Már épp fellőtték a pizsit tegnap este, amikor szembejött velem X-en egy olyan hír, amelyre számítottam ugyan, csak épp nem ilyen hamar: az immár a szaúdiak esernyője alá tartozó Electronic Arts rázárta a lakatot a BioWare-re. Mikor először felmerült a kiadó magánkézbe kerülése, már sejtettem, hogy az edmontoni csapat lesz az első áldozata a költségcsökkentő intézkedések, hiszen kevés AAA-stúdió képes túlélni három egymást követő bukást – igazából már azon is meglepődtem, hogy egyáltalán zöld utat kapott a következő Mass Effect. Azt viszont nem hittem volna, hogy a kiadó még idén megszabadul a „tehertől”, hiszen alig száradt meg a tinta a PIF, a Silver Lake és az Affinity Partners vezetői által is szignózott szerződésen. Sokakhoz hasonlóan engem is azonnal megrohantak az emlékek a feketébe bújtatott közlemény olvasása közben, és bár én is azok közé tartozom, akik szerint a valódi BioWare már évek óta halott, azért így is sikerült elérzékenyülnöm egy picit, mire az iromány végére értem. Így a 35-höz közelítve talán engem is megcsap a szentimentalitás? Azt azért nem hinném, ám mivel a kanadaiaknak köszönhetem a kedvenc videójátékomat, semmiképp sem szerettem volna egy mezei hírrel letudni az elmúlt évek talán legfájóbb stúdióbezárását. Következzenek tehát azok a remekművek, amelyek miatt örökké emlékezni fogok a legendás csapatra!
Réges-régen, egy messzi-messzi faluban…
Tudom, hogy ez istenkáromlás, de én a legtöbb rajongóval ellentétben nem a Baldur’s Gate első vagy második részével, hanem a 2003-as Star Wars: Knights of the Old Republic-kal ismertem meg a BioWare-t. Ez az ismerkedés azonban korántsem volt zökkenőmentes, tejfölösszájú kisiskolásként ugyanis fogalmam sem volt róla, mi fán terem az RPG műfaja. Egy Jedi Academyre hajazó, fénykardozós, sugárvetővel puffogtatós akciójátékot képzeltem el a magam előtt, amikor bedobtam a meghajtóba az unokatesómtól kapott CD-t, így aztán képzelhetitek, mennyire meglepődtem az indítás után. „Karakterkészítő? Párbeszédek? Időmegállítás? Hát ez meg mégis mi az isten?” – gondoltam magamban az első lépések megtételekor, miközben vadul átkoztam az említett rokont, aki a világ legjobb játékának állította be a KotOR-t. Mivel az általános iskolában még németet tanultam (és abból sem ragadt rám túl sok), már a nyelvi akadályok is elég nagy problémát jelentettek, de a műfaj is olyan idegennek érződött, hogy rögtön a gyakorlópálya után abba akartam hagyni a kalandot. Végül aztán mégis adtam egy esélyt a dolognak, mert egyrészt nem volt más játék, amellyel elüthettem volna az időt, másrészt a PC Guruban – ami akkoriban a Bibliát jelentette a számomra – is ódákat zengtek a programról, szóval szerettem volna megtudni, miért övezi ekkora felhajtás Revan történetét.
Már Tarison elkezdett megváltozni a véleményem az alkotással kapcsolatban, mert azonnal beszippantott a nagybetűs Star Wars-hangulat, ráadásul kiderült, hogy létezik részleges magyarítás, szóval nem szorultam tolmácsra a párbeszédek megértéséhez. Rendkívül bejött, hogy a döntéseimen múlik a küldetések végkimenetele – ez akkor még teljesen új volt nekem –, ahogy a mellénk szegődő karakterek is tetszettek, sőt, néhány óra elteltével a harcrendszerre is elkezdtem ráérezni, ami beindította a lelkesedésem motorját. Mire az első videójátékos crush-omhoz, Bastila Shanhoz értem, már biztos voltam benne, hogy élvezni fogom az utazást, a java azonban csak azután következett, hogy megnyílt előttem a messzi-messzi galaxis. Egyszerűen imádtam elveszni Tatuin perzselő homokdűnéi között, ahogy Dantuin idilli tájai is azonnal elcsavarták a fejem (a repkedő „rájákba” egy csapásra beleszerettem), a legjobban viszont Korriban ősi sírjainak felfedezését szerettem. Hosszú oldalakat tudnák megtölteni a a KotOR-ról való áradozással, ám lassan át kellene térnem egy másik sci-fi univerzumra, szóval legyen elég annyi, hogy az első végigjátszást rögtön követte a második, majd a Sötét oldal csábítása után jött is a harmadik menet, melynek során ismét hószívű Jedi lovagot alakítottam. Ez azért elég jól mutatja a rajongásomat, nem igaz? Mostanra körülbelül 13-szor (vagy talán 14-szer, már nem emlékszem pontosan) értem a magával ragadó történet végére, és máig a Star Wars: Knights of the Old Republic a kedvenc videójátékom, szóval jól tettem, hogy nem pattintottam le az első, kissé félresikerült „randit” követően. Őszintén remélem, hogy egyszer elkészül az elátkozottnak tűnő remake, mert szeretném modern köntösben is átélni ezt a mesterművet, melynek hála belecsöppentem a szerepjátékok világába.
A nevem Shepard, és ez a kedvenc portálom az interneten
Mivel többen is úgy írták le a Mass Effectet, mint a KotOR és a Gears of War szerelemgyereke, óriási elánnal vetettem bele magam a BioWare akció-RPG-jébe, amit annak ellenére is lemezesen vettem meg, hogy már akkor sem rajongtam a fizikai kiadásokért. Hamar világossá vált, hogy a lehető legjobb helyre mentek a nehezen összekuporgatott forintjaim, Shepard históriája ugyanis az első percekben levett a lábamról, holott az még a felszín kapargatására sem volt elég. A Citadella megpillantásakor már biztos voltam benne, hogy minden percét élvezni fogom a kalandnak, és bár ez végül nem jött össze – naná, hogy a nyamvadt Mako miatt –, így is leesett állal néztem végig a stáblistát. A BioWare aztán fokozta a fokozhatatlant, a Mass Effect 2 ugyanis elképesztően közel került ahhoz, hogy tökéletes legyen – ha nincs a béna bolygószkennelés, szerintem még több maximális pontszámot zsebel be az újságíróktól. Az elődjénél számos árnyalattal sötétebb sztori, a máig etalonnak számító társak, a fényévekkel élvezetesebb harcrendszer és az instant libabőrt okozó Suicide Mission mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy sokan (köztük jómagam) a stúdió magnum opusaként tekintsenek a második részre, ami olyan magasra tette a lécet, hogy végül nem is sikerült azt átugrania a trilógia lezárásának. Ettől függetlenül én a Mass Effect 3-at is imádtam (pláne a zenéket, te jó ég), a sokat szidott befejezést pedig egyenesen megkönnyeztem – persze tisztában vagyok vele, hogy összecsapott volt és értelmetlen, de akkora érzelmi hatást gyakorolt rám, hogy szem nem maradt szárazon.
A Mass Effect trilógia számomra sokkal többet jelent szimpla videójátékoknál. Egyszerűen annyi emléket, felejthetetlen pillanatot köszönhetek Shepard parancsnoknak és a legénységének, hogy bármennyire is nagyot csalódtam a BioWare-ben az elmúlt években, nehéz nem a kedvenc csapatomként tekinteni az immár nem létező brigádra. Egy vastagabb spirálfüzet sem lenne elég annak kifejtésére, hogy miért szeretem annyira ezt a keserű véget ért sztorit, ami úgy be tudott vonni érzelmileg, hogy arra azóta is csak a Red Dead Redemption 2 és a Cyberpunk 2077 (meg talán a The Last of Us Part 2) volt képes. Én egyébként a montreali részleg által fejlesztett Mass Effect: Andromedát sem tartom annyira tűzre valónak, mint a fanok többsége, mert bár tény és való, hogy a történet és a világépítés nem volt túl acélos (sőt), a harc- és a fejlődési-rendszer szerintem ebben a felvonásban a legjobb, ahogy a multija is elég sokáig lekötött. Végtelenül szomorú vagyok amiatt, hogy már sosem láthatjuk a 2020-ban leleplezett ötödik részt, mert a beharangozó előzetestől máig kiráz a hideg, ráadásul úgy tűnt, Michael Gamble irányítása alatt egy méltó folytatás születhet. Ha van egy kis esze az EA-nek, eladja az IP-t egy arra érdemes cégnek (mondjuk a CD Projekt RED-nek), mert óriási potenciál rejlik ebben az univerzumban, amivel a Dead Space-ből kiindulva semmit sem fog kezdeni a kiadó.
Bár az eddig leírtak alapján úgy tűnhet, természetesen nem csak a Star Wars: KotOR-t és a Mass Effect-sorozatot ismerem a BioWare több mint 30 évet felölelő munkásságából. A legelső Dragon Age-et például az egyik legjobb dark fantasynek tartom, ami valaha készült, sőt, még a sebtében összedobott folytatást is kedvelem. Noha az Inquisitionbe is belepakoltam úgy 135 órát, ott azért eléggé haragudtam a készítőkre az MMORPG-ket idéző megoldások és fetch questek miatt, de a lore példaértékű kidolgozása és a remekül megírt társak szerencsére kompenzálták a játékmenet hiányosságait. Idővel a Baldur’s Gate-eket és a Jade Empire-t is bepótoltam (igaz, valamiért egyiknek sem értem a végére), ahogy a kevésbé közkedvelt Neverwinter Nights sem maradt ki az életemből, szóval teljes mértékben tisztában vagyok a csapat magasságaival és mélységeivel. A minden szempontból kapufának bizonyult Anthem és a förtelmes forgatókönyvvel „megáldott” Dragon Age: The Veilguard után ugyan én is azt mondtam, hogy nem kár a mostani BioWare-ért, de így, hogy már nem létezik a cég, egy kicsit szomorú vagyok. Félreértés ne essék, nem a The Veilguard vesztét okozó aktivistákat sajnálom (a két főkolompos, Corinne Busche és Patrick Weekes már amúgy sem voltak a fedélzeten), hanem a céget, melynek neve anno egyet jelentett a minőséggel, és ami rengeteg kiváló címmel ajándékozta meg az RPG-k szerelmeseit. Köszönök mindent, BioWare, remélem, hogy valahol, valamikor folytatódni fognak az általad megkezdett történetek!
Borítókép forrása: BioWare
