Dishonored – A káosz útján

A Dishonored kedvenc játékaim közé tartok, melyet már számtalanszor újrajátszottam, de még egyszer sem úgy, hogy a káosz útját járjam. Mivel megjött a kedvem egy kis Dishonoredhez, ezért elhatároztam, hogy ezúttal a bosszúhadjárat egy fokkal véresebb útját fogom járni.

Azonban a legfontosabb ok amiért, így játszottam végig a játékot nem egészen ez volt, arra voltam kíváncsi, ha magas káosz szinten játszok vajon több értelme lesz-e a történetnek. Ugyanis ha valaki már játszott a Dishonoreddel, vagy hallott eleget róla, az tudhatja, hogy egy elképesztő játékmenettel és hangulattal megáldott programról van szó, aminek azonban igen lapos a történte. A mentsük meg a bajbajutott királykisasszonyt és likvidáljuk az árulókat sok minden volt, csak érdekes nem. Ami talán nem is lett volna annyira zavaró, ha egy bizonyos csavar a történet 2/3-ánáll rá nem irányítja a figyelmemet. Mivel mondandóm e köré a csavar köré épül, ezért elég spoileres írásról van szó. Ha még nem játszottál a Dishonoreddel és csak egy ajánlás után néztél, akkor nyugodtan belevághatsz, remek játékról van szó. Bár nem mondanám, hogy túl sokat vesztenénk azzal, ha ellőném ezt a csavart, mégiscsak a sztori egyetlen érdekes pontjáról beszélünk, így továbbolvasni csak saját felelősségre ajánlott.



Nos, akkor vágjunk a közepébe, a sztori kétharmadánál a társaink, a Rojalisták, elárulnak minket, hogy magukhoz ragadják a hatalmat. Erről a csavarról azért akarok beszélni, mert nem egy helyen láttam a sztori védelmére felhozva. Azonban szerintem egy kifejezetten rosszul felépített fordulatról van szó. Társaink árulása, mint derült égből a villámcsapás, és szinte semmi erre utaló jelet nem találtam a játékban. Amikor először láttam ezt a jelenete, csak ráncoltam a homlokom, hogy ez most mi? Viszont sokadik végigjátszásra már elhatároztam, hogy a végére járok a dolognak, és ezúttal figyelek minden apró jelre.

De, hogy mégis mi a probléma a fordulattal? Hiszen elméletileg jól tükrözi a játék által prezentált „a hatalom megront” elképzelést. Nos, röviden az, hogy sehogy nem volt felépítve. Végighallgattam az összes beszélgetést az adott karakterek között, meghallgattam, amit a szív mondott róluk, elolvastam a naplójukat, de semmi. Mármint az egyértelmű volt nem szentéletű emberekről van szó, akik habozás nélkül hajlandók bemocskolni a kezüket, ha az ügy megkívánja. Azonban, hacsak tényleg ki nem hagytam valamit, akkor én semmit nem találtam, ami akár csak sejtetné „barátaink” árulását.

Ez talán a legnagyobb probléma ezzel a fordulattal, de nem az egyetlen. Ugyanis ha végiggondoljuk, hogy menyiben változtatta is meg a történetet a csavar, akkor rájöhetünk, hogy igazából sehogy. A céljaink ugyanazok maradtak: Mentsük meg a királylányt, számoljunk le az árulókkal, csak a körítés változott. Az ötlet talán nem is lett volna olyan rossz, ha az alapsztori érdekesebb vagy fordulatosabb a cselekmény, de így, mint az egyetlen csavar az egész játék során, inkább azt az érzést kelti, mintha a történet írói a játék felénél jöttek volna rá, hogy ez bizony így kevés lesz. Amit akár párhuzamba is állíthatnák a Rojalisták elképzeléseivel, ugyanis eredetileg ők sem gondolták végig teljesen terveiket, és csak később jutottak el hősünk megmérgezésének és a hatalom megragadásának gondolatáig. Vagy ha mégis mindvégig ezt tervezték, azt a játék elég rosszul kommunikálja, mert amennyit nekem sikerült kiokoskodnom, abból az derült ki, hogy az összeesküvés eleinte tényleg csak a régens zsarnoki hatalmának megdöntésére és jogos uralkodó trónra juttatására irányult.

Egy szó mint száz, egyetlen fordulat, ami nem is nagyon változtat meg semmit, nem váltja meg az egyébként sablonos történetet. Sőt inkább felhívja a figyelmet annak hiányosságaira. Kicsit sarkosítva, de egy jó történethez csak papír kell és ceruza, meg lehetett volna ezt írni jobban is. Önmagában persze nem értékelhetetlen a csavar, de messze nem menti meg a sztorit a teljes középszertől.

Visszakanyarodva írásom elejére, a káosz útjára, azt reméltem, hogy ha a halál angyalaként játszom végig a játékot, az talán sokkal látványosabban terelné társainkat az árulás felé, sajnos azonban ez sem világított rá sok mindenre. Cserébe az egész sztori koherensebbnek hat. Azt kell, hogy mondjam magas káoszon játszani a játékot nagyobb élmény volt, nemcsak hogy varázs és fegyverarzenálunk nagyobb részét tudtam használni, de a Dishonored sötét és véres világával is nagyobb összhangban volt, ha én is hasonlóképp cselekedtem. Ez a megközelítés sokkal organikusabbnak hatott, és még az árulást is sokkal inkább odavalónak éreztem, hiszen ha mi ezt tesszük a világgal, a bosszú nevében vérrel borítva be Dunwall utcáit, mi miért várnánk mást cserébe? A világ és a játékos kapcsolata így személyesebb, hiszen amilyen a mosdó olyan a törölköző.

Milyen is akkor a jó fordulat? Nem kell a szomszédba menni a válaszért, elég, ha csak olyan játékokra gondolunk mint a Bioshock, a Spec Ops: The Line vagy a Star Wars: Knights of the Old Republic. Anélkül, hogy elspoilerezném őket, amit ezek a játékok jól csináltak, az az, hogy rendesen felépítették a bennük lévő nagy csavart, többször sejtették, hogy van valami a háttérben, csak okosan csinálták, így a játékos nem fogott gyanút.

Képzeljünk el egy alternatívát: Mennyivel jobb lett volna a sztori, ha csak magas káosz szinten árulnának el társaink, amivel értelmet nyerne az a félelem és hatalomvágy amiről, pont hogy a pacifista út végén beszél az összeesküvők vezére. De hogy az árulás hiánya ne zárja rövidre a sztorit, alacsony káoszon mondjuk nem találnánk meg a régenst az árulás előtti küldetésen, hanem az rajtaütne a szövetségeseinken, így a történet nagyrészt ugyanazokon az eseményeken futna végig és a helyszínek egyharmadát sem kellene kivágni.

Lehet, hogy nincs igazam, de én ezt tapasztaltam miközben a káosz útját jártam a Dishonored világában.