Sok játékra sütik rá, hogy megelőzi a korát, de akárcsak a pudingnak az evés, az efféle kijelentéseknek is akad próbája: az idő. Ha tíz éve úgy gondoltuk, hogy egy program a maga környezetéhez képest túlságosan is előremutató, akkor annak manapság kell igazán brillíroznia, vagy legalábbis jól kellett, hogy öregedjen az eltelt esztendők során. Erről az oldalról nézve a dolgot viszonylag kevés játék felel meg a kritériumoknak, ám az Undying kétségkívül egyike ezeknek, hisz 2001-ben döbbenetes megoldásokkal ejtette ámulatba a kritikusokat. Rajtuk kívül azonban csak egy szűk réteg tudta hová tenni a Clive Barker nevével fémjelzett FPS-t.

Sose halunk meg

Az Undyingot a GoG.com halloweeni leárazása során zsákoltam be. Emlékszem, annak idején még pont a PC Guruban olvastam róla tesztet, amiben szinte csak pozitívumokat sorolt a cikk írója. Akkoriban azt hittem, túlzásba esett a szerző, de mivel az elmúlt években megannyi toplistán szerepelt az Undying, mint érthetetlen bukás vagy a szokásosnál is ijesztőbb, csak erős idegzetűeknek ajánlott horrorjáték, kíváncsi lettem. A legtöbb hasonló program általában agyatlan zombis shooter, netán olyasmi, mint a Doom 3, ahol lassan menetelünk előre a sötét folyosókon, várva, hogy a nyakunkba ugorjon egy szörny. De az Undying nem ilyen.

A történet 1923-ban játszódik és egy Patrick Galloway nevű férfiről szól, aki egy nap különös levelet kap régi barátjától és bajtársától, Jeremiah Covenanttől. A gazdag nemes arra kéri Patricket, hogy látogasson el családi birtokára, mert súlyos betegség gyötri és lenne egy utolsó kívánsága. Patrick sajnos fél évvel a levél érkezése után jut el Jeremiahoz, aki már csak az ágyban fekve tudja fogadni a háborús hősből magánnyomozóvá avanzsált férfit. Patrick ráadásul nem is akármilyen magánnyomozó: karrierje során a természetfelettinek tulajdonított átverések leleplezésére specializálta magát. Annál is nagyobb sokk éri, amikor rájön, hogy a Covenant famílián ülő átok nagyon is valódi, és a hatalmas birtokot túlvilági szörnyetegek róják, emberhúsra éhezve.

Jól hangzik, nemde? A játék forgatókönyvét Clive Barker díjnyertes író jegyezte, aki olyan rémmesékkel kényeztette a műfaj szerelmeseit, mint a Korbács vagy a Pokolkeltő -- a kortárs irodalomban jártas okosok szerint korunk Lovecraftja ő, egy meg nem értett géniusz, akinek beteg és instant idegösszeroppanást előidéző írásainál már csak szexbotrányai és kihívó viselkedése vált ki nagyobb megdöbbenést. Barker saját bevallása szerint művészetként tekint a videojátékokra, így mikor a DreamWorks Interactive (ma már, mint DICE Los Angeles léteznek, egy sor kiváló és kevésbé kiváló játékot köszönhetünk nekik) megkereste, hogy készítsenek együtt játékot, az író lelkesen vágott bele a munkába. Barker csaknem teljes kreatív szabadságot kapott, ami egy hátborzongató és lenyűgöző digitális eposz megszületéséhez vezetett -- többek között ezért is szerepel a neve a játék teles címében.

2001-ben már léteztek történetorientált FPS-ek, de olyan összeszedett és jól előadott sztorit, mint az Undyingé, még ma is csak kevés lövöldözős játék nyújt. Elsőre a BioShock-sorozat ugrik be, ott láttunk hasonló narratívát, meg mintha egy kis The Call of Chtulhu: Dark Corners Of Earth is került volna a levesbe. Csak épp az elsőbbség mindkét esetben az Undyingot illeti, szóval több mint valószínű, hogy más játékkészítőket is megihletett a program.

A gonosz háza

A játék helyszíne a Covenant birtok, ami egy gigantikus kastélyból és sötét angolkertből áll. Ellenfeleink torz szörnyetegek egy másik létsíkról, illetve minimális spoiler ellenében elárulom, hogy a jó öreg Jeremiah már elhunyt testvéreivel is összeakasztjuk a bajszot. Ezek a harcok az Undying csúcspontjai, remekül érezni bennük az órákon át adagolt, majd hirtelen eszkalálódó feszültséget. Patrick legfőbb fegyverei puskák, pisztolyok és mindenféle isteni erejű szerszámok, de akárcsak egy fantasy szerepjátékban, varázsláshoz is folyamodhat, amit a nagy háború idején szerzett medálja tesz lehetővé. A mana automatikusan visszatermelődik, úgyhogy annyira azért nincs túlbonyolítva a dolog, de a lőszer fogyóeszköz, és egyes lényeket csak bizonyos aktív varázslat vagy varázstárgy segítségével tudunk észlelni, sebezni.

A kastély ódon folyosói kusza hálózatot alkotnak, hogy valami megmagyarázhatatlan módon telepedjenek rá a játékosra. Tovább fokozza a bizonytalanságot, hogy az Undying ellenfelei csak az utolsó pillanatokban tűnnek fel, addig csak halljuk őket, ahogy kaparnak a falakon, csámcsognak a szobákban, lihegnek a nyakunkban. Az atmoszféra kísérteties, szinte pillanatok alatt maga alá gyűr, és az első 20 perc után már el is felejtjük, hogy egy játék előtt ülünk. Ennek a tulajdonságának köszönhető többek között, hogy az Undying még ma, 2013-ban is félelmetes játék.

És nem, a grafika sem romlott olyan sokat. Oké, nyilván nem egy Battlefield 4, de az Undying karaktermodelljei, szájszinkronja (2001-ből!), pályatervezése, színei és effektjei még most is hatnak a játékosra. Ez pedig nagy szó, nekem legalábbis nem nagyon jut eszembe olyan program ebből az időből, ami ennyire jól tartaná magát (ha nektek igen, a kommentek között nyugodtan emlegessétek fel, legfeljebb okulok egy kicsit). A zene és a szinkron is első osztályú, szóval tényleg, csak szuperlatívuszokban lehet beszélni a tálalásról.

Örökké él

Az Undying tehát még most is ajánlott vétel, és hála a GoG.com munkatársainak, modern PC-ken is remekül fut. Egyedüli hátránya, hogy nem támogat 16:9-es képarányú felbontást. Lehet, hogy az .ini fájlokkal szórakozva kipasszírozható a dolog a motorból (az első Unreal Engine tud efféle trükköket), de jómagam nem merészkedtem ilyen messzire, mert teljességgel elvarázsolt a játék, s így elfelejtettem, hogy torzan nézem a képet (ablakban nem játszom, nem, nem és nem).

Ha szeretitek a horrorjátékokat, de legfőképp odavagytok Barker vagy Lovecraft munkáiért, esetleg bejött az Amnesia, akkor mindenképp érdemes beruháznotok az Undyingra. Összesen 6 dollárt kóstál, de megér minden centet. Pikantériája a programnak, hogy TÉNYLEG megelőzte a kort, amiben készült: a komoly narratívával, RPG-elemekkel és zéró multiplayerrel megáldott FPS-forradalmárok a Half-Life 2-vel kezdtek szivárogni három esztendővel később. A sors iróniája, hogy a DreamWorks Interactive műremeke pont lekéste az ünnepeket, és csak márciusban kerülhetett boltokba. Nem volt megfelelő marketingkampánya sem, és persze kizárólag PC-re adták ki, ami a kevésbé tempós shooterekhez szokott konzolos vásárlókat is kilőtte a potenciális érdeklődők sorából. Az újságírók imádták, az IGN.com-nál 90, a Gamespotnál 91 százalékot kapott, és élemedett kora ellenére is 28 kritika olvasható róla a Metacriticen. Ez azonban nem mentette meg a durva bukástól.

Barker azóta még egyszer próbálkozott játékkal, de a Jericho című fertelem sehogy sem akart összeállni -- ki tudja, lehet, hogy a jó öreg Clive kicsivel több kokaint szippantott a sztori megírásakor, mint az Undying esetében. Bár a Jericho öt évvel ezelőtti, ismételt bukása óta Barkernek elment a kedve a videojátékoktól, én még mindig remélem, hogy egy nap újra kedvet kap a fejlesztéshez és készít nekünk egy Undyinghoz hasonló agyterrort.