A Central Park mindig is fekete lyukként tátongott a The Division-sorozat lore-jában, így aztán örvendetes, hogy a Massive Entertainment végre felfedte előttünk, mi található az eseményhorizont mögött. Eddig ugyebár csak annyit lehetett tudni Manhattan tüdejéről, hogy tömegsírként szolgált a dollárinfluenza pusztítása után, ám már az első kedvcsináló egyértelművé tette, hogy az Echoes of Central Parkban nem a hullahegyek jelentik majd az igazi borzalmat. A fejlesztőcsapat egyenesen azzal reklámozta a looter shooter harmadik kiegészítőjét, hogy átmerészkedik a kissé műfajidegennek számító horror birodalmába, így aki közvetlenül Red Moon Unleashed esemény után kezdett bele a DLC-be, az lényegében meghosszabbította a halloweeni időszakot. A stúdió már az expanzió első percében megmutatja, hogy nemcsak hangulat, hanem történetmesélés terén is letért a korábban járt útról, egy megbízhatatlan narrátor regéli el ugyanis az eseményeket, vagyis az egész sztori egy visszaemlékezés.
A sokat látott ügynökünk egy, a parkból érkező segélyhívás miatt utazik el az Upper West Side-ra, a bársonyos hangú mesélő pedig azonnal leszögezi, hogy tessék felkötni a gatyát, mert egy kőkemény horrorsztoriba csöppentünk. Még attól sem riad vissza, hogy szörnyeknek nevezze a környéket rettegésben tartó entitásokat, de vajon tényleg a természetfeletti vert tanyát a göcsörtös fák között? Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy egy Scooby-Doo-szituációval állunk szemben, hiszen ebben az univerzumban az ember a legnagyobb szörny, a poént azonban nem lőném le, nektek kell lerántani a maszkot – méghozzá szó szerint. Az viszont tagadhatatlan, hogy a Massive kiváló munkát végzett a borzongató atmoszféra megteremtésekor. A szó szerint viharos prológusban a készítők olyan ügyesen játszadoznak a fényekkel, mintha ezen múlott volna az életük, a távoli hörgések és kiáltások hallatán pedig könnyedén azt hiheti az ember, hogy véletlenül a Dying Lightot indította el a The Division 2 helyett. Hamar kiderül, hogy nemcsak mi, hanem a Tisztogatók és a Black Tusk is hallották a Miranda Veer által küldött segélykérést, így ha rémalakokkal nem is, ezzel a két frakcióval elég sokszor összeakasztjuk majd a Backfire-t a cirka két délután alatt letudható kampány során. Ami a Cleanereket illeti, ők a sokat pletykált új vírusfenyegetés miatt látogatnak el a helyszínre – náluk ugyebár kéz a kézben jár a paranoia és a pirománia –, míg a rengeteg problémát okozó magánhadsereg éppúgy a Veer Corp vezérigazgatóját keresi, mint mi. Nem árt tehát SPM-fokozatba kapcsolni, ha meg akarjuk előzni az ellenséget, előtte azonban muszáj lepacsizni az új szereplőkkel, akik nélkül nehezen boldogulnánk az ismeretlen terepen.
Kell egy csapat
A KO-val végződő nyitányt követően az Upper West Side központi településén, a Towerben térünk magunkhoz, ahol megismerkedhetünk az új legjobb barátainkkal, Brayleigh Callahannel, Elwood Franklinnel és Morse Feeney-vel. A három új karakter személyiséget és képességeket tekintve is merőben eltér egymástól, éppen ezért tökéletes csapatot alkot, bár ők sem tudják pontosan, mi rejtőzik a falak mögött. A velük való ismerkedés természetesen nem BioWare-t idéző dialógusokon, hanem küldetéseken keresztül történik, ezzel pedig el is érkeztünk a DLC egyik legnagyobb ütőkártyájához, a mellettünk harcoló társak rendszeréhez. Bár a Mutiny nevű szezonban is voltak mesterséges intelligencia által vezérelt katonáink, a Massive elég sokat változtatott az abban látott formulán, így a veteránok számára is újdonság lehet a mechanika. A lényeg, hogy egyszerre csak egy szereplő szegődhet mellénk, aki a mezei lövöldözés mellett a különleges képességeivel is igyekszik kivenni a részét a csetepatéból – hol több, hol kevesebb sikerrel. Az MIT-n végzett Brayleigh egy méretes mesterlövészpuskával kíván meggyőzni minket arról, hogy nem a Józsefvárosi piacon vette a sportlövésért járó olimpiai érmét; a korábban biztonsági őrként dolgozó Elwood a megfelelő védelemért felel, míg az elsőhullámos Division-ügynök, Morse szeret az akció sűrűjében lenni, és pontosan úgy viszonyul a fedezékhez, mint TheVR Pisti a pajzsokhoz.
Leginkább a hozzám hasonló magányos farkasok örülhetnek annak, hogy végre nem egyedül kell szembenézniük a kihívásokkal (több játékos esetén a vezető társa csatlakozik a csapathoz), ám sajnos került néhány nagyobb homokszem a megvalósítás gépezetébe. Az első probléma a narratívához köthető, a társak jelenléte ugyanis még inkább kiemeli a karakterünk némaságát. Immár nemcsak az átvezetők során, hanem missziók közben is elég bénának hat a szótlanság, különösen akkor, ha a partnerünk kérdez tőlünk valami fontosat. Bízom benne, hogy a javában készülő harmadik részben nem viszi el a cica a protagonista nyelvét, mert a GTA 3 óta tudjuk, hogy ez a megoldás nem elősegíti, sokkal inkább hátráltatja a beleélést. Ennél is nagyobb gondot jelent az ideiglenes kollégáink mesterséges intelligenciája: bár néhanapján bevetődnek a fedezék mögé, az esetek többségében élő célkeresztként rohangálnak a harctér közepén, mágnesként vonzva magukhoz a golyókat. Kész szerencse, hogy elég masszív páncélzattal áldották meg őket a programozók, így az idézőjeles halálvágyuk ellenére is csak nagyritkán kerülnek földre. Nem feltétlenül negatívum, de mindenképp furcsa, hogy bár papíron a nyílt világban is velünk tart a választott „haver” – kivéve, ha az egyedüllét mellett tesszük le a voksunkat –, csakis az összecsapások során bukkan elő, a küzdelem után pedig eltűnik, mint szürke szamár a ködben. Ami mellett viszont nem mehetek el szó nélkül, az a szereplők kidolgozása. Noha megsüvegelendő, hogy a svédek igyekeztek mélységet adni az új arcoknak, néhány átvezető videó és velősnek szánt egysoros messze nem elég az üdvösséghez – pláne úgy, hogy ezek az egysorosok elképesztően hamar idegesítővé válnak. Valamennyire persze megismerjük őket a maroknyi főküldetés során, de közel sem annyira, hogy lekerülhessen róluk az első találkozást követően rájuk aggatott „felszínes” címke. Az óriási csinnadrattával beharangozott mechanikának tehát nagyobb a füstje, mint a lángja, ami egyébként az Echoes of Central Park egészéről is elmondható, na de ne szaladjunk ennyire előre.
A Nagy Alma ezer arca
Ahogy az várható volt, a Massive mesteremberei ezúttal is kiváló munkát végeztek a játszótér megalkotása során, hiszen amellett, hogy roppant hangulatosra sikeredett a két városrészre (Dakota District és Lincoln Square) osztott Upper West Side, kidolgozás terén sem érheti szó a ház elejét. A pályatervezőknek az utolsó eldobott üdítősdobozt is sikerült úgy elhelyezniük, hogy valóban a világvége utáni Manhattanben érezhessük magunkat, de nemcsak a szeméthegyek, a lepusztult épületek látványa is könnyedén a padlóhoz szegezheti az egyszeri rajongó állát. A zárójelben említett területek ráadásul elég sok ponton különböznek egymástól, mert míg a Lincoln Square nagy részét felperzselt földdé változtatták a Tisztogatók, addig a természet által visszafoglalt Dakota District tele van zöldövezetekkel, melyek láttán azonnal világossá válhat, miért a nyarat választották a készítők. Már csak azért is érdemes jól szétnézni az utcákon, mert több tucatnyi új hanganyaggal (és néhány videóval) gyarapíthatjuk a gyűjteményünket, melyek meghallgatásával tényleg azt hihetjük, hogy igazat mond a bevezetőben említett narrátor. Szintén kövér piros pontot érdemel a csapat a fősodor helyszínválasztásai miatt, hiszen olyan ikonikus épületekben ritkíthatjuk meg az ellenséges frakciók sorait, mint az Amerikai Természettudományi Múzeum, a New York-i Filharmonikusoknak otthont adó Lincoln Center és az Apthorp nevű lakóépület, ami messze nem kínál akkora luxust, mint fénykorában.
Aki tehát mindig is dínócsontok és őskori állatok között szeretett volna lövöldözni, az itt megtalálhatja a számításait, fontos azonban megjegyezni, hogy bár a körítés változott, a feladatok nem nagyon különböznek a korábban látottaktól. Sajnos a Battle for Brooklyn egyik legszembetűnőbb hibáját is sikerült átköltöztetni Manhattan gazdagnegyedébe, vagyis gyakran előfordul, hogy egymástól néhány méterre lévő ajtókból özönlenek ránk az ellenségek. Tisztában vagyok vele, hogy az alapjátékban – meg igazából az összes looter shooterben – is létezik ez a jelenség, de a második expanzióban mintha az összes misszió így épült volna fel, és ez bizony ezúttal sincs másként. Az abszolút „kedvencem”, amikor úgy ugrálnak ki a rosszarcúak a teherautók rakteréből, mint a bohócok a kisautóból – mégis mennyire életszerű, hogy csakis a mi érkezésünkre várnak a sötétben? Ugyancsak a negatívumok táborát erősíti, hogy nincsenek új, a környék tematikájához illeszkedő elfoglaltságok, holott adta volna magát néhány ilyen tevékenység. Ennek épp az ellenkezője történt, mivel az endgame során megnyíló Salvage lényegében egy átcímkézett Supply Drop, amelyben ugyanúgy három láda tartalmát kell megszereznünk, miközben hidegre tesszük a hullámokban érkező katonákat.
Óriási kihagyott ziccer ez a Massive részéről, ám közel sem rontja annyira az összképet, mint a cselekmény ritmusa, amire csak egy szót tudok mondani: pocsék. Bár magától értetődő volt, hogy kapunk némi felvezetést a nagy reveláció előtt, az írók csúnyán átestek a ló túloldalára, és ami ennél is problémásabb: visszaéltek a játékosok idejével. A kampány 90%-a nem más, mint egy rétestészta módjára elnyújtott expedíció, amit aztán egy olyan tömény finálé követ, amelyhez képest a nagypapa kerítésszaggatója mézédes málnaszörpnek tűnik. Nem vicc, az Echoes of Central Park záróakkordja maga a nagybetűs infócunami, amiben egymásnak adják a kilincset az új felfedezések és a nem annyira váratlan fordulatok – kár, hogy mire összeáll a kép, már gördül is lefelé a függöny. Most kellene azt mondanom, hogy a kapkodó és összecsapott finálét könnyedén kompenzálja a DLC gerincét képező endgame, ám el kell keserítenem azokat a rajongókat, akik dicsérő szavakra vártak.
The Division 2: Végjáték
A látvány és hangulat szempontjából amúgy jelesre vizsgázó Central Park ugyanis messze nem kínál annyi elfoglaltságot, mint azt a készítők sugallták, sőt a végjáték már az első egy órában eldurrantja az összes puskaporát. A spoilerek elkerülése végett nem kívánok belemenni a részletekbe, legyen elég annyi, hogy kétféle feladat (Hunt, Containment) vár rátok Manhattan zöld szívében, melyek az alapokat tekintve eléggé hasonlítanak egymásra, de azért akadnak fontos különbségek. A parkban tett látogatás során az új főellenfelek, az úgynevezett Guardianek (nem, semmi közük a Destiny-szériához) legyőzése a cél, akik ugyan hajlamosak szivacsként nyelni a golyókat, de Challenging fokozaton és az alatt solóban sem okozhat gondot a likvidálásuk. Bár a bossoktól szerezhető skillvariánsok kellően kreatívok ahhoz, hogy ideig-óráig megfűszerezzék a játékmenetet, szerintem egyik új játékszer sem fogja felborítani a metát, így kérdéses, hányan használják majd őket, miután elmúlt az újdonság varázsa.
Ez egyébként a DLC-vel érkezett exotic AR-ről, a The Ratelről és az Apex Protocol névre keresztelt gear setről is elmondható, mondjuk az utóbbi éppenséggel jó szolgálatot tehet a Tisztogatók ellen, hála a 15%-os hazard protectionnek. Mivel az új felszerelést – legalábbis az első Containment után garantáltan az ölünkbe hulló The Ratelt – relatíve könnyű bezsákolni, leginkább az exotic komponensek farmolása miatt éri csak meg „sétálgatni” a parkban, de még így sem hiszem, hogy a kétlépcsős vadászat népszerűbb endgame elfoglaltsággá válik, mint mondjuk a Retaliation. Biztosra veszem, hogy a Massive idővel csavar majd néhányat a formulán (már csak azért is, mert a steames értékelések alapján messze nem én vagyok az egyetlen fanyalgó), egyelőre viszont elég nehezen tudnám ajánlani az új kihívásokat – legalábbis hosszú távra.
Mostanra bizonyára rájöttetek, hogy egyáltalán nem estem hanyatt a The Division 2 harmadik nagy kiegészítőjétől, mert bár kétségtelen, hogy akadnak benne remek ötletek, a kivitelezés szinte minden esetben hagy kívánnivalót maga után. A végig az anyósülésen utazó narrátor például csak ideig-óráig működőképes, mert amellett, hogy a legkevésbé sem illeszkedik a széria univerzumába, mindössze egyetlen aprócska fejezetet szentel a történet legfontosabb részének. Az új szereplők kidolgozása sem üti meg a 2026-ban elvárt szintet, és akkor ott van a nagy elánnal beharangozott endgame, ami az egész pakk talán legnagyobb lufijának tekinthető. Maga a helyszín azonban hozza az elvárt minőséget, ahogy a küldetések sincsenek híján az emlékezetes pillanatoknak, így a legnagyobb rajongóknak megérhet 7500 forintot a Central Parkba szóló jegy. Mindenki másnak azt javaslom, várja meg az első leárazást, hogy javuljon picit az ár-érték arány.
