A fenti sorokat Bán Mór írja a Hunyadi – Az üstökös lángja c. könyvének utószavában. Még nem olvastam végig e II. kötetet, de előre megnéztem, mit ír, mert ezúttal bőséges háttérinfókkal is ellátja az olvasót. Nos, az ilyen írás a magamfajtát már eleve bebuzdítja, minthogy magam is nosztalgikus alkat vagyok, aki ezt az országot, népet még a múltja, történelme, hősei miatt továbbra is nagyra tartja, és e sötét korszakban érdemesnek vélem, hogy harcoljak érte. Minő romantika, de így van. Az ilyen hősöket semmiképp sem szabad elenyészni hagyni, mint például Hunyadi János. Azt tegyük félre, hogy igaz-e minden szó, amit leír Bán a regényben (bevallás szerint sem). De egyfelől amit Nándorfehérvárnál tett, az egyetemes történelemben is kiemelkedő, hiszen 70 évre feltartóztatta a törököt. (Persze bizonyára voltak más okai is annak, hogy nem támadtak, de e vereségnek is jelentős szerepe volt benne.) Másfelől pedig a mitikus alak, aki a könyvben megjelenik igen is fontos, főleg a mában, ahogy Bán Mór is írja, mikor mindenki csak elfordulni, menekülni akar a magyar névtől.

Mítoszokra pedig szüksége van az embernek. Ezt tagadhatjuk, de emlékezzünk erre, mikor jegyet váltunk ilyen Avatarra vagy letöltjük a The Dark Kngiht Rises-t (aki letölti és nem moziban lesi meg ezt, az sajnálhatja :C). Hiszen közhely, de sokan nem tudatosítják magukban a laikus mozinézők közül: a hollywoodi blockbusterek és megafilmek modern mítoszok. Batman vagy James Bond olyan nekünk, mint a görögöknek Herkules vagy Perszeusz voltak 3000 évvel ezelőtt. Most nem akarok belemenni, miért van szükségünk rá, plusz mindenki tudja, miért néz ilyen filmeket. Én például azért, mert Batman egy gecinagy hős, ugyanakkor látom benne a szenvedő figurát is. Tehát egyfelől közel is áll hozzám, másfelől pedig mint nagy hőst látom. Így mikor azonosulok vele a vásznon látva, egyszerre csodálom és ébred fel bennem egyfajta elszántság és igenlés, hogy ja, ezt kéne. Azaz kellenek hősök, akik közel állnak hozzánk, beleélhetjük magunkat a szerepükbe, és legalább arra a 2-2,5 órára úgy érezhetjük, hogy ha ők meg tudják oldani ezt a problémát, akkor a mi kis szarságaink ehhez képest könnyűek.

De nemcsak ezért lehet fontos egy mítosz, egy legenda, egy hős. Hanem azért is, hogy a nemzeti öntudatot erősítse, ami fontos ahhoz, hogy az emberek, akik egy adott országban élnek, ne köpjék le azt a helyet. Hanem: odatartozónak érezzék magukat. Bár egyik tanárom pont cáfolta ezt az amerikaiak kapcsán, hiszen elmondása szerint ők egyre jobban leszarják a „westernkultúrát”, és inkább ilyen elfajzott, semmilyen konzumista köcsögök. Ám az tény, hogy a XX. század első felében igen is nagy szerepet játszott a western az amerikai önazonosság felépítésében. Főleg a ’30-as évekbeli gazdasági válság idején, mikor sokan elveszettek voltak, mert utcára kerültek, vagy elszegényedtek vagy elvesztették földjüket. Ezért ekkor különösen szükség volt mítoszokra és hősökre, hogy az amcsi emberek ne akarjanak fellázadni, vagy ne akarjanak elmenekülni, hanem a héroszokat látva reményt kapjanak, és rájöjjenek: ide érdemes tartozni, mert ilyen faszájos figuráink vannak, akik mindenre képesek. S mivel nekik nem volt más, akivel a nemzetet azonosíthatták, csak a tehénszarszagú cowboyok és banditák, így ők a westernt választották.

Mi magyarok sokkal jobb helyzetben vagyunk. Sőt, nekünk van kultúránk, múltunk, tradíciónk, melyet sajnos manapság már-már divatos megvetni vagy szégyellni, hála a XX. század második felében tevékenykedő balliberális eszmerendszerek képviselőinek. Pedig van mire büszkének lennünk, ezt Bán Mór is leírja és egyetértek vele. Mert mindenki csak a vereséget látja a történelmünkben, holott egyfelől ez nem igaz, másfelől pedig a vereségek sem olyan vereségek, melyeket szégyellnünk kellene. Hiszen vegyük az amcsikat: az ő történetük sem sikersztori. Még kb. 1-1,5 éve olvasgattam a déli államokról és állítólag ott a mai napig siartják, hogy annak idején a polgárháborúban Észak győzött. Vagyis azoknak Dél eleste és az USA létrejötte vereség. De említhető Doncerque vagy Pearl Harbor is (bár Pearl Harbor elég vitás, hogy nem-e maguk gerjesztették a háborúba belépés ürügyén). Sőt, az Alamo is (ami náluk olyasmi, mint nálunk Szigetvár ). Vagy ott van Vietnám, ami mellett eltörpül a mi Mohácsunk vagy Augsburg. Vietnám bődületes verség volt.
Vagy nézzük meg a 300 spártai esetét: a leghősiesebb film abból készült, pedig egy vereség… De azóta is legendás a spártaiak hősiessége és kitartása.

Nos, a magyar történelem is tele van dicső nyereségekkel és vereségekkel egyaránt. Szigetvár az olyan, mint Thermohphülé. De ez csak a jéghegy csúcsa. Augusburgot is szokás a „kalandozások végének” tartani, de a „probléma” az, hogy utána hatalmas, összefüggő hadjáratot indítottak a magyarok. A „kalandozásoknak” csupán az vetett véget, hogy Géza keresztény hitre tért és inkább már a letelepedés és az európai integráció vált a magyarok fennmaradása szempontjából érdekké. De 1848/49 vagy 1956 is hiába bukott forradalom és szabadságharc, hősies eseményei a magyar történelemnek. Miért? Mert ez a nép megmutatta, hogy nem tűr tovább. Vereség-e ez igazából?

Mégis mindenki csak ezt hangoztatja és negatívan szemléli a hősies bukásokat, holott más népek történelmében meg pont a hősies bukások vannak leginkább felmagasztalva. (Még egy példa: Camarón, ahol a francia idegenlégió katonái álltak szemben rengeteg berberrel. 2-en maradtak életben a légiósok közül, de mindenki a végsőkig küzdött a 10x-es túlerővel szemben. Azt a 2-t a berberek vezetője elengedte élve, mert hősként küzdöttek. Vereség? Az. De ezzel a vereséggel reklámozzák a légiót. Miért? Mert hősies vereség.) Szerintem egyetlen igazi dicstelen vereség van a magyar történelemben, illetve inkább kettő nagy: 1. Buda „megvétele” a török uralom kezdetén; 2. a náci megszállás és az októberi puccs, mikor Horthyt a nyilasok kilökték a hatalomból és ezzel megpecsételődött Magyarország sorsa. A többi miatt nincs okunk szégyenkezni.

S miért? Mert számtalan nagy hős vívta a harcokat, akikre érdemes és kell is emlékezni. Mégis, ahogy Bán is megjegyzi, fájdalmasan alulreprezentáltak a (magyar) szórakoztató tömegkultúrában. Ha meg is jelennek, sokszor inkább elvont, művészi alkotásokban kerülnek elő. Például ilyen az Új Zrínyiász Mikszáth-tól. Vagy pedig gyalázatosan szar alkotások születnek, melyek nem tudják eldönteni, hogy művészfilmek vagy szórakoztató filmek vagy didaktikus propagandagiccsek akarnak lenni. Ilyen a Honfoglalás vagy a Hídember, de még talán a Feltámadott a tenger c. film is ide sorolható (hiszen az a Rákosi-rendszer egyik tézisfilmje sajnos, hiába látványos, szórakoztató, színes-szagos mű). De olyan filmet bezzeg senki nem mer/tud csinálni mondjuk Zrínyi Miklósról (idősb.), mint a 300, vagy akár Balassi Bálintról, aki szerintem simán lehetne egy „magyar Han Solo” . Jesse Jamesről meg Al Caponéról annyi film van, pedig ők a világ söpredékei. De bezzeg Hunyadira meg szarnak nagy ívben.

Nahát: Bán Mór regénye ezért is hiánypótló. Tényleg. Minden hibája ellenére ezért élvezet olvasni, mert olyanra vállalkozik, melyre szerintem Gárdonyi óta senki sem. Van sok jó magyar kortárs szórakoztató irodalmár, de egyik sem a magyar történelemből, hanem fantáziavilágokból merít. Meg az a baj, ha itthon valaki hozzányúlnak a történelmünkhöz, mint ahogy azt az amcsik teszik a sajátjukkal, akkor rögtön a hitelességet kérik számon az adott műn és mindenkit az érdekel, mennyire igaz, mennyi igaz abból, amit ír. Nos, ebből is látszik, hogy nincs szórakoztató kultúránk, a magyarnál ezt mindig sikeresen elnyomták. Az amerikaiaknál nem gond, hogy Jesse James vagy Billy the Kid hatalmas hősként tűnnek fel és Robin Hoodok. Pedig Jesse James egy déli rasszista rabló volt, aki félelemre és terrora építette hírnevét. Buffalo Bill pedig egy hazug bűvész, aki bár tényleg bölényekre lövöldözött, de koránt sem volt olyan hősies, mint amilyennek vadnyugati showjában beállította magát. De az amcsikat ez nem is érdekli, mivel a mítosz működik filmen, és bár nem a valóságot kapják, de kapnak egy olyan hiteles (nem igaz!) TÖRTÉNETET (és nem történelmet), amihez igazíthatják életüket és amire alapozhatják önazonosságukat. Igen, Jesse James az én hősöm, mert én amerikai vagyok és büszke vagyok rá.
Ezért kell egy Bán Mór, aki teremt egy olyan mitikus Hunyadit, aki lehet, hogy amúgy csak annyiban hasonlít a valóságos Hunyadira, hogy harcolt Nándorfehérvárnál, de mégis felnézhetsz rá és azt mondhatod: igen, emiatt az ember miatt érdemes magyarnak lenni és büszke vagyok a magyar névre annak ellenére, hogy az itt élő pár ocsmány ember, meg politikus bemocskolta azt.



Mert amúgy a könyv tényleg nem náci módra szajkózza a történelmi hűséget. Sőt, sok helyen olvastam, például Dantesnél is, hogy mennyire felháborodtak azon, hogy behozta a Drakula-mítoszt egy Hunyadi-regénybe. Ez valóban problémás lehet elsőre, de másodszorra nem. Ugyanis ez egy kalandregény, nem történelmi regény, ez már nyilvánvaló. Olyan mű, mint a kalandfilmek. Mint egy Ben Hur, melynek van valóságalapja, de nem minden úgy történt, ahogy. Itt is: van egy kiváló élettörténet, egy izgalmas kor, melyet Bán tényleg elég hitelesen épít fel és valóban szinte ott érzed magad benne. De ennek ellenére semmiképp sem szabad és kell történelmi regényként értelmezni. Az író érezhetően otthonosan mozog a filmek világában is, mert hogy eléggé filmszerűen szerkeszt. Flashbackekkel él (eleve az első könyv egy keretben van és „időfelbontásos”, mert többször is visszatérünk a „jelenbe”, azaz 1526-ba, ahonnan egy mohácsi csatában majdnem elesett vénség meséli a történetet), jól adagolja a feszültséget, és a jeleneteket igyekszik filmszerűen szerkeszteni (mintha egy kamerán keresztül látnánk mindent). Ez nem is oly meglepő, minthogy leírja: először egy forgatókönyvet írt, de nem lett belőle semmi, mert ebben a shit filmgyártásban nem lehet ilyen epikus művet filémre vinni. xd Kár, pedig sokkal inkább megnéznék egy ilyen jobbfajta forgatókönyvvel bíró alkotást, mint ilyen Honfoglalás-szerű szart. Tehát Bán Mór szint egy filmet tár elénk, de ez semmiképp sem dokumentumfilm, hanem egy „kalandfilm”.

S szerintem ez jó. S az is, hogy mer belevinni olyan dolgokat, melyek lazítják a történelmi regény-jelleget, s távolodnak a tankönyvszerűségtől. Ilyen a már említett Drakulamítosz. Kicsit mondjuk ezt tényleg erősnek éreztem elsőre. A Hajnalcsillag… vége szabályosan a Gyűrűk Urára emlékeztetett, de a Conan is felötlött bennem. Viszont utána rájöttem, hogy ez nem baj, mert magyar viszonylatban ilyen úgysincs. Így inkább élvezetes, mint „ciki”, amit ott látunk, olvasunk. SPOILER: Hunyadi apja, Vajk lándzsával döfi át Vlad Tepest, a vámpírt, amint épp fia vérét akarja kiszívni. xdxdxd Kicsit gagyinak tűnik, de nem az. Klisés, de nem nevetséges igazából, hanem nagyon is jól megszerkesztett és ötletes tömegkulturális megoldás. SPOILER Tehát merészsége miatt mindenképp díjazom ezt, hogy képes volt kombinálni a történelmet és a fantasztikumot. Így egy szép mítoszt teremtett Hunyadi körül, s végig úgy tűnik, mintha valóban egy kiválasztott lenne és különleges helyet foglalna el a történelemben… De hát lépesmézvagyok: Hunyadi különleges személy volt és különleges, fontos szerepe volt a történelem alakulásában. Bán Mór mindezt csak továbbgondolta és a bizonytalan résekbe szórakoztató fantasztikumot tömött.

Tehát Bán Mór műve valóban hiánypótló, szórakoztató, a magyar történelem iránt fogékony emberek számára lelkesítő és üdítő alkotás. Azonban ha ezen túltesszük magunkat, elő kell vennünk ostorunkat is.

Ugyanis, ha elvonatkoztatunk attól, hogy milyen nemes vállalkozás is Hunyadit és családját mitikus személyekké emelni és igen is referenciává tenni az elzülött magyar nép számára, akkor meglátjuk a regény hibáit.

Az egyik ilyen a sablonosság, mely tömegszórakoztató-jellegéből következik. Bán Mór otthon van a filmek világában – nagyon is. Hiszen az összes eddigi hollywoodi filmes klisé megtalálható benne. Emitt a történet sokszor válik melodramatikussá. Például ma olvasom a II. kötetet és ilyen leírások köszöntenek, hogy „Héliosz bearanyozta Bizánc emlékműveit” XD. Meg az egyik leány romantikusan őgyeleg szerelméről… Na neee. Az a baj Bán Mórral, hogy ő csak a tucatfilmekre emlékszik, vagy a nagyon sikeres, ismert, de giccses szarokra. Az olyan mérsékeltebb, visszafogottabb, de szórakoztató és klasszikus művek, mint mondjuk a Grapes of Wrath biztosan elkerülték figyelmét. De a Fort Apache is. Meg a Rio Bravo is. Pedig jó lett volna, ha Hollywood remekműveiből merít inkább, mert azok nem annyira melodramatikusan giccsesek.
Szerencsére azért a mű nagyrészt nem ilyen, de néha elragadtatja magát az alkotó.

Ahogy a szexualitás terén is. Számomra már így a II. kötetre nyilvánvalóvá vált, hogy Bán Mór egy kiöleltnagy perverz kujon. Hiszen az író mindig a vágyait is megfogalmazza írás közben. Bevallom, mert magam is írtam pár fikciós művet (ha ki nem is adattam ), és főleg kezdetben elég sokszor eltévelyedtem én is, és perverz lelki világomat kiöntöttem (természetesen a női test leírásában). Bán minden 4. oldalon duzzadó csöcsökről, álló faszokról, baszásról ír. Ilyenkor mindig elmosolyodok, és e mosoly röhögéssé fajul, mikor odalapozok a hátsó borítóhoz, és meglátom Bán Mór képét. xd Nincs ellenvetésem az erotikával és szexszel szemben de tényleg kicsit sok néha.

Az persze sokkal emberibbé, vagy izé, emberközelibbé teszi a figurákat, ha szex közben ábrázolják őket. Zsigmond, mint egy kiöleltnagy szexgép például üdítő számomra, mivel erről a királyunkról ezidáig úgy gondolkodtam, mint egy buzgómócsing szerzetesről. De nem. Hunyadi is végképp emberré vált számomra, aki nemcsak nagy tetteket vitt véghez, de még a lopótökösis hosszú, melyet nem szégyell felhasználni minden nővel szemben, akivel találkozik

Ami még negatívumként említhető az egyes giccses jelenetek és a túlzott szex miatt, az a fordulatok jellege és kiszámíthatósága, mely a hollywoodiánus aspektusból fakad. Szerintem sokszor nagyon elcsépeltek a párbeszédek, a fordulatok, a cselekmény szinte előre látható. Hülyeség ezt egy történelmi alapokon nyugvó regénnyel szemben felvetni, hiszen ismerjük Hunyadi sorsát. Lespoilerezte már nekünk a történelem, hogy Szilágyi Erzsébet a felesége, akinek kinyírta bátyját, meg azt is tudjuk, hogy pestisben fog meghalni Nándorfehérvár után közvetlenül. De a fikciós fordulatok, amiket hozzátesz: azok lehetnének meglepőbbek. Például SPOILER nagyon tudtam, hogy Hunyadit elveri majd Újlaki a lovagi tornán, ha csellel is. Azt is sejtettem, hogy Hunyadi szar helyzetben van: meg kellene ölnie Zsigmondot vagy meg kellene mentenie Erzsébetet. Aztán persze, hogy Zsigmondot sem kell megölni, meg Erzsébetet is megmenti. Hollywood… Hollywood… SPOILER

Szóval jó kis könyv ez. Most, mint írtam, a II. kötetnél tartok, és szépen indul, bár nem vagyok meggyőződve róla még, hogy ez a huszitás háborúzós velencés dolog annyira érdekel. De Bán Mór még meggyőzhet róla, mert a Zsigmond-kor sem nyűgözött le eddig, de azért most csak megtetszett. (Ha magyar történelem, akkor nálam egyértelműen a XVI-XVII. század a nyerő, mikor is bár megcsonkították az országot, de pont emiatt a magyar földhöz ragaszkodás a legnagyobb volt. +Ez általában ilyen átmeneti korszak, mikor a régi harcmodor /kardozás-lovaglás-páncélok/ még jelen volt, de már a modern eszközök is befigyeltek és egyre nagyobb szerepet kaptak /gondolok itt az ágyúkra és a puskaporra/.) Viszont: még legalább kétszer ennyi hátravan. Úristen. S Bán eredetileg Corvin Jánosról akart írni, aki Hunyadi János unokája. Vagyis még van egy Mátyás-ciklus is, meg egy Corvin is, meg gondolom, utána nem fog megállni, és talál még alapanyagot (Zrínyiről én akarok írni xd). Szóval, ha továbbra is tetszik, a gatyám rá fog menni Bán Mórra. De inkább erre menjen, mint a sok sablonfantasyre, mert ez végre szórakoztató és magyar. Mindenkinek ajánlom, akinél ez szempont, meg aki téma terén egy kis eredetiségre vágyik. (Téma, és nem történet, cselekmény szintjén.)

8/10

P. S.: Következő írásom biztosan egy nosztalgikus lesz, mégpedig a '90-es évekről. :'D Számomra is izgalmasnak ígérkezik e visszatekintés, mert erre a "korszakra" vegyes érzelmekkel tekintek vissza. Egyfelől idilli, mert ekkoriban voltam tizenéves, másfelől meg a leggagyibb, legnevetségesebb időszak. Tó Be kontinued.