Az általam is nagyon kedvelt Life is Strange egyik legnagyobb ereje mindig is abban rejlett, hogy a természetfeletti elemek mögött valójában nagyon is emberi problémákról mesélt. A játék időmanipuláló képessége, az alternatív lehetőségek és az egymásba fonódó sorsok mind ugyanahhoz a kérdéshez vezettek vissza: vajon tényleg jobb lenne az életünk, ha megváltoztathatnánk a múltat? A képregénysorozat második kötete, a Hullámok, erre a gondolatra tesz rá még egy lapáttal, és miközben továbbviszi Max Caulfield történetét, egyre inkább azt kezdi feszegetni, hogy mit jelent egyáltalán az, hogy valaki otthonra talál. A történet közvetlenül az első kötet, a Por eseményei után folytatódik – és innentől enyhén spoileres területre merészkedem. Ha még nem olvastátok az első kötetet, akkor előbb szerezzétek be – például INNEN.
Szóval ott tartottunk, hogy Max már nem egyszerűen egy lány, aki képes visszatekerni az időt: olyan képességgel rendelkezik, amelynek következményeit ő maga sem érti teljesen. Egy másik valóságba került, ahol az élet első pillantásra szinte hihetetlenül tökéletes – és éppen ez benne a legijesztőbb. Ebben a világban Rachel Amber életben van, ráadásul Chloe-val van együtt. Ha valaki ismeri az eredeti Life is Strange történetét, pontosan tudja, mennyire súlyos kijelentés ez. Rachel halála az első játék egyik központi tragédiája volt, Max és Chloe kapcsolatának pedig éppen az adta az egyik legfontosabb érzelmi töltetét, hogy mindketten veszteségekkel és bűntudattal próbáltak együtt élni. A Hullámok viszont fogja ezt az egész felállást, kidobja az ablakon, és helyette felteszi a nagy kérdést: mi lenne, ha Rachel soha nem halt volna meg? Max itt egy olyan Chloe-val találkozik, akit részben ismer, részben viszont egyáltalán nem. Ez az egyik legérdekesebb aspektusa a kötetnek. Az alternatív Chloe nem csak azért más, mert egy másik univerzumban él. A személyisége, a döntései és az élete is teljesen más irányt vett. Megmaradtak ugyan azok az alapvető traumák és problémák, amelyek a játékból ismerősek, de a körülmények egészen más emberré formálták.
Mindez azt mutatja meg, hogy ugyanaz az ember mennyire más lehet attól függően, milyen döntések és események formálják az életét. És itt válik igazán érdekessé Max helyzete. Mert miközben ő pontosan tudja, milyen tragédiák történtek a saját világában (nem felejtett el semmit), ebben az univerzumban olyan dolgokat lát, amelyek számára szinte felfoghatatlanok. Rachel Amber él. Chloe boldog. Az élet látszólag működik. Csakhogy Max számára ez az egész nem lehet egyszerűen boldog befejezés, hiszen pontosan tudja, hogy nem ide tartozik – egyfajta kívülálló csupán. Szerintem a Hullámok egyik legjobb gondolata éppen ezért az, hogy egy tökéletes élet is fájdalmas lehet, ha tudod, hogy nem a tiéd. Emma Vieceli íróként ezt szerencsére nem akarja túlmagyarázni. A történet jelentős része a karakterek közötti párbeszédekre és Max belső bizonytalanságára épít, miközben beemel egy vadonatúj szereplőt is Tristan személyében. A Life is Strange esetében ez különösen fontos, hiszen az eredeti játék sem az akcióról vagy a látványos fordulatokról szólt. A lényeg mindig az volt, hogy mit éreznek a szereplők, és milyen következményekkel járnak a döntéseik.
A képregény ebből a szempontból meglepően jól érti az alapanyagot, holott benne volt a pakliban, hogy totálisan félremegy az egész koncepció. A tempó ugyan időnként kissé egyenetlen, és a történet egyre több rejtélyt dob be anélkül, hogy azonnal mindenre választ adna, de ez inkább tudatos építkezésnek érződik. A Hullámok ugyanis nem lezárni akarja a Max körül kialakult káoszt, hanem tovább mélyíti azt. Ennek egyik kulcsfigurája a már említett vadonatúj szereplő, Tristan, a rejtélyes fiú, aki mintha ugyanúgy nem lenne teljesen része ennek a világnak, mint Max. A képessége és a történetben betöltött szerepe újabb réteget ad az alternatív valóságok kérdéséhez. Max eddig abban a hitben lehetett, hogy valami rendellenes dolog történt vele, és megpróbálja valahogy visszatalálni a saját életébe. Tristan megjelenésével viszont egyértelművé válik, hogy az univerzumok közötti átjárás jóval összetettebb annál, mint amit Max elsőre gondolna. Ez egyébként a kötet egyik legjobb húzása is, mert a történet ettől kezd el igazán eltávolodni attól, hogy pusztán az első játék eseményeinek alternatív folytatása legyen. A Por még erősen az eredeti játék traumáival foglalkozott, például Max és Chloe visszatértek a hurrikán által legyalult Arcadia Baybe és számos régi sebet téptek fel. A Hullámok viszont már egy sokkal nagyobb világot kezd felépíteni.
És bár a multiverzumos történetek esetében könnyű beleesni abba a hibába, hogy minden csak egyre bonyolultabb lesz, miközben egyre kevésbé érdekelnek a szereplők, a Life is Strange képregénye szerencsére még mindig a karakterekre helyezi a hangsúlyt. A párhuzamos valóságok nem öncélú látványelemek, hanem eszközök arra, hogy Max és Chloe kapcsolatát egészen más szemszögből vizsgálják. Különösen érdekes az a kontraszt, amit a két Chloe között teremt a történet. Az egyikük mögött ott van mindaz a fájdalom, amit az első játékban megismertünk. A másik Chloe ugyanazokat az alapvető veszteségeket élte meg, mégis egészen más irányba indult el – de nem lett belőle ugyanaz a kemény, zárkózott és gyakran dühös lány, akit Max a saját világából ismer. Ez pedig egy nagyon Life is Strange-es gondolat: nem feltétlenül az határoz meg minket, ami velünk történik, hanem az is, ahogyan reagálunk rá. A képregény mindemellett vizuálisan is jól használja ezt az alternatív világok közötti különbséget. Claudia Leonardi rajzai és Andrea Izzo színei továbbra is hozzák azt a kissé álomszerű, érzelmes hangulatot, ami jól illik a franchise-hoz. Nem fotórealista megközelítésről van szó, és nem is lenne rá szükség. A karakterek arckifejezései, a színek és a panelek ritmusa sokszor inkább az érzelmeket próbálja hangsúlyozni, mintsem pusztán azt megmutatni, hogy fizikailag mi történik. Komolyan mondom, hogy már csak egy indie zenékkel teli playlist hiányzik a háttérből! A magyar fordítás ismét Botos Kitti érdeme, aki ezúttal is minőségi munkát végzett.
Aki elsősorban egy feszes, fordulatos sci-fi történetet vár, annak néhány része túl lassúnak vagy túl érzelmesnek tűnhet. A képregény ráadásul egy nagyobb történet közepén jár, ezért bizonyos kérdéseket szándékosan nyitva hagy. A kötet végére sem kapunk mindenre választ, sőt, bizonyos szempontból több kérdésünk lesz, mint az elején – de talán éppen ez a lényeg. A Hullámok nem egy olyan képregény, amely egyszerűen megpróbálja megismételni az első Life is Strange sikerét. Inkább fogja a játék egyik legfontosabb gondolatát – a döntéseink következményeit –, és sokkal nagyobb léptékben kezdi el vizsgálni. Mi történik, ha nemcsak egyetlen döntést változtathatsz meg, hanem egy teljesen másik valóságba léphetsz át? És mi van akkor, ha abban a világban mindenki boldogabbnak tűnik, mint abban, amelyből érkeztél? Max számára ez talán még fájdalmasabb kérdés, mint maga az időutazás. Mert hazamenni egy olyan világba, ahol mindenki elveszített valakit, miközben tudod, hogy létezik egy másik valóság, ahol ezek a tragédiák meg sem történtek, bizony rohadtul nem egyszerű döntés. A Hullámok pedig pontosan ezt a lelki konfliktust használja arra, hogy tovább építse Max történetét – várom az Időszálakat, ami a harmadik kötet lesz!
A képregényt a Multiverzum Kiadó biztosította, köszönjük!
