Bár a Chris Pratt-féle Jurassic World-trilógia irdatlan pénzt termelt Hollywoodnak, hiányzott belőle az a varázs, ami Spielberg dinós filmjeit olyan kultikussá és többször nézőssé tette. Ha nem is teljesen tiszta lappal indul a mozikba frissen érkezett Jurassic World: Újjászületés, legalább új főszereplőket kapunk egy vadiúj sztori kíséretében, húzónévként pedig ott van nekünk Scarlett Johansson, Jonathan Bailey és Mahershala Ali is. Na, de mi is a sztori pontosan? 

Egy kapzsi gyógyszercég (létezik egyáltalán másmilyen?) rájön, hogy a dinoszauruszok DNS-éből előállítható egy olyan gyógyszer, amellyel kezelni lehetne a szívbetegségeket, ami elsőre ugyan kedvesen hangzik, csakhogy a valódi céljuk az, hogy ezzel jól megtömjék a saját zsebüket, és csakis a kiváltságosoké legyen a gyógyszer. Bár ez a „csavar” azért elég hamar nyilvánvalóvá válik a nézők számára, főhőseink számára azonban nem, a Rupert Friend által alakított ravasz üzletember pedig ráveszi kemény, de emberséges zsoldosunkat, Zora Bennettet, akinek szerepét Johansson játssza, hogy szerezzék meg a Földön élő három legnagyobb dinó DNS-ét. Itt jön a képbe a vízben élő Moszaszaurusz, a szárazföldi Titanoszaurusz és a repülni képes Quetzalcoatlus.

Zora és a sima modorú pénzember nem egyedül vállalkoznak erre a veszélyes útra a karibi térségbe, velük tart a tudományos hátteret szolgáltató, szemüveges paleontológus Jonathan Bailey alakításában, valamint Mahershala Ali laza hajóskapitánya is, továbbá az ő felejthető csapata, akikből szép fokozatosan dinókaja lesz a történet folyamán. Van továbbá egy szimpatikus családunk – apuka és két lánya, valamint a nagyobbik lány léhűtő barátja –, akik épphogy megússzák, hogy Moszaszaurusz-csemegék legyenek. A Delgado-família és Zora Bennették útja pedig hol keresztezi egymást, hol nem, a fináléban azonban egyesítik az erejüket egy elborult kinézetű teremtmény ellen. 

Amit szerettem benne:

  • A LÁTVÁNYT. Nyugi, nem a Caps Lock ragadt be, de amit a Universal most összehozott, az tényleg üt. Gareth Edwards rendezése tudja, hogyan kell jól kinéző dinókat a vászonra tenni: a vízből kiemelkedő Moszaszaurusz, az egymásnak udvaroló Titanoszauruszok, a szokásos T-rexes üldözős jelenet, mind-mind remekül működnek. Moziban legalábbis egészen biztosan.

  • Apropó szokásos. Nem egy jól ismert frázis köszön vissza a Jurassic Park-filmekből, de ez nem lopás, hanem egyértelmű főhajtás az eredeti mű előtt. Ott van például a lassú megfordulás, amikor valaki csinál valamit, majd meghall egy dinoszauruszt a háta mögött, amit mi már persze látunk, és lassan, halálra rémülten megfordul. Nem túl eredeti, de kövezzetek meg, én nem tudom megunni!

  • És igen! Néha megcsillan az a klasszikus Jurassic Park-hangulat is, amit olyan sokan hiányoltunk eddig a Jurassic World franchise-ból. A rendező nem hazudott, amikor azt mondta, hogy az eredeti filmek varázsát igyekeznek visszahozni, a jó hír pedig az, hogy ha teljesen nem is, de félig-meddig valóban sikerült is nekik.

  • Bár elég sztereotip karaktereket kapunk, azoknak viszont nem rosszakat, és a szereplők közötti interakciók sem kritikán aluliak – holott napjaink látványfilmjeire ez igencsak jellemző. Meglepő módon van egy kis romantikus feszültség is Scarlett Johansson zsoldosa és Jonathan Bailey tudósa között, de szerencsére nincs túltolva, nem csináltak rom-comot a Jurassic Worldből.

jfoto1.JPG(Forrás: Universal)

  • Ritkán ugyan, de olykor érdekes gondolatok is felütik a fejét a filmben, például, hogy az intelligencia nem feltétlenül előny a túlélés szempontjából: a „buta” dinoszauruszok laza 165 millió évig éltek, míg mi, az „okos” emberek nagyjából 300 ezer éve vagyunk jelen, és könnyen lehet, hogy nincs már olyan sok időnk hátra.

  • Szexi szemüveges tudósunk felnyitja főhősnőnk szemét, hogy talán nincs minden rendben azzal, hogy a gyógyszer csakis a gazdagoké lehet: mi lenne, ha inkább mindenkié lenne, és nem csak azé, aki meg tudja fizetni? Oké, ez elég klisés, de furcsamód mégis működik, a néző egyetért, Hollywood pedig ismét megmutatja, hogyan tud közhelyeket alapvetően szórakoztató köntösben tálalni.

Amit nem szerettem benne:  

  • Ezért lehet, hogy keresztre leszek feszítve, de Dolorest. A cuki minidinó (aki egyébként egy növényevő Aquilops akar lenni) aranyos persze, de ha azt mondom, hogy a mutánsoknál is életszerűtlenebb, ahogy viselkedik, akkor azzal mindent elmondtam. Ráadásul a történet szempontjából sincs semmi jelentősége.

  • Bár az alkotók próbálkoztak a Jurassic Park-féle, megható, pátoszos pillanatok belecsempészésével, ami néha sikerült is, szép számmal akadtak olyan jelenetek is, amelyek inkább Marvel-filmeket megszégyenítő, giccses túltolások voltak.

  • David Koepp ide vagy oda, azért be kell látni, hogy a Jurassic Park első és második részének forgatókönyvét is jegyző író nem az Oscar-díjra pályázott, amikor ezt a történetet papírra vetette.

  • A film legnagyobb hibája pedig, amire nincs bocsánat, azok a mutánsok. Hogy a T-rexeknek szokásuk volt-e ásítani, majd cukin az oldalukra fordulni alvás közben, azt nem tudom, de nem is ez a lényeg. A franchise céljai között sosem első helyen szerepelt a tudományos hitelesség, vagyis a mutánsokkal sem az a gond, hogy távol állnak a valóságtól, hanem az, hogy teljesen feleslegesek. Annyi érdekes dinoszaurusz létezett a valóságban, hogy kérdem én, mégis mi szükség arra, hogy génszerkesztett szörnyekkel riogassunk? 

  • De ha már mindenképp ragaszkodtak a mutánsokhoz, miért épp egy gigantikus Godzilla-Alien-pénisz keverék dinót kellett a finálé főgonosz dinójának megtenniük?

jfoto2.jpg

(Forrás: Jasin Boland/Universal Pictures/Amblin Entertainment)

Végítélet

Egyszerű? Igen. Hatásvadász? Néhol eléggé. Nem túl eredeti? Hát kicsit sem. Mégis működik. Az Újjászületés egy ízig-vérig szórakoztató, dinós látványmozi lett, ami nem szégyelli, hogy az, sőt szemérmetlenül rá is játszik erre, amivel szerintem nincs is semmi probléma. A film utolsó fél órájával azonban van, nagyon is, mégpedig a mutánsok miatt, mert amikor ők jöttek, a varázs, amit épphogy sikerült visszahozni, újra semmivé lett. Hogy egészen őszinte legyek, nem tudom, mikor voltam utoljára olyan mérges egy filmre, mint az új Jurassic Worldre. 

Még a Mutadonnak nevezett tokás Velociraptorokat úgy ahogy megemésztettem, a finálé dinóját, a horrorfilmbe illő D-Rexet viszont már nem sikerült. Értem én, hogy a végjátékra egy mindennél nagyobb dinót akartak behozni, de miért nem volt elég mondjuk a Giganotosaurusz - oké, ő szerepelt a Világuralomban -, vagy ott lett volna az ugyancsak óriási Ulughbegaszaurusz vagy épp a Mapusaurusz. Miért kellett egy olyan őslényt kreálni, amiről süt, hogy túlpörgött, de nem túl kreatív filmesek brainstormingja közepette született? 

Hollywood, légyszíves most jól nyisd ki a füledet! A dinókat nem kell feltuningolni, nem kell mesterségesen még nagyobbat és félelmetesebbet kreálni belőlük, épp eléggé nagyok és félelmetesek ők eredetileg is. Nem kell mindig mindent túltolni, mindig egyre nagyobbat mutatni, a megalománia oltárán mindent feláldozni. A Jurassic World: Újjászületés egyébként nem egy rossz film, sőt, a 80 százaléka kifejezetten jó, visszahozza a régi dinós filmek varázsát - hogy aztán az utolsó fél órában a szemünk láttára szépen lerombolja mindazt, amit előtte gondosan felépített.

Borítókép forrása: Universal