Miért jó film Az ördög Pradát visel? Mármint az első film, mert a másodikról ez már nem mondható el. Egyrészt adott egy könnyed, kellemes alaphangulat, nem teljesen valóságszagú, de azért nem is túlzottan elrugaszkodott; az a pont komfortos kategória, ahová simán visszatérsz újra és újra. Másrészt van egy bizonytalan, de az elveihez végletekig ragaszkodó újságíró-palánta, akivel roppant könnyű azonosulni – pláne, ha az ember lánya még újságíró is akar lenni. Egyértelműen van mondandója, de nem akarja erőszakkal lenyomni a torkodon, mindenki alakítása olyan természetesen laza benne, és még olyan árnyaltságra is képes, hogy egyszerre kritizálja a sznob divatvilágot és emel kalapot a maximalisták előtt, akik szerint az a pulcsi nem csak kék, de nem is türkizkék, nem lazúrkék, hanem égszínkék, akárcsak a 2002-es Oscar de la Renta-estélyik. És ami mind közül talán a legfontosabb: ez a film szállította le a világ egyik legikonikusabb filmes női „főgonoszát”, az egyetlen pillantásával ölni tudó, jéghideg főszerkesztőt, Miranda Priestly-t, akinek szinte csak a film legvégén kaptunk egy felvillanást az emberi oldalából. Nem véletlen, hogy Meryl Streep még Golden Globe-díjat és egy Oscar-jelölést is bezsebelt a szerepért – a második részben látott Mirandáért azonban már biztosan nem fog.
Mintegy két évtizeddel később térünk vissza a történetbe, és szinte már semmi sem ugyanaz, mint egykoron volt. Miranda Priestly ugyan még mindig a divat bibliájának tartott Runaway főszerkesztője, de már nem tart mindent az ellenőrzése alatt, már nem ő a prominens divatmagazin egyetlen és megkérdőjelezhetetlen királynője – hanem a pénzéhes hirdetők. Anne Hathaway Andyjének viszont bejött az élet, magabiztosabb és valahogy kifinomultabb lett, ráadásul már jó ideje a divatnál fontosabb témákról is ír. Épp akkor is egy rangos díjat vesz át a munkájáért, amikor kap egy üzenetet, hogy az újság, ahol dolgozik, lapátra teszi őt és vele együtt még több tucat újságíró-kollégáját, ami persze nem jó hír, ám akad egy kis öröm is az ürömben. Nem sokkal később ugyanis amolyan égi sugallatként újra megjelenik főhősnőnk életében a Runaway magazin, ahol munkát ajánlanak neki, mégpedig nem kis feladattal: minőségi írásaival egy marketing-fiaskót kell orvosolni mint a cég… kapaszkodjatok meg, rovatvezetője.
Már amennyiben persze szükség van még minőségi újságírásra. „Nem fontos cikket kell írni, hanem olyat, amire kattintanak” – kapja meg Andy szinte rögtön a legelején Mirandától. Na, nem mintha Miranda nem pont egy letűnt rendszer utolsó nagy uralkodója lenne, akit a professzionalizmusa és a maximalizmusa mentett meg attól, hogy a rohadék főnök címét jóízűen rá lehessen sütni az első filmben. A korral persze haladni kell, Miranda pedig a Runaway legnagyobb hirdetőjével, a Diorral kénytelen egyezkedni azon, hogy négy, öt vagy hat oldalas PR-cikket írjanak róluk, ha segítenek anyagilag is helyrepofozni a haldokló magazint. A francia luxusmárka tárgyalóasztalánál pedig nem akárki foglal helyet: Emily, Miranda egykori első asszisztense, akire az alfa főszerkesztőasszony látszólag nem is emlékszik (ahogy egyébként Andyre sem), és akinek szintén látványosan felfelé ívelt a karrierje. Emily azonban csak a kisebbik gond, egy váratlan tulajdonosváltás ugyanis komolyan a feje tetejére állítja a dolgokat - olyannyira, hogy még Miranda is kénytelen saját maga felakasztani a kabátját a vállfára.
Ami jó:
- Elég kényelmetlenek tűnik a felvázolt világ bárki számára, aki járatos az újságírásban, és ez Az ördög Pradát visel 2. talán legnagyobb előnye: ahogy az első rész a könnyedsége ellenére meglepően okosan mutatta be a divatvilágot, a második részben ugyanez a pontosság az újságírás mai helyzetére értendő. Click-bait, hirdetői nyomás, a minőségi újságírás lassú kivéreztetése, soroljam még?
- A készítők javára szóljon, hogy nemcsak szimplán bedobják ezeket a témákat, de elég egyértelműen állást is foglalnak benne Andy és Miranda karakterén keresztül, és nem egy felszínes, „régen minden jobb volt” jellegű dumával. Árnyalt, mégis konkrét véleményt fogalmaznak meg, amivel nehéz nem egyetérteni.
- Szerencsére a második film sem csinált ripacsművet a divatvilágból, pedig benne volt a pakliban. Hőseink még mindig jófajta pezsgőt kortyolgatnak, visszafogottan sikkesek, finom ízlésűek és egy picit sem tolják túl. Őszintén kíváncsi lennék, hogy a 100-150 millió dollárosra becsült büdzsének vajon mekkora hányadát költötték el high-fashion ruhakreációkra.
- Nem vádolhatjuk azzal a készítőket, hogy sajnálták volna a nosztalgiát a nézőktől: Andy esetlen futásán át a Stanley Tucci által alakított Nigel L-es odaszólásán keresztül Miranda Priestly gyilkos „ennyi" megjegyzéséig, nagyon sok minden visszaköszön az első filmből. Ahogy cameó is akad benne bőven, például Lady Gaga, Donatella Versace és Michele Morrone is felbukkan, Sydney Sweeney cameója viszont repült a kész filmből.
Ami nem jó:
- MIRANDA. MIRANDA. MIRANDA. Míg Andy ugyanaz a lelkes, idealista nő maradt, mint az első filmben, addig Miranda elég jelentős átalakuláson esett át, ami önmagában is kockázatos, amikor ennyire ikonikus a karakter, az pedig pláne nagy baj, ha ennyire rossz ízléssel alakítanak rajta. A „régi" Miranda egy szatirikus elemekkel megírt, de komolyan vehető figura volt, szemben az „új" Mirandával, aki gyakorlatilag egy bohózat lett, olyan, akin helyenként még nevet is az ember. Miranda Priestlyt a nevetség tárgyává tenni? Most komolyan, elment ezeknek a józan eszük?!
- Mindez azért is bosszantó, mert ritkán ugyan, de fel-felvillan az a dermesztően precíz és veszélyesen intelligens főszerkesztő, akitől imádtunk félni az első részben, de csak azért, hogy gyorsan visszarántsanak minket egy sokkal rosszabbul megírt változatához. Amikor például Az utolsó vacsora előtt állva magyarázza el Andynek, miért hiányzik Jézus fejéről a glória, vagy amikor az új tulajdonos művészetet kivéreztető vízióját hallgatva könnybe lábad a szeme, na, ott még egy pillanatra tényleg az igazi Miranda Priestlyhez lehet szerencsénk, aki anno egyetlen csücsörítésével nullázott le karriereket.
- A nagyobb spoilerek elkerülése érdekében Emily Blunt Emilyjéről csak annyit mondanék, hogy sikerült egy rendkívül izzadságszagú történetet kreálni köréje.
- Az eredeti film egyik erőssége, hogy a mellékszereplői sem voltak üresek, ezzel szemben a folytatás egyetlen épkézláb új mellékszereplőt sem tud felmutatni. Talán a Miranda éppen aktuális férjét alakító Kenneth Branagh az egyetlen valamelyest is értékelhető, új karakter benne, ami nagy szó, mert azon kívül, hogy párszor megcsókolja a főszerkesztőt, és néha hegedül egyet, nem sok mindent csinál a filmben.
- Az abszolút negatív csúcspont pedig Andy új szerelme, akit az ausztrál Patrick Brammall alakít, és aki olyan szinten felesleges figura, hogy ennyi erővel akár a portást is beleírhattak volna helyette a történetbe. Míg az első részben Nate – még ha nem is volt szimpatikus – betöltött egy világos funkciót a történetben, addig Andy új pasija nemcsak tökéletesen súlytalan, de a sztori szempontjából is teljes mértékben nélkülözhető.
Végítélet
Az, hogy valami csajos, az nem jelenti azt, hogy szar is, persze magát a kategóriát szeretik nagyon is sztereotipikusan kezelni, annak ellenére is, hogy rengeteg csajosnak „bélyegzett” film kifejezetten jó vagy kultikus – mint például a 2006-os Az ördög Pradát visel is. A második részről ellenben ez már nem mondható el, még annak ellenére sem, hogy vannak jó pillanatai, olyanok, amelyek az első film színvonalát idézik, és amelyek csak még fájóbbá teszik azt a tényt, hogy ez a folytatás mennyire félrement. A mai modern újságírás kritizálása alapötletnek jó, és el is hangzik ezzel kapcsolatban néhány értelmes gondolat, Anne Hathaway bölcsészlányával pedig még mindig könnyű azonosulni, a kerek egészet nézve mégis elveszítette a film a saját hangját: a hangot, ami egyszerre volt könnyed és intelligensen szatirikus. A mellékszereplők jó része egydimenziós és üres, Emilyhez egész egyszerűen nem illik a jövő, amit a készítők megálmodtak neki, ám mind közül a legfájóbb egyértelműen az, hogy Miranda Priestly, nincs mit szépíteni, önmaga paródiája lett. Az ördög Pradát visel 2-t egyszer persze meg lehet nézni, de hogy olyan kultfilm váljon belőle, mint az első részből, amit simán benyomsz akkor is, amikor semmihez sincs kedved, na olyan elég valószínűen nem lesz.
