Jómagam sokáig nagy House of the Dead rajongó voltam, a polcomon még mindig itt csillog az első rész doboza. Meg sem tudom mondani, hányszor játszottam végig, és bármikor lássak róla képeket vagy videókat, elmosolyodom. Így aztán kellemes meglepetés volt, mikor Bate azzal hívott fel, hogy vár rám egy PS3, s vele egy Overkill - Extended Cut a szerkesztőségben. Jó ideje nem tettem próbára célzóképességeim egy rail shooterben sem, mivel pedig a Wii-re kiadott alapjáték kimaradt az életemből, tiszta lappal, mindenféle előítéletek indultam neki a sorozat ki tudja, hányadik inkarnációjának.
Szóval, csakhogy tisztázzuk: az Overkill nem teljesen új játék, hanem egy HD kiadás, némi extra tartalommal megspékelve, és persze -- a stílusból adódóan -- Move-ra optimalizálva. A sztori szerint mutánsok (hehe, inkább zombik, de sebaj) szálltak meg egy déli kisvárost, és csak a játék négy főhőse csinálhat rendet. Ugyan van forgatókönyv, és a téma alapján könnyen hihetnénk az ellenkezőjét, a helyzet az, hogy sokkal többet fogunk nevetni, mint borzongani, lévén a miliő egy pillanatra sem veszi magát komolyan. Sőt, a fejlesztők minden bizonnyal sokat merítettek Tarantino és Rodriguez 2007-es Grindhouse című filmcsomagjából, ami a 70-es évek brutális, kísérletező horrorfilmjeit vette alapul. Itt is van nagymellű sztriptíztáncosnő, aki imádja a nagy... fegyvereket, és itt is szemcsés filmbetétek mesélik el a történetet, egy rekedtes hangú narrátor kíséretében. Aki szereti ezt a stílust, imádni fogja az Overkillt, aki viszont nem, az nehezen veszi majd a lapot -- bár tegyük hozzá, hogy ez a teljes grindhouse-körítésre értendő.
A sztori persze itt csak másodlagos, a feladata annyi, hogy megteremtse a hangulatot, és alibit szolgáltasson a mintegy négy óra hosszú, önfeledt zombiirtáshoz. A lényeg az akción van, ami az első pillanattól kezdve magával ragad. Az élőholtak minden elképzelhető irányból be tudnak esni a képbe, mi pedig csak lövünk és nagyokat kurjantunk egy-egy sikeres találat láttán. Nincs itt semmi agymunka vagy taktika, csak a reflexek és a szórakozás, amit akár csupa nagybetűvel is írhatnánk. Az összesen kilenc pálya más és más környezetben prezentálja ugyanezt, s mire véget ér a nagy mulatság, alig várjuk, hogy újra belekezdhessünk. Az Overkill-lel épp annyira lehet tíz percet játszani, mint két órát, de ha már leültünk elé, tuti, hogy nem állunk fel a stáblistáig. Ráadásul mindezen örömöket akár négyen is átélhetjük a játék kooperatív módja révén. Hát igen, a SEGA mindenre gondolt.
Vagy mégsem? Nos, a kihívásra váró játékosokról, úgy látszik, megfeledkeztek. Az Overkill ugyanis nagyon könnyű játék, a főellenfelek pedig már-már komikusan egyszerűek, szinte képtelenség meghalni általuk. Ha esetleg mégis fűbe harapnánk, semmi gond, mert a program szinte ugyanott éleszt fel, ahol elpatkoltunk. Ez egyrészről jó, mert nem leszünk idegesek, nem érezzük úgy, hogy frusztrál bennünket a játék. Másrészről viszont rossz, mert nem kapunk visszajelzést a képességeinkről. A végigjátszás után feloldott Director's Cut segíthetne a dolgon, de nem teszi, hiába az elvileg nehezebb ellenfelek özöne. Látszik, hogy az Overkillt csak és kizárólag a szórakoztatás jegyében készítették, és a fejlesztőknek eszük ágában sem volt a hardcore gamerekre gondolni. Kár, főleg, hogy a régi House of the Deadek nem voltak épp könnyű rail shooterek.
Elkeserítő továbbá, hogy nem csak a stílus, de a tálalás is a múltba réved. Ez a grafika 2009-ben, Wii-n még elment szódával, ma azonban nagyon kevés PS3-on, hiába a HD-felbontás. A textúrák életlenek, a karaktermodellek szögletesek, az animációk darabosak... mintha csak a 2000-es évek első felében lennénk. A zene és a hangok jók, hozzák az elvárható szintet, de igazából csak az átvezetők alatt figyelünk oda rájuk, mert miközben játszunk, lefoglal minket a sok-sok zombi. Amibe viszont képtelenség belekötni, az irányítás. Move-val szó szerint tökéletes, kontrollerrel pedig simán vállalható, bár néha érezni, hogy ehhez a mókához inkább mozgásérzékelés dukál.
A The House of the Dead: Overkill - Extended Cut, azon felül, hogy piszkosul hosszú címmel büszkélkedhet, kellemes szórakozást ígér. Ugyan technikailag lehetne fejlettebb, mégiscsak egy sok éves játékról beszélünk, ami ráadásul egy őskövület hardverre íródott, szóval csak a látvány miatt morgolódni meglehetősen gyerekes lenne. A nehézség más tészta, tényleg nyújthatna több kihívást a játék, viszont lehetséges, hogy akkor már nem élveznénk annyira, mint most, és mivel nem is játszanánk végig újra játszi könnyedséggel, a rövidsége miatt is jobban haragudnánk. El kell hát fogadni, hogy az Overkill ilyen. Ám ha felülemelkedünk a negatívumokon, egy jó játékot kapunk, amit minden rail shooter rajongó figyelmébe ajánlunk.
Uwe Boll nem ért rá
Szóval, csakhogy tisztázzuk: az Overkill nem teljesen új játék, hanem egy HD kiadás, némi extra tartalommal megspékelve, és persze -- a stílusból adódóan -- Move-ra optimalizálva. A sztori szerint mutánsok (hehe, inkább zombik, de sebaj) szálltak meg egy déli kisvárost, és csak a játék négy főhőse csinálhat rendet. Ugyan van forgatókönyv, és a téma alapján könnyen hihetnénk az ellenkezőjét, a helyzet az, hogy sokkal többet fogunk nevetni, mint borzongani, lévén a miliő egy pillanatra sem veszi magát komolyan. Sőt, a fejlesztők minden bizonnyal sokat merítettek Tarantino és Rodriguez 2007-es Grindhouse című filmcsomagjából, ami a 70-es évek brutális, kísérletező horrorfilmjeit vette alapul. Itt is van nagymellű sztriptíztáncosnő, aki imádja a nagy... fegyvereket, és itt is szemcsés filmbetétek mesélik el a történetet, egy rekedtes hangú narrátor kíséretében. Aki szereti ezt a stílust, imádni fogja az Overkillt, aki viszont nem, az nehezen veszi majd a lapot -- bár tegyük hozzá, hogy ez a teljes grindhouse-körítésre értendő.
A sztori persze itt csak másodlagos, a feladata annyi, hogy megteremtse a hangulatot, és alibit szolgáltasson a mintegy négy óra hosszú, önfeledt zombiirtáshoz. A lényeg az akción van, ami az első pillanattól kezdve magával ragad. Az élőholtak minden elképzelhető irányból be tudnak esni a képbe, mi pedig csak lövünk és nagyokat kurjantunk egy-egy sikeres találat láttán. Nincs itt semmi agymunka vagy taktika, csak a reflexek és a szórakozás, amit akár csupa nagybetűvel is írhatnánk. Az összesen kilenc pálya más és más környezetben prezentálja ugyanezt, s mire véget ér a nagy mulatság, alig várjuk, hogy újra belekezdhessünk. Az Overkill-lel épp annyira lehet tíz percet játszani, mint két órát, de ha már leültünk elé, tuti, hogy nem állunk fel a stáblistáig. Ráadásul mindezen örömöket akár négyen is átélhetjük a játék kooperatív módja révén. Hát igen, a SEGA mindenre gondolt.
Agyvérzés
Vagy mégsem? Nos, a kihívásra váró játékosokról, úgy látszik, megfeledkeztek. Az Overkill ugyanis nagyon könnyű játék, a főellenfelek pedig már-már komikusan egyszerűek, szinte képtelenség meghalni általuk. Ha esetleg mégis fűbe harapnánk, semmi gond, mert a program szinte ugyanott éleszt fel, ahol elpatkoltunk. Ez egyrészről jó, mert nem leszünk idegesek, nem érezzük úgy, hogy frusztrál bennünket a játék. Másrészről viszont rossz, mert nem kapunk visszajelzést a képességeinkről. A végigjátszás után feloldott Director's Cut segíthetne a dolgon, de nem teszi, hiába az elvileg nehezebb ellenfelek özöne. Látszik, hogy az Overkillt csak és kizárólag a szórakoztatás jegyében készítették, és a fejlesztőknek eszük ágában sem volt a hardcore gamerekre gondolni. Kár, főleg, hogy a régi House of the Deadek nem voltak épp könnyű rail shooterek.
Elkeserítő továbbá, hogy nem csak a stílus, de a tálalás is a múltba réved. Ez a grafika 2009-ben, Wii-n még elment szódával, ma azonban nagyon kevés PS3-on, hiába a HD-felbontás. A textúrák életlenek, a karaktermodellek szögletesek, az animációk darabosak... mintha csak a 2000-es évek első felében lennénk. A zene és a hangok jók, hozzák az elvárható szintet, de igazából csak az átvezetők alatt figyelünk oda rájuk, mert miközben játszunk, lefoglal minket a sok-sok zombi. Amibe viszont képtelenség belekötni, az irányítás. Move-val szó szerint tökéletes, kontrollerrel pedig simán vállalható, bár néha érezni, hogy ehhez a mókához inkább mozgásérzékelés dukál.
Braindead
A The House of the Dead: Overkill - Extended Cut, azon felül, hogy piszkosul hosszú címmel büszkélkedhet, kellemes szórakozást ígér. Ugyan technikailag lehetne fejlettebb, mégiscsak egy sok éves játékról beszélünk, ami ráadásul egy őskövület hardverre íródott, szóval csak a látvány miatt morgolódni meglehetősen gyerekes lenne. A nehézség más tészta, tényleg nyújthatna több kihívást a játék, viszont lehetséges, hogy akkor már nem élveznénk annyira, mint most, és mivel nem is játszanánk végig újra játszi könnyedséggel, a rövidsége miatt is jobban haragudnánk. El kell hát fogadni, hogy az Overkill ilyen. Ám ha felülemelkedünk a negatívumokon, egy jó játékot kapunk, amit minden rail shooter rajongó figyelmébe ajánlunk.
