Ma délután meglátogattam a Terror házát, az épület oldalán vannak arcképek azokról akiket ott kínoztak halálra a nyilas és kommunista időkben. Kegyeletből elkezdtem végignézni ezeket a képeket amikor elmegy mellettem két idősebb nó.
Az alant lévő párbeszéd fojt le köztük:
-Nem nézed meg ezeket a képeket, hiszen mindig erre jössz el.
-Nem. Miért kik ezek?
-Akik meghaltak abban a buszbalesetben.

Ez szerintem a bunkóság felsőfoka. De nem csak ez az egyetlen eset. Egy kb. 8. osztályos csoport (azt már alapból nem értem minek kell őket elhozni ilyen múzeumba) volt lent a pincerészben ahol anno a börtön volt. Elkezdtek mindenen röhögni, hangoskodni, elképzeltem volna őket rabként összeverve egy cellában ahol össze vannak zárva legalább negyven emberrel ahol leülni se tudnak és maguk alá kell csinálniuk vagy bezárják őket egy olyan kicsi kamrába ahol mozogni sem tudnak. Na ez igazi bunkóság, egyesek azért mennek oda, hogy megemlékezzenek az ott agyonvert hozzátartozóikról, ezek meg ott röhögnek.
Na ezzel most jól felhúztam magam. Egyébként maga a múzeum nagyon szép és nyomasztó, minden terem tükrözi az adott témát és hangulatát.