Csütörtökön Magyarországon is mozikba kerül az elmúlt évek legjobb és legigényesebb gyerekfilmje. Az E. T. A. Hoffmann ikonikus regényén alapuló A Diótörő és a négy birodalom összeolvasztja a klasszikus mese, a balett darab és számtalan népszerű fantasy elemeit. A végeredmény azonban nem gyenge idézethalmaz, hanem egy ügyesen aktualizált mese, ami a fantasy-fanatikusok mellett minden gyerek- és ifjúsági mozit kedvelőnek kötelező darab.
Mindenek előtt dicséret jár az alkotóknak, amiért nagyon népszerű, százszor lerágott sablonok tömkelegét alkalmazták úgy, hogy a film csak gazdagodott ezektől. Hoffmann csodásan álomszerű meséjét is jelentősen átformálták, igaz, legalább a filmszerűség megteremtésének érdekében ezt mindenképpen meg is kellett tenniük. Az eredeti történet ugyanis kisgyerekekről szól, így stílusa a tíz év feletti korosztálynál már nem állja meg a helyét, elbeszélésszerűsége pedig a mozgóképes formátumhoz képest bántóan merev. Mivel a filmet szélesebb korcsoportnak szánták, először előbbin kellett faragnia Ashleigh Powell forgatókönyvírónak. Az eredeti főszereplők helyébe egy tizennyolc és egy tizennégy év körüli lányt, illetve kisöccsüket állították. A legidősebb testvérnek a szépségét, húgának az eszét irigyli környezetük, míg öccsük fiús gyerekjelleme megmaradt. Ugyanakkor az eredeti műhöz képest teljesen megváltoztak a hangsúlyok, és a filmben csupán a Mackenzie Foy alakította kisebbik lány kerül előtérbe.
A jellemátformálás azonban nem ért véget ennyivel, radikálisabb változtatások is történtek. A könyvben például nem esik szó a főhős elméleti fizikai tudományos jártasságáról, pedig a filmben döntő szerepet játszik Clara kivételes képessége. Utóbbi elem egyébként az új-hollywoodi mozi sokszorosan bevált találmánya. Számtalan mesében láthattuk már, hogy az egyes gyerekkarakterek korukhoz képest irreálisan nagy tudást vagy műveltséget birtokolnak (pl. Űrrandevú; Harry Potter; Az), amit aztán kalandjaik során bőségesen kamatoztathatnak. Intelligens hősünk és ezermester keresztapja fizikus vénája pedig nagyon illik a modern találmányoktól viruló viktoriánus Angliába helyezett történet stílusához. Jóllehet a sztori tér- és időbeli elhelyezését korunk klasszicizáló, nosztalgikus törekvései is indokolják. Nem véletlenül játszódik annyi film manapság a letűnt elegancia XIX. század végi, XX. század eleji korszakában (pl. Legendás állatok és megfigyelésük; Gyilkosság az Orient Expresszen; Narnia). Szerencsére A Diótörő és a négy birodalom – más kevésbé sikerült mozikkal ellentétben – nem üti át a manír és a giccs taszító határát. Nincsenek gusztustalan popdalok, közeliben mutatott könnycseppek, sem háromszoros katarzis a befejezésben. Egy-két nagyon apró manír áztatta pillanatot leszámítva végig élvezhető mese marad.
Joe Johnston és Lasse Hallström rendezők vezetésével kifejezetten jó érzékkel loptak és idézgettek más filmekből. A karácsony este játszódó mese története szerint Clara kap egy kinyithatatlannak tűnő tojásszerű ajándékot (ezt a toposzt legutóbb a Harry Potter használta fel) egy sejtelmes üzenettel nem sokkal korábban elhunyt édesanyjától. A titok nyitja végül keresztapja házának titkos helyiségébe, onnan pedig egy mesés univerzumba vezet, ahol épp birodalmak csatája zajlik (vö.: Narnia). A vázolt alapszituáció egyébként jelentősen eltér Hoffman történetétől, sőt még a Csajkovszkij mű alapjául szolgáló Dumas és Petipa-féle átirattól is, a változtatás azonban elkerülhetetlen volt. A forgatókönyvíró érdeme, hogy a szépen felépített karakterek mellett a történet átdolgozásába is belevetette magát. Nem pusztán a konfliktusok, hanem a nézői azonosulás szempontjából nézve is több éles fordulatot tartogat számunkra a cselekmény.
További színt adnak a filmnek a szemet gyönyörködtető balett betétek (az előzetesben látható CGI-tenger ne ijesszen el senkit), egy Stan és Pant idéző burleszk páros beemelése a karakterek közé és a XIX. századi cirkuszi külsőségek felhasználása (ez könnyen lehet, hogy egy csöppet félelmetesnek hat majd a kisebbek számára). Megszámolhatatlanul sok jó érzékkel beszúrt mesei archetípus kerül elő a másfél óra során. A generációkon átívelő történet például a Pán Pétert idézi, a cselekmény utolsó harmada az eredeti Csillagok háborúja: Egy új remény Halálcsillagon történt eseményeit kopírozza, a végső összecsapás pedig egyszerre másolja az első Indiana Jones epizódot és Rowling utolsó Harry Potter könyvének egyes pillanatait.
A cselekmény szépen megtervezett: klasszikus irodalmi és filmes elemek armadájából építkezik, ám ahogy egy jó meséhez illik, az ismert sablonokat ügyesen variálja. Így nem lesz kiszámítható a film, sőt csak színesebbé és izgalmasabbá válik ezektől. Az egyik legkedveltebb dramaturgia trükköt, az ún. macguffint is pazar módon alkalmazták. (A macguffin a cselekményt elindító és bonyolító elem, pl. egy chip, jelszó, titkos tervrajz, vagy jelen esetben egy fontos zárat nyitó kulcs.) Sok filmben hegyezik ki a finálét és a katarzist a macguffin célba érésére, holott Hitchcock óta tudjuk, hogy ez csak egy eszköz a nagyobb események és akciók (pl. szerelem) beindítására. A Diótörő és a négy birodalom alkotói virtuóz módon bántak a macguffinnal, és nem rendeltek másodlagos történetszálakat a film érdemi narratívája felé.
Van egy felsőbb rétege is a filmnek, hiszen klasszikus tanmesével van dolgunk. Értelmezhető egyrészt az évszázadok során felgyűlt történelmi tapasztalatok lerakódásaként. A Clara előtt feltáruló mesevilág szépséges, cukormázból öntött uralkodójának lassan feltáruló jelleme a ne első látásra ítélj tanulságára figyelmeztet. A világok feletti hatalmat jelentő csodafegyver egy kézben való összpontosulása pedig az erőegyensúly fenntartásának jelentőségére hívja fel a figyelmet. A fabulaszerű történet elvont tanulságainál azonban sokkal szembetűnőbb a magányos hősnő lelki világának előtérbe helyezése. Jelen alkotás a számkivetettség ábrázolásában is sokkal finomabb eszközökhöz nyúl, mint az utóbbi évek Tim Burton mozijai. A film végül az önemésztő bánat és a bezárkózás meddő volta helyett a továbblépést ajánlja nézőinek. Már csak azért is érdemes elmenni a moziba, mert mind a történelmi ihletésű, mind a magánéleti szál olyan elemei a Hallström-Johnston páros alkotásának, amik egyaránt hiányoznak a regény és a balett cselekményéből.
A Diótörő és a négy birodalomban minden a helyén van. Kaptunk egy különleges látványvilágú, mindenki számára befogadható és élvezhető mesét, szerethető karakterekkel és – Mackenzie Foy-nak, Helen Mirrennek, Keira Knightley-nak, ill. Morgan Freemannek hála – kitűnő alakításokkal. Az előző hetekben debütáló Sóhajok remake-kel és a Húzós éjszaka az El Royale-bannal összehasonlítva, amik formai játékaikat a tartalom rovására űzik, Hallström és Johnston filmje egy ízig-vérig klasszikus mű, ami ugyanakkor tud újat mutatni. A Narniával való összevetés adja magát és számos összehasonlító vitát generálhat majd a rajongók között. A Diótörő és a négy birodalom azonban a párhuzamok ellenére is kerek egész, amit a saját jogán lehet értékelni. Martin Scorsese 2011-es A leleményes Hugoja óta a legjobb élőszereplős gyerekmozi és – talán a nemes alapanyagnak köszönhetően is – a Harry Potter óta a legizgalmasabb és legvarázslatosabb fantasy film, pedig az eredeti regényből nem sok maradt meg a filmvásznon.
