Számomra André Øvredal tipikusan az a rendező, akinek valamiért mindig várom az új filmjeit. Tetszett A trollvadász, A boncolás és a Lidérces mesék éjszakája is, illetve a The Last Voyage of Demeter (A Demeter utolsó útja) szintén el tudta nyerni a tetszésemet pár éve. Az Utazó (Passenger) nem más, mint Øvredal legújabb filmje, ami a mozipremier után időközben kijött VOD-ra is, úgyhogy kaptam az alkalmon, és jól megnéztem – bízva abban, hogy egy kellemesen hátborzongató élményben lehet részem. A film története első hallásra kifejezetten ígéretes: Tyler és Maddie, egy fiatal jegyespár lakóautóval járja az országot, amikor egy félreeső országúton egy brutális autóbaleset szemtanúi lesznek. Miután továbbindulnak, hamar rá kell döbbenniük, hogy nincsenek egyedül: egy természetfeletti lény, az úgynevezett Utazó velük együtt hagyta el a baleset helyszínét, és könyörtelenül üldözni kezdi őket. Ahogy az utazás egyre inkább rémálommá válik, a páros kétségbeesetten próbálja megfejteni, mi ez a démoni entitás, milyen szabályok szerint működik, és egyáltalán van-e mód arra, hogy megszabaduljanak tőle. A film a road-movie és a természetfeletti horror elemeit vegyíti, miközben végig ott lebeg a néző feje felett az érzés, hogy a főhősök hiába menekülnek, valami olyan rémség üldözi őket, amit nem lehet egyszerűen lerázni.
Azt meg kell adnom az Utazónak, hogy a kezdés remek. Bravúrosan építi fel a feszültséget, bedob pár remekül elhelyezett ijesztést és megalapozza a hangulatot is. Papíron ez egy kifejezetten eredeti alaphelyzetnek tűnik, és a film első felében valóban sikerül is kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. A rejtély fokozatos felépítése, az országutak nyomasztó atmoszférája és az a bizonytalanság, hogy pontosan mivel is állnak szemben a szereplők, végig fenntartja a feszültséget. A gond inkább ott kezdődik, hogy a történet előrehaladtával a forgatókönyv nem tudja ugyanilyen magabiztosan kibontani a rémség mitológiáját. A szabályok sokszor homályosak maradnak, a válaszok részben elmaradnak, a finálé pedig több külföldi kritika és néző szerint is túlságosan hagyományos irányba tereli az addig különlegesnek tűnő koncepciót. Emiatt a film végére az izgalmas alapötletből egy viszonylag sablonos démonos üldözős horror válik, ami ugyan késő este remekül működik, de nem használja ki teljesen a történetben rejlő potenciált. Bár a főszereplő párost alakító Lou Llobell és Jacob Scipio között működik valamiféle kémia, a karaktereik túlságosan egydimenziósak maradnak, ezért nehéz igazán kötődni hozzájuk. Ráadásul sorra totál idióta döntéseket hoznak, amivel a film a 2000-es évek tinihorrorjait idézi vissza, ahol a szereplők nem voltak többek zsákmányállatnál vagy levadászható hústömegnél.
Tudjátok, van az a tipikus horror-klisé, mikor valami borzalmas történik és utána a szereplők úgy tesznek, mintha mi sem történt volna – na, ez itt is jelen van. Maddie majdnem sokkot kap valami iszonyú félelmetes miatt egy éjszaka, majd váltás reggelre és már vigyorogva beszélget a párjával a kocsiban, tényleg úgy, mintha az előző éjszaka eseményei kiestek volna a fejéből. A látvány és a fényképezés azért valamennyire kárpótol. A sötét tónusú operatőri munka, az országutak kihaltsága, a ködös éjszakák és a rémalak megjelenése a legtöbb nézői reakció szerint is valóban emlékezetes. Bár maga a lény nem minden néző számára volt elég félelmetes, a vizuális megvalósítást még a film kritikusai is gyakran dicsérték. Az atmoszféra végig erős marad, még akkor is, amikor a történet kezd kifulladni, és Øvredal itt azért bedob pár remek megoldást. Néha a kamera csupán szép lassan körbefordul egy karakter körül, vagy a fény-árnyék hatásokat kihasználva rejt el valamit (valakit?) a háttérben, ami sokat hozzá tud tenni a hangulathoz. André Øvredal egy kifejezetten tehetséges rendező, aki egy megfelelő forgatókönyvből nagyon jó filmet tud készíteni, de az Utazó esetében valami eléggé félrement, és itt jön be a képbe a címben is említett videojáték-hasonlat.
Mert ez a film tényleg olyan, mintha a The Dark Pictures Anthology meg az Until Dawn mögött álló brit fejlesztőcsapat, a Supermassive Games hozta volna tető alá. Képes néha a frászt hozni az emberre, de egyébként ezerszer látott klisékből táplálkozik, a szereplői buták, a tempó pedig kapkodó. Utóbbi különösen sajnálatos, hiszen egy road-movie esetében elengedhetetlen, hogy érezzük a megtett kilométerek súlyát, a hátrahagyott és a karakterek előtt álló út fontosságát, de az Utazó csupán alibizésnek használja a távolságot. Hasonló thriller-horror zsánerből az It Ends és a Hallow Road sokkal jobban tudták ezt megvalósítani – mindkettőt ajánlom. És igazából az Utazó esetében sem tudom azt mondani, hogy ez egy rossz film, dacára az 5,6-os IMDb pontozásnak. Mert a funkcióját ellátja, rá tudja hozni a nézőre a frászt, viszont az égvilágon semmi többet nem képes nyújtani, és ez manapság – amikor már a Megszállottság és a Hátsó szobák is ennyi nézőt vonzanak – elképesztően kevés egy horrorfilmtől. André Øvredal csinált már ennél sokkal (sokkal!) jobb horrorfilmeket, és biztosan fog is még a jövőben, de ettől függetlenül az Utazó egynek elmegy. Abszolút semmit nem szabad várni tőle, csak egy szépen fényképezett jumpscare-parádét, és ennek tudatában akár még jól is szórakozhat az ember – aztán jövő hétre úgyis elfelejti az egészet.
Borítókép forrása: Rotten Tomatoes
