Több mint hatvan évvel ezelőtt pattant ki Stan Lee és Jack Kirby fejéből a Marvel első családjának ötlete, a mozivásznon azonban rendre elátkozott próbálkozásnak bizonyult a felbukkanásuk - bár a 2005-ös, Jessica Alba és Chris Evans főszereplésével készült változat azért a mai napig sokaknak belefér a bűnös élvezet kategóriába. Matt Shakman rendezésében a Fantasztikus Négyes egy ’60-es éveket idéző, retró-futurisztikus környezetben bukkan fel újra, ahol tökéletesen megfér egymás mellett a repülő autó és a tupírozott frizura.

Az Első lépések pedig nem is teketóriázik sokat, szinte egyből egy családi sitcom kellős közepén találjuk magunkat, a hosszú próbálkozás után végre babát váró Láthatatlannal, az újdonsült apukával, a sógorral és az ominózus űrutazás kétségkívül legnagyobb vesztesével, Ben Grimmel, a friss apuka legjobb barátjával. A kozmikus sugárzás következtében szuperképességekre szert tevő négy űrhajós előzményét csak rövidke montázsokon keresztül ismerjük meg, amikor pedig felvesszük a fonalat, már ők az alternatív Föld-828 védelmezői, a köztiszteletnek örvendő Fantasztikus 4-es. A család pedig hamarosan új taggal bővül, Mr. Fantasticnak és Láthatatlannak ugyanis gyereke születik, csakhogy az idilli hangulat nem tart sokáig, megjelenik ugyanis a színen az egyébként roppant csinos női Ezüst Utazó, hogy hírül adja, a bolygófaló Galactusnak pont erre a Földre fáj a foga. Létezik azonban egy kiút, amit maga a rettenthetetlen űristen közöl a Fantasztikus Négyessel: ha Mr. Fantastic és Láthatatlan átadják neki születendő babájukat, a bolygójuk megmenekül.

Mi működik?

  • Atyaisten, a látvány! Az új Fantasztikus Négyes az elmúlt évek egyik, ha nem a legízlésesebben megkomponált filmje kinézet-ügyileg, remekül ötvözi a régi sci-fi filmek stílusát a modern számítógépes technológiával, és bár bőven akad benne űrbéli jelenet, dimenzióváltás, fekete lyuk és hasonlók, mégsem kapunk tőle CGI-mérgezést a végére.

  • A film színei, tónusai szintén nagyon szépek, és bár elképzelhető, hogy némelyek szemében ez a fajta meleg „filter” kicsit színpadiasnak tűnhet, valójában sokat hozzátesz a retró hangulatú látványvilághoz.

  • Ahogy korábban a WandaVízió esetében, úgy a Fantasztikus Négyes családi sitcomként való újragondolása is remekül működik, a szuperképességek öröklődésének kérdése pedig a Pixar meseklasszikusát, A hihetetlen családot idézi – amit egyébként maga a Fantasztikus Négyes ihletett. De nem nehéz némi A Jetson családot is felfedezni a repülő autók, a high-tech otthon és a futurisztikus robotasszisztens láttán.

  • Bár számomra mindig az eredettörténetek a legérdekesebbek, a szupergonosszal való kakaskodás pedig a történet általában unalmasabbik felét képviseli, az új Fantasztikus Négyesben jól működik az in medias res felállás, ráadásul jó eséllyel ennek köszönhetően jutott bőven hely a családi hétköznapokat bemutató snitteknek.

  • A játékidő egyébként a két órát sem éri el, ami napjaink maratoni hosszúságú filmjei után kifejezetten üdítő érzés tud lenni, a visszafogott hossz pedig a film tempójának, feszességének is jót tud tenni.

  • Vanessa Kirby alakítása Láthatatlanként messze viszi a prímet, már-már olyan érzésünk támadhat, hogy a színésznő egész egyszerűen túl jól játszik egy Marvel-filmhez, miután – lássuk be – ez a műfaj nem feltétlenül a kiemelkedő színészi alakításokról ismert (Joaquin Phoenix Jokerjét most inkább ne vegyük ide). De nemcsak a színésznő játszik jól, az alkotók is egyértelműen az ő karakterének árnyalásába fektették a legtöbb időt.

  • A karakterek azonban összességében is kedvelhetők – egy kivételével, de erről majd kicsit később. Joseph Quinn kifejezetten jó Johnny Stormként, azaz Fáklyaként, a legjobb poénokat is neki köszönhetjük, bár az Ezüst Utazóval való flörtöléseiből egy-kettő is elég lett volna.

  • Ebon Moss-Bachrach Ben Grimmként, azaz a Lényként szintén hozza a tipikus nagyszívű melákot, aki a pofonokkal sem spórol, a CGI azonban az ő esetében szerintem nem sikerült túl jól.

fantasztikusnegyesfoto1.JPG

(Forrás: Marvel Studios / 20th Century Studios)

  • Ugyanakkor ezt a filmet egyértelműen a nők viszi: Láthatatlan mellett a film másik legerősebb karaktere kétségkívül Julia Garner Ezüst Utazója, aki több képernyőidőt is megérdemelt volna, és akinek a Lénnyel szemben a megjelenése kifejezetten jól sikerült.

  • Bár a Marvel-féle érzelgősség sosem volt a kedvencem, a Fantasztikus Négyesnek sikerült eltalálnia az arany középutat e tekintetben, és a közhelyes világmegmentős dumák helyett a műfajhoz képest egészen jól működő, emberi jeleneteket kaptunk, amelyeken könnyen elérzékenyülhet a néző (á, nem sírtam rajta… dehogyis). Ez nem kis részben egyébként Vanessa Kirby remek alakításának is köszönhető.

  • A film pedig nemcsak a család fontosságára, de magára az anyaságra is érezhető hangsúlyt fektet Láthatatlan karakterén keresztül, rámutatva arra az ösztönös, mély kötődésre, amely jellemzően kezdetben nem az apát, hanem az anyát fűzi erősebben a gyermekhez.

  • Piros pont továbbá, hogy nem teljesen habos-babos megközelítést kapunk a „baba vagy a Föld?” kérdéskörben, Mr. Fantasticban például kimondatlanul is ott motoszkál a kérdés, hogy vajon helyes-e egy egész bolygó sorsát kockára tenni a babájukért cserébe.

  • Feltétlenül tegyük hozzá azt is, hogy Galactus személyében pedig egy remek szupergonosz tűnt fel a Marvel filmes univerzumában, akihez képest Thanos egy kismiska, és aki nemcsak karizmatikus gonosznak tűnik, de a megjelenése is nagyon ütős.

Mi nem működik?

  • A humor: ami a látványvilág terén kifejezetten jót tett a filmnek, az a poénok kapcsán már nem igazán vált be. Ahelyett, hogy a viccek természetesen fakadnának, többségében csak erőltetett, gyenge poénokat kapunk –, mintha tényleg egy 60-as évekbeli másodvonalbeli sitcomot néznénk.

  • Fáj a szívem ezt mondani, de Pedro Pascal. Sosem láttam még ennyire rosszul játszani a színészt, ám hogy ez az ő hibája-e vagy a karaktere lett rosszul megírva, arra nehéz lenne egyértelmű választ adni – elképzelhető, hogy mindkettő benne van a dologban. Annyi viszont biztos, hogy míg a The Last of Us sorozatban remekül át tudta adni az érzelmeket, ez Mr. Fantasticként már nagyon nem jött neki össze.

fantasztikusnegyesfoto2.JPG

(Forrás: Marvel Studios / 20th Century Studios)

  • Bár a színészek – Pascalt leszámítva – alapvetően jól működnek külön-külön, olyan veszett nagy kémia nincs a karakterek között.

  • Amennyire jól működött a Superman esetében Krypto, a szuperkutya, annyira gyengécskén muzsikált a Fantasztikus Négyesben H.E.R.B.I.E., a konyhai robotasszisztens. Inkább csak díszletként funkcionál, a sztoriban gyakorlatilag nincs különösebb szerepe, az viszont igaz, hogy jól passzol ebbe a múltidézős sci-fi világba.

Mérlegre téve

Az új Fantasztikus Négyes családbarát, de nem gyerekes, és az egyik legjobb benne, hogy nem szükséges hozzá előtanulmányokat végezni más Marvel-filmekből, pontosan értjük – és ami talán még fontosabb, érezzük is –, hogy mi történik éppen a képernyőn, Vanessa Kirbynek köszönhetően pedig egy feltűnően erős alakítást élvezhetünk. Miközben betekintést kapunk a família egyszerű hétköznapjaiba, egyetlen fő konfliktus áll a középpontban, az Ezüst Utazó és Galactus érkezése, nem kapkodunk jobbra-balra a történetben – mint szerintem a Superman esetében –, és bár a végkifejlet összességében sejthető, az odáig vezető út és a baba szuperképessége már nem feltétlenül.  Fáradtan és nem sokat várva, amolyan kötelező projektként ültem be megnézni az új Fantasztikus Négyest – azt a Fantasztikus Négyest, amit sosem kedveltem különösebben -, aztán azon kaptam magam, hogy azt gondolom, a Marvel negyedik próbálkozása egy furcsán bájos, retró köntösbe bújtatott, meglepően emberi mese lett.

Borítókép forrása: Marvel Studios