem sok jót ígér, ha a legkeményebb második világháborús stratégiai játék átköltözik Vietnamba, a délkelet-ázsiai ország ugyanis ’54-ben a francia idegenlégiót, majd pár év múlva az Egyesült Államok dicső hadseregét is durván elporolta. Amerikának különösen nagy pofára esést jelentett ez a kaland, és a Men of War ezt nem rest vietnami oldalról is felidézni.

Vannak még adósságai a Sims-brigádnak, amelyeket igyekeznek a félévente menetrendszerűen érkező expanziókkal pótolni. Ez a csomag is hasonló hiánypótlást ígért – sajnos a végeredmény kissé felemásra sikerült.

A tavalyi FIFA 11 minden szempontból trónkövetelő volt, hisz nemcsak a legjobb focis játék, de a legjobb sportjáték címre is könnyedén pályázhatott kidolgozottsága és tartalma révén. Egy ilyen elődöt azonban nehéz felülmúlni egyetlen év munkájával.

A sors különös fintora, hogy e számunkba egy kalózos játék, egy Sims-kieg, illetve egy kalózos Sims-kieg jutott nekem tesztelésre. Az pedig, hogy egyikkel sem vagyok maradéktalanul elégedett, nem biztos, hogy az én hibám...

Ratchetet és Clanket egy PS3-tulajnak sem kell bemutatni. Az Insomniac remek platformsorozata megannyiszor bizonyított már, most pedig egy eddig meghódítatlan területet, a kooperatív multiplayert ostromolja meg. Ugyan manapság nagyon sok játék jelenik meg ebben a stílusban, a családdal töltött hétvégi, fagyos délutánokra, vagy a bulik hajnali levezetésére akarva sem találhatunk kellemesebb elfoglaltságot, mint egy barátságos, szerethető programot. Ráadásul Ratcheték legújabb kalandja nem csak csapatban, de egyedül is megállja a helyét, ami sok rokon programról már nem mondható el.

Tegnap este kicsit sok volt a pia, az éjszaka történései csak képregényben vannak meg: egy bulin szédelegtél, letapiztál pár csajt, beszóltál a rappernek a színpadon, lenyúltál pár pirulát egy, a saját vérében fetrengő lánytól a női wc-ben, az utolsó kép meg az, hogy még ájulás előtt meghúzod a whisky-s üveget. Önmagában ez is elég lenne a durva másnapossághoz, de mikor felébredsz, még nem tudod, hogy a fejfájás-hányinger kombó lesz a legkisebb bajod a következő 24 órában.

Bár az egyes műfajok keverése (főleg az indie-szférában) nem új keletű jelenség, a Euro Truck Simulator alkotóinak új dobása még engem is meglepett…

Az arcade stílusú repülős játékok PC-n kihalóban vannak (az utóbbi évekből csak a H.A.W.X. jut eszembe), konzolon viszont van még pár sorozat, ami tartja a frontot. Ezek közül az egyik legrégebbi az Ace Combat franchise, melynek gyökerei a 90-es évek játéktermeiig nyúlnak vissza. Egy ilyen koros szekeret tolni manapság nem könnyű, főleg, ha évek óta ugyanazokat a hibákat róják fel neki, így a kiadásért felelős Namco úgy döntött, hogy a legújabb, Assault Horizon alcímű rész több fronton is térjen el a széria hagyományaitól. Bár elsőre furcsa lehet látni, hogy nincsenek sci-fi elemek, és hogy a sztorit ezúttal tényleg komolyan vették, meg kell hagyni, jobban örülnénk, ha ebben az irányban folytatódna az Ace Combat, mert a valós miliő piszkosul jól áll neki.

Tizenegy évvel ezelőtt az Ion Storm fejlesztőcsapat videojáték-történelmet írt a Deus Ex megalkotásával. Létrehoztak egy olyan összetett RPG-t, amely mind a mai napig élénken él a játékosok emlékezetében. A három évvel később érkező folytatás, a Deus Ex: Invisible War sajnos nem tudott felnőni az elődjéhez, így az augusztusban megjelenő Human Revolutionön a sor, hogy helyreállítsa a sorozat kissé megtépázott hírnevét. Cikkünkből kiderül, hogy az Eidos Montreal csapatának sikerült-e megbirkóznia ezzel a nem kis kihívással...

Licencek alapján játékot készíteni egyszerre lehet könnyű és nehéz. Egyrészt az alapanyag adott, szóval nem kell sokat töprengeni a háttérvilágon vagy a karakterek jellemén, másrészt viszont a kreatív szabadság épp ezek miatt a korlátok miatt szenved csorbát, nem is beszélve az ilyen projektekre jellemző szűkös határidőkről. Mi van viszont, ha a kiadó úgy dönt, hogy megkerüli a két végletet, és a hivatalos jogokat csak kiegészítőnek használja egy kellemes, kooperatív, családbarátnak tervezett programhoz? Nos, jobb esetben kapunk egy újabb Lego-felvonást -- rosszabban pedig egy Disney Universe-t.

A Street Fighter IV 2009-es premiere óta egyetlen normális verekedős játék sem jött ki PC-re, ám a Capcom nem hagyott minket cserben, és elhozta a Super Street Fighter IV speciális játéktermi változatát. De vajon megéri-e beruházni rá az alapjáték után?