A Fear The Timeloop jóval több, mint egy fapados Resident Evil-klón

A PC-s debütálás után immár konzolokra is elérhető lett a Fear The Timeloop, ami egyértelműen a Capcom klasszikus horror-szériájából táplálkozik – de van-e benne ennél több?

Kevés kellemetlenebb dolog van annál, mint amikor az ember egy teljesen ismeretlen kórházban ébred, súlyosan megsérülve, miközben fogalma sincs arról, hogy mi történt vele. Na jó, talán az egy fokkal mégis neccesebb, amikor kiderül, hogy mindössze tizenöt perce van életben maradni, és ha ez nem sikerül, az egész kezdődik elölről. Mármint a játék címéből már kitalálhattátok, hogy egyfajta időhurok áll a háttérben, szóval ha lejár a tizenöt perc, akkor visszakerülünk pontosan ennyi idővel korábbra. Durva, mi? Hát, pontosan ebbe a meglehetősen kellemetlen helyzetbe kerül James Cooper seriff, aki lőtt sebbel ébred a már említett kórházban és fogalma sincs, hogy miként került oda vagy egyáltalán mióta lehet ott. Annyi biztos, hogy a városban egy sorozatgyilkos tevékenykedik, aztán előkerül valami furcsa szekta is, majd beköszönnek a jól ismert zombik.

Ez az egész első pillantásra egy klasszikus, TPS-nézetes túlélőhorrornak tűnik, amolyan TESCO gazdaságos Resident Evil-klónnak, de hamar kiderül, hogy itt nem egyszerűen arról van szó, hogy lőszerhiányban szenvedve próbálunk eljutni A pontból B pontba, miközben a legkisebb zajra is célzó-módba vágjuk magunkat. A fejlesztők a teljes játékmechanikát a címben is szereplő time-loop, vagyis az időhurok köré építették fel. James minden halála után visszatér a kiindulópontra, miközben ő maga tisztán emlékszik arra, hogy mi történt vele az előző körben.

Tizenöt perc az élet

Igen, kedves olvasó, hogyha neked is SAROS utánérzésed lett, akkor az nem véletlen. Az időhurok mechanikája nagyon hasonló, csak itt legalább van nehézségi-szint választás. A Fear The Timeloop alapötlete meglehetősen egyszerű, és éppen ezért működik olyan jól. James egy számára totál ismeretlen helyen tér magához, és egy komoly sérülés miatt mindössze tizenöt perce marad, mielőtt elvérzik. Ha nem talál megoldást, meghal – majd újra felébred ugyanott, ugyanabban a helyzetben. A trükk természetesen az, hogy nem minden körnek kell ugyanúgy végződnie. A játék arra ösztönöz, hogy az első néhány próbálkozást ne feltétlenül teljes értékű küldetésként kezeljük, hanem inkább… hogy is mondjam, szóval tanuljunk. Nézzük meg, merre lehet menni, hol találunk fontos tárgyakat, melyik ajtó mögött vár ránk valami kellemetlen meglepetés, és milyen döntéseket érdemes meghoznunk. A következő körben pedig már egy lépéssel előrébb járunk, ismerjük a terepet, tudjuk, hogy például a könyvtár az első emeleten van a Raccoon City-i rendőrségre pofátlanul hasonlító épületkomplexumban, és így tovább. Ez tulajdonképpen a játék egyik legjobb ötlete, hiszen ezzel a karakter mellett maga a játékos is fejlődik. Amit egyszer megtanultunk, azt a következő körben már tudjuk alkalmazni. Ha például rájövünk egy útvonalra, egy rejtvény megoldására vagy egy veszélyes ellenfél elkerülésének módjára, azt a tudást már nem veheti el tőlünk a halál. Érdekes megközelítés, de működik!

A Fear The Timeloop helyszíne a Saint Heritage Hospital, amely természetesen nem az a fajta kórház, ahová az ember szívesen bejelentkezne egy influenza miatt. A rideg folyosókon és feldúlt helyiségekben nemcsak a történet nyomaira bukkanhatunk, hanem különféle rémségek is gondoskodnak arról, hogy a tizenöt perces időlimitünk még kellemetlenebb legyen. Csakhogy a játék túlélőhorror-jellegét nem kizárólag az ellenfelek adják. A felfedezés, a korlátozott erőforrások és a folyamatos nyomás az időlimit miatt együtt teszik igazán stresszessé ezt a kalandot, és bevallom, szerintem még a tapasztalt túlélőhorror-játékosoknak is kemény menet lehet. A fejlesztők saját megfogalmazásuk szerint is arra törekedtek, hogy a lőszer és az életerőnket valamennyire visszatölteni képes egészségügyi holmik, például a vértasakok ne egyszerűen menedzsment-elemek legyenek, hanem maguk is a horror részévé váljanak.

Magyarán: itt nem feltétlenül az a jó stratégia, hogy mindent szétlövünk, ami megmozdul. Néha sokkal bölcsebb döntés továbbállni, megkerülni a zombikat, vagy lőszerspórolás végett előkapni az ultimate-fegyvert: a gumibotot. Bizony, James a rend éber őre, tehát alapfelszerelése ez is, de komolyan mondom, hogy a leghasznosabbnak találtam az összes megszerezhető fegyver közül! Szépen bevárod, amíg közelebb ér az ellenfél, majd rácsapsz párszor és mondhatod neki, hogy „Rád ütök ötöt-hatot, hívhatod a nullahatot!”

Kórház a káosz szélén

A játékban fontos szerepet kapnak a rejtvények, a felfedezés és az, hogy miként használjuk fel az egyes körök során megszerzett tudást. A fejlődési rendszer szintén érdekes csavart ad az egészhez, ugyanis James képességeit bizonyos mértékig a saját játékstílusunkhoz igazíthatjuk, miközben a Resident Evil-játékokból ismerős megoldásoknak köszönhetően olyan területekre is visszatérhetünk, amelyek korábban elérhetetlenek voltak – tudjátok, ez a klasszikus backtracking. Az új képességek és tárgyak így nemcsak erősebbé teszik a karaktert, hanem új lehetőségeket is nyitnak a kórház felfedezésére, hiszen például egyes átjárókat csak úgy lehet megnyitni, ha faforgáccsá lőjük őket shotgunnal. Ez különösen jól passzol az időhurkos koncepcióhoz, és képes vinni előre az embert a nagyjából hatórás végigjátszás során. Egy helyszín, amely az első körben teljesen áthatolhatatlannak tűnik, néhány új képességgel és egy kis tapasztalattal később már egészen más arcát mutathatja, pláne ha az összes térképet megszerzitek.

Jópofa továbbá, hogy a történet sem kizárólag előre meghatározott módon halad. Alkalmanként dönthetünk, hogy melyik ajtót nyitjuk ki, de mindig csak egyet lehet választani. Ez azt jelenti, hogy nem minden játékosnak feltétlenül ugyanazt az élményt kínálja a történet, ahhoz pedig, hogy a teljes képet lássátok, legalább kétszer végig kell játszani. A középpontban természetesen James és az állandóan visszatérő kérdés áll: mi történik valójában ebben a kórházban, miért ragadtunk bele ebbe a furcsa körforgásba, és hogyan lehet végleg megszakítani? Ebben James segítségére lehet Rose Watters seriffhelyettes is, aki szintén fontos szerepet kap a sztoriban, és egy megszerzett adóvevővel érhetjük el.

A Fear The Timeloop mögött álló csapat egy kicsi, független stúdió, amely Moldovában működik. Saját bemutatkozásuk szerint kifejezetten olyan horrorjátékokat szeretnének készíteni, ahol a mechanikák nemcsak díszítőelemek, hanem ténylegesen meghatározzák az élményt. A Fear The Timeloop esetében szerintem ez egészen jól átjön: látszik, hogy nem egy dollármilliárdos cég áll mögötte, az irányítás például elég középszerű, ha szaladtok és hirtelen tértek be egy helyre, akkor még láthatjátok, hogy a semmiből tűnnek elő a textúrák, de hé, max. 10 ember áll a játék mögött, ne várjatok egyből Capcom minőséget!  Engem egészen meglepett, hogy még meglepően korrekt magyar felirat is került a játékba, ami ugyan itt-ott eléggé eltér a kontextustól, de legalább van, és segít, hogy jobban megértsétek az egyébként egész jól összerakott sztorit.

Szerintem aki veterán túlélőhorror-rajongó, és nem a Resident Evil 2 remake-jével kezdte a műfajjal való ismerkedés, az még emlékszik ennek a műfajnak a születésére. Az Alone in the Darkra, az első Resire, a Silent Hillre vagy később az Obscure-re, amit valamiért senki nem akar feltámasztani, pedig nagyon ideje lenne már! Ha nem a látvány, hanem a játékélmény számít, és esetleg a mai napig visszatértek ezekhez a klasszikusokhoz, akkor a Fear The Timeloop kellemes kis nosztalgiázásra invitál benneteket – de az időre azért figyeljetek!

Borítókép forrása: Steam