Az a helyzet kedves olvasók, hogy vannak dolgok, amelyek elől egyszerűen nem menekülhetünk. Petro, a kis tengerparti településen élő idős özvegy számára pedig hamarosan elérkezik egy ilyen pillanat. Felesége halálát követően már csupán tehenével osztja meg mindennapjait, és bár az állat már rég nem hoz hasznot, Petro képtelen megválni tőle. A látszólag eseménytelen hétköznapokat azonban hamarosan egy világméretű katasztrófa árnyékolja be: egy hatalmas Leviatán, akit csak Rhino-ként emlegetnek, tart a főváros felé, a hatóságok pedig kétségbeesetten próbálnak megoldást találni az egyre közeledő fenyegetésre.
A Leviathan: Rhino egy nagyon, nagyon különleges látványvilággal rendelkező kis kreálmány. A vizuális megvalósítás a Babbdi című játékot idézte fel bennem, de nem feltétlenül a technikai megoldások hasonlósága miatt, hanem inkább azért a furcsa, kissé nyugtalanító érzésért, amelyet mindkét játék képes kiváltani az emberből. A játék világa olyan, mintha kartonpapírból épült volna fel: háromdimenziós modellek helyett kétdimenziós elemek rétegződnek egymásra, megteremtve a térbeliség illúzióját. A legtöbb objektum teljesen statikus, az élőlények azonban időnként felénk fordulnak, hogy fenntartsák az előbb említett különös vizuális trükköt. Az összhatás egyszerre szokatlan és nyugtalanító, amihez a retro képszűrő is sokat hozzátesz. Utóbbi egyébként a beállításokban ki is kapcsolható, ha valaki más megjelenítésre vágyik. A kissé idegen, nehezen megszokható látványvilág adja a játék alappillérét, amitől kiemelhető a hasonszőrű címek közül. Nem egy hagyományos, részletgazdag háromdimenziós környezetet kapunk, hanem egy olyan világot, amely már önmagában is képes kellemetlen érzést kelteni és van benne valami, amitől kiráz a hideg.
JÖN A GÓÓÓLEM!
A hangulat megteremtésében a hangzásvilág is fontos szerepet játszik. A környezeti hangok és a zene egyaránt jól illeszkednek a játék különös, baljós világához, tovább erősítve azt a kissé nyugtalanító atmoszférát, amelyet a vizuális megvalósítás már önmagában is megteremt. A történések kezdetén egy teljesen átlagos nap vár a játékosra. Meg kell etetni a tehenet, elugrani a boltba feltölteni az üres hűtőt, de opció a lakókkal való társalgás is. Bár a lehetőségk meglehetősen korlátozottak, a hétköznapi teendők mégsem érződnek unalmasnak. A játék elején kifejezetten jól működik ez a lassabb tempó, hiszen lehetőséget ad arra, hogy megismerjük Petro környezetét és valamennyire belehelyezkedjünk a mindennapjaiba. Az első nap után azonban hamar megváltozik a helyzet. A Leviatán elleni támadás ugyan sikeresnek bizonyul, a hatalmas teremtmény azonban visszavonulás közben épp Petro települése felé veszi az irányt. A hatóságok megkezdik a lakosság evakuálását, a városkában ez azonban láthatóan senkit sem érdekel: a rádióadásban még jelentéktelennek is nevezik.
Petro ennek ellenére úgy dönt, hogy nem hagyja el az otthonát. A döntése mögött azonban jóval több húzódik meg, mint puszta makacsság. Ez a kis település jelenti számára az otthont, ahol egykor a feleségével közös életét élte. A helyhez számtalan emlék köti, így annak elhagyása egyet jelentene mindannak a hátrahagyásával, ami még megmaradt neki a múltjából. Felesége már nincs mellette, a tehene pedig az egyetlen társa, akiről gondoskodhat. Petro számára talán már nem is az a legfontosabb, hogy túlélje a közelgő katasztrófát, hanem hogy élete utolsó napjait ott tölthesse, ahol mindig is otthon érezte magát. Ez a történetszál adja a játék érzelmi alapját. A világ pusztulása önmagában is komoly fenyegetés, Petro története azonban sokkal személyesebb oldalról közelíti meg a közelgő véget. Miközben mindenki a menekülést választja, ő ragaszkodik ahhoz a helyhez, amely egész életében az otthonát jelentette. A történet így nem kizárólag egy óriási szörnyetegről szól, hanem az emlékekről, az elmúlásról és az elengedés nehézségéről is, de persze mindenki azt lát még bele, amit akar.
A világ nem elég, hanem eltapossák
A Leviatán közeledésével szörnyetegek lepik el a várost, amelyek semmit sem kímélnek. Főhősünk így hamarosan nemcsak a mindennapi teendőivel kénytelen foglalkozni, hanem saját és tehene biztonságáról is gondoskodnia kell, miközben a kozmikus rohadtélet lépdel egyenesen felé. A védekezéshez egy shotgunt kapunk, amely a játék harcrendszerének központi elemévé válik. Bár a lőszer mennyisége korlátlan, minden egyes lövés staminát fogyaszt. A mozgás terén azonban akad néhány kellemetlenség. Petro az életkorából adódóan csak rövid ideig képes futni, ami időnként kifejezetten frusztrálóvá válhat, különösen akkor, amikor nagyobb távolságokat kell megtennie, vagy éppen az ellenfelek elől próbál kitérni. Ha túlerőlteti magát, akkor a stamina teljes kimerülése már az életerőbe kerülhet, így nem árt odafigyelni arra, mennyire toljuk túl a Shift-gombot. Az életerő visszatöltésére a helyi boltban található orvosi szekrénynél van lehetőség, naponta mindössze egyszer. Ez amúgy pont elég, így ez a healelési rendszer nem okozott különösebb nehézséget. A küzdelmek összességében nem jelentenek különösebb kihívást, az ellenfeleken viszonylag könnyen át lehet jutni. Nyilván ez sokkal inkább narratív, illetve hangulati kirándulás a világ végén, mint egy összecsapásokra kiélezett modern akciójáték (például a Phantom Blade Zero).
A játék nagyjából egy hetet ölel fel, a napok pedig viszonylag gyorsan lepörögnek. A teljes történet körülbelül másfél óra alatt végigjátszható, ami meglehetősen kevésnek érződhet. A rövid játékidő azonban nem jelenti azt, hogy egyetlen alkalommal érdemes csak elkezdeni. A különböző döntések és párbeszédek lehetővé teszik az újbóli végigjátszást, sőt azt is mondanám, hogy egy végigjátszás nem elég. Ezt a hangulatot nem engedi el az ember egykönnyen, ha bejön neki! Fontos megemlíteni, hogy a városon keresztül találkozunk cicákkal, akiket meg lehet simogatni. Ez minden játékban alapkövetelmény kellene, hogy legyen, és szerencsére manapság talán az is! A gyűjtögetést kedvelőknek lettek elrejtve, összesen 12 darab, többnyire bokrok és egyéb tereptárgyak mögött bújnak meg. A különböző területek fokozatos megnyílásával több játéknapon keresztül is keresgélhetünk utánuk, ami jópofa és kicsit kitolja a játékidőt.
A Leviathan: Rhino összességében egy rövid, de kifejezetten élvezetes indie játékélmény volt. Leginkább a különleges látványvilág, a nyomasztó atmoszféra és a párbeszédek fogtak meg. Bár a játékmenet nem kínál különösebben nagy kihívást, a futás korlátozása időnként frusztráló lehet, a másfél órás játékidő pedig hagyhat némi hiányérzetet maga után. A döntések és az eltérő párbeszédek ugyanakkor valamelyest javítanak az újrajátszhatóságon. A Leviathan: Rhino nem a hosszával vagy a komplex harcrendszerével próbál kitűnni, hanem egy szokatlan vizuális világgal és egy meglepően személyes történettel. Azoknak ajánlanám, akik szívesen kipróbálnának egy különleges hangulatú, rövid, történetközpontú indie játékot, és nem feltétlenül a komoly kihívást keresik. Nem egy hosszú kaland, de az általa megteremtett atmoszféra és Petro története miatt mindenképpen emlékezetes élmény lehet, amit a baráti árazás csak tovább igazol!
Borítókép forrása: Amortiz Games
