Az aszimmetrikus stratégiák cseppet sem koronázatlan királyának nevezni Cole Wehrlét mostanra egyáltalán nem túlzás: a féltucat játékot jegyző, alig 36 éves amerikai szerző már a Társalgó-rovatban is rendszeresen feltűnt. Elsőként 2020-ban, a Pax Pamir felfoghatatlanul igényes felújításával, aztán azzal a Roottal, amely mostanra már hivatalosan is elérhető magyar nyelven, és amellyel egybeforrt alkotója neve. Így aztán már senki sem lepődik meg azon, hogy a műfajra szakosodott Leder Games más szerzőkkel is igyekszik ragaszkodni ehhez a stílushoz (például az egészen kiváló Forttal vagy a kompakt Rootnak "csúfolható" Ahoy-jal. Ahogy az sem, hogy a sikert sikerre halmozó páros, a játéktervezői feladatokat ellátó Cole Wehrle és a lélegzetelállítóan szép ábrákat gyártó művész, Kyle Ferrin kooperációjából általában valami egészen maradandó szokott kisülni. Az Oath: A birodalom és száműzetés krónikái esetében ez ugyanakkor nem csak a fogadtatásról, de magáról a játékról is elmondható.
Oath: A birodalom és a száműzetés krónikái
- Hazai partner/kiadó: Delta Vision
- Tarsasjatekok.com adatlap
- Típus: kompetitív
- Játékosok száma: 1-6
- Játékidő: átlagosan 45-1250 perc
- Korcsoport: 10+
- Nehézség: 4,10/5
- Ajánlott ár: a kiadó webshopjából akciósan 44 991 forint
Az Oath ugyanis magáról a történelemről szól, arról, hogy mi merül feledésbe, kik maradnak hátra, és miként cserél gazdát a hatalom. Ezt a történelmet viszont most maguk a játékosok írják egy olyan aszimmetrikus stratégiában, amely úgy kínálja a legacy-játékok kivonatolt élményét, hogy ennek során nem csak, hogy a dobozban található egyetlen komponens megsemmisítésére vagy visszafordíthatatlan módosítására sem kér, de még azt is lehetővé teszi, hogy kampányba fűzött történetét a korábbi fejezetekben nem közreműködő személyek formálják tovább.
Tehetik mindezt egy egészen terebélyes világban, melynek élén a hatalmat birtokló Kancellár, azaz egy játékos áll: elsődleges célja, hogy megőrizze hatalmát, megpróbálva letörni a száműzöttek, azaz a rivális játékosok hatalomátvételi kísérletét. Egy menet legfeljebb nyolc körön át tart, amit mindig a kancellár kezd, és amely az ébredésfázisból, a cselekvésfázisból, végül pedig a pihenésből áll. Ezt követően jön a többi játékos, majd a forduló véget ér, és kezdetét veszi a következő. Az idő ugyanakkor sürget, a játék ugyanis számos ponton, szinte akár kiszámíthatatlan időben is véget érhet: például ha a kancellár stabilan tudja tartani a rezsimét, az ötödik, a hatodik vagy a hetedik kör végén egy hatoldalú kockával dob, és ha egy adott értéket sikerül neki, azonnal nyer. A többiek értelemszerűen ezt igyekeznek elkerülni azáltal, hogy más győzelmi feltétel felé terelik a játékot, megváltoztatva a birodalomban betöltött státuszukat, esetlegesen egyedi győzelmi feltételhez jutva.
Mindehhez egy pazar minőségű playmat nyújt terepet a hagyományos játéktábla helyett, amely három nagyobb régióra (Bölcső, Tartományok, Hátország) oszlik, azon belül pedig több kisebb helyszínre. Ezeken a területeken zajlik igazából minden: ide kerülnek fel a játékosokat reprezentáló figurák, a hozzájuk tartozó hadtestek, valamint ide kell kijátszani a kártyák egy tetemes részét is. Az Oath ugyanis egy kártyacentrikus és kártyavezérelt stratégia, melyek specifikus kijátszási költségekkel rendelkeznek, és adott képességgel rendelkeznek. Ehhez – és igazából mindenhez – két fő valuta szükséges: a támogatásjelzők, melyek a lakosságra gyakorolt befolyást jelképezik, valamint titokjelzők, melyek ősi igazságok vagy jól leplezett hazugságok ismeretét jellemzik.
Ezen két erőforrás teszi lehetővé a cselekvésfázis során elérhető akciók aktiválását, mely ezúttal minden résztvevő esetében megegyezik. Azaz lehet keresni (ez lényegében a kártyahúzás és egyben kijátszás, mivel nincsenek kézben tartott lapok), toborozni (ilyenkor kerülnek hadtestek a helyszínekre), kereskedni (ezzel tudunk támogatást vagy titkot szerezni), visszaszerezni (képességeket biztosító ereklyelapkák zsákmányolhatók így), hadjáratot indítani (helyszíneket, ereklyéket, bábukat megtámadni), vagy utazni az egyes régiók, illetve az azokon belül található helyszínek között. Ezen akciók ellátmányba kerülnek, amely csak a forduló végén töltődik vissza, így a rendelkezésre álló körök maximalizálása elkerülhetetlen és nélkülözhetetlen.
Ezen akciólehetőségekből a legkomplexebb, és egy rendes, minimum 4 fős játék során potenciálisan a legtöbbet használt a hadjárat, azaz a direkt konfrontáció, amely egyben a legkevésbé intuitív akciólehetőség, mivel helyszíneket és ereklyéket is kijelölhetünk célpontnak. A győztes személye alapvetően a magasabb támadó/védekező értékkel dől el, amit kockadobások, segítséget nyújtó kártyák (úgynevezett haditervek), hadtestek összességéből adódik össze, így a szerencse egyáltalán nem iktatható ki, de valamennyire azért tompítható. A hadviselés rengeteg ellátmányba kerül, és a hadtesteket is könnyű elveszíteni, így sokszor sokkal kifizetődőbb inkább lesből, gáncsolással támadni a fegyverek helyett.
Ennek ugyanakkor megvan az ára, mivel az Oath játékosszámtól függően akár több órásra is elnyúlhat – és ebből ered a 22-es csapdája is, mert két fővel sajnos közel sem úgy működik a dolog, mint ahogy kellene neki. A rendes konfrontációhoz, a fontosabb mechanikák jó kihasználásához egyszerűen kell legalább három fő (amibe besegíthet egy automatizált résztvevő is), ami viszont már sok időt, és leginkább rengeteg türelmet követel meg. A példákkal, oktatómóddal is tarkított játékfüzet ugyanis maximálisan elégtelen ahhoz, hogy fennakadás, kérdezés, lapozás nélkül sikerüljön belerázódni a játékba. A szabálymagyarázat kifejezetten csapongó, sok esetben fontos résszabályok, kritikus információk széljegyzetként, esetenként egy másik szekcióba ágyazva jelennek meg. Az ennél lényegesen jobban összerakott, a Rootból is ismerős "Törvénykönyv" viszont annyira szárazon foglal össze minden kritikus információt, hogy abból inkább vizsgázni lehet, sem mint jól tanulni.
Ami viszont vitathatatlanul pozitívum, az a prezentáció minősége. Kyle Ferrin ezúttal is maximálisan kitett magáért, a kártyák, a játéktáblák illusztrációja talán még a frenetikus Rootot is lekörözi, emellé pedig olyan színvonalú komponenseket kínál a csomag, hogy arra nincsenek szavak. A tökéletes funkcionalitása mellé tökéletes letisztultságot kínáló playmat, a kiválóan olvasható játékostáblák, a főbb elemeknek helyet biztosító tároló doboz, a nagy és díszes kártyák, a masszív kockák mind-mind olyan minőséget képviselnek, melyet ugyan külön-külön már megszokhattunk a Leder Games-játékoktól, de így együttesen egyszerűen lenyűgözőek. Ennek persze meg is kérik az árát, hiszen az Oath alulról nyaldossa a félszázezer forintot, amit extrém összetettsége, egyáltalán nem intuitív játékmenete, egészen fájdalmas szabálykönyve és komoly időbefektetést igénylő hossza magas rizikót is magában hordoz – éppen ezért nem meglepő, ha megosztó fogadtatásra lel. Akit viszont elkap, azt garantáltan nem ereszt: már csak azért sem, mert egy játék igazából csak egy apró szelete a birodalomépítésnek, hiszen az elért eredmények zöme egy következő játékba vihető tovább, azaz a világ változik. Egy valami viszont nem: Cole Wehrle zsenialitása.
(A játékot partnerünk, a Delta Vision biztosította – köszönjük!)
