Ha a kiadott játékok számát, és azok minőségét nézzük, egyértelműen a Capcom az idei év legnagyobb győztese, hiszen négy olyan alkotással is előrukkolt a cég, amelyeknek a legfelső polcon van a helyük. A Resident Evil Requiem ugyebár megmutatta, hogy 30 év elteltével is kiváló egészségnek örvend a világ legismertebb túlélőhorrorja, ahogy a Monster Hunter Stories 3: Twisted Reflection sem hozott szégyent az elődeire – épp ellenkezőleg, 86 ponton áll Metacriticen. Az áprilisban érkezett Pragmatával aztán bebizonyította a csapat, hogy igenis megéri új IP-be vágni a fejszét, a szeptember elején debütált Onimusha: Way of the Sworddel pedig úgy hozott vissza a köztudatba egy legendás szériát, hogy mind a rajongók, mind az új érkezők elégedetten húzhatták elő a katanát. Ez a mesternégyes bőven elég lett volna ahhoz, hogy bárdok énekeljék meg a Capcom diadalmenetét, a japánok azonban nem érték be ennyivel, és letették az asztalra a Dragon’s Dogma 2 éveken át készült kiegészítőjét, aminek már a beharangozó előzetese is egyértelművé tette, hogy nem egy néhány óra alatt letudható DLC-vel állunk szemben. És hogy milyen lett a Dark Arisen névre keresztelt expanzió? Röviden nagyszerű, de ennél valószínűleg többre vagytok kíváncsiak, szóval csapjunk is bele a lecsóba.
Dungeons & Monsters
Pontosabban ne csapjunk, merthogy a fő attrakció előtt még szeretnék mondani néhány szót a bővítmény másik fontos eleméről, a térképen megjelenő extra kazamatákról. A Lost Rites küldetés – amit az új misszióhoz hasonlóan Brantnél tudunk felvenni Vernworth fogadójában – során a Vermundban és Battahlban megnyíló dungeonök kipucolása lesz a feladatunk, melyek végén egy kincsekkel teletömött ládikó várja a szörnyvérben úszó kalandorokat. Bár az elfeledett romokban egymásnak adják a kilincset a méretes főellenfelek, szerencsére egyik monstrum sem kínál soulslike-okat idéző kihívásokat – legalábbis New Game Plusban –, így aztán érdemes lemenni a mélybe, és nem csupán a zsíros loot miatt. A sötét kazamatákban megszerzett Offering Flame-eket ugyanis csak Norganben fogjuk tudni használni a befagyott obeliszkek (ezekről egy kicsit később) kiolvasztására, szóval akkor is érdemes az elveszett rítusokkal kezdeni a sort, ha már alig várjátok a metsző északi cél cirógatását. Idővel ráadásul újjá is élednek a legyőzött bossok (ezt külön jelzi is a térkép), így akinek dungeon crawler a középső neve, az remekül fog szórakozni a rideg falak között.
Ami másnak szemét, az nekem kincs
Na, de most már tényleg következzék a valódi sztár, Norgan, melynek említésekor még a legnagyobb történészek is tanácstalanul vakargatják a fejüket. Mindössze annyi biztos, hogy a terület egykor Vermund részét képezte, azóta viszont teljesen elszigetelődött az emberi királyságtól, és csak az istenek tudják, hogy mi történik a régióban. Ez azonban hamarosan megváltozik, feltűnik ugyanis a színen egy másik Arisen, és eléggé úgy fest, hogy a Sovrannel ellentétben nem egy imposztorral állunk szemben. Mivel a krónikák szerint két kiválasztott nem nagyon fér meg egy csárdában, derék héroszunk bundabugyit húz, és elindul észak felé, hogy megnézze magának az új fenyegetést. Csakhamar kiderül, hogy a magas hegyek mögött nem hupikék a tenger, törpikék helyett pedig egy barbár törzs (Beorcan), nagyra nőtt farkasok, élőhalottak és jégóriások járják a kietlen vidéket, ami megrágja, majd kiköpi magából a felkészületlen utazókat.
Ez utóbbi félmondat egyébként nem túlzás: ha azt hittétek, hogy a maxra húzott felszereléssel és a tökéletesen összeállított csapattal pillanatok alatt bedaráljátok az ellenfeleket, jó nagy meglepetésben lesz részetek az első összecsapás során. Engem legalábbis arculcsapásként ért, hogy miközben az alapjátékban küklopszokat és griffeket eszem reggelire, addig itt az első utamba akadó fosztogatókat is percekig kellett gyepálni, mire beadták a kulcsot. A barátságtalan fogadtatás után szerencsére hamar belebotlunk egy biztonságos településbe, így megtudhatjuk, mi a dörgés Norganben, és miért nem megyünk semmire a csillogó fegyvereinkkel. A gyors útbaigazítás során kiderül, hogy a cölöpökön túl minden és mindenki a vérünkre pályázik, vagyis ez az egyetlen olyan hely a régióban, ahol nem kivont karddal (vagy karmokkal) fogadnak minket. A Dragon's Dogma 2 méretes falvai és városai után eleinte furcsa volt, hogy mindössze egyetlen család tagjai (valamint az utánunk érkező felfedezőcsapat) jelentik a nem ellenséges NPC-ket, de igazából jól passzol a zord helyszínhez, plusz így kicsit olyan ez a település, mint Majula a Dark Souls 2-ben.
És legalább olyan sokszor vissza is kell majd ide térni, gyökeresen megváltozott ugyanis a felszerelés összeállításának menete. Míg az alapjátékban azonnal magunkra aggathatjuk a ládákban lapuló mellvértet vagy gatyát, addig itt úgynevezett zsákmányok (spoil) potyognak csak ki az ellenfelekből és a törmelékből, amiket aztán vissza kell vinnünk a falu bölcs öregasszonyához. Egyedül ő tud használható fegyvert és páncélt faragni ezekből a relikviákból, melyek szintekre vannak osztva, vagyis minél mélyebbre hatolunk a vadonban, annál combosabb loot ütheti a markunkat – persze nem ingyen, egy maréknyi RC és arany is szükséges a nagybevásárláshoz. Így leírva talán komplikáltnak tűnik a dolog, de higgyétek el, remekül működik a rendszer, nem mellesleg még inkább arra ösztönöz, hogy minden egyes kő alá benézzetek. A tengernyi barlang, kincsesláda és várrom miatt már az alapjátékban is elképesztően élvezetes volt a felfedezés, itt viszont még nagyobb örömet okoz, amikor 30-40 zsákmánnyal visszatérve kapunk egy rakás új cuccot, legyen az fegyver, ruházat vagy használati tárgy.
A mennyiség miatt szinte óránként fogjátok majd cserélgetni az Arisen és a Pawnok teljes garnitúráját, vagyis örülhetnek azok a rajongók, akik imádnak a felszerelés összeállításával szöszölni. Már csak azért is, mert egyébként kifejezetten jól néznek ki az új öltözékek – a klíma miatt értelemszerűen sok a prém és a vastagabb ruci, de mivel bekerült a transmog, bármikor csökkenthetitek a textil mennyiségét. A spoilok letisztítása mellett amúgy a kováccsal is készíttethetünk új vérteket és gyilokszerszámokat, ám ezekhez Norgan-exkluzív matériákra (ércekre, szörnymaradványokra) van hozzá szükség, és csak a végjátékban elérhető utolsó szetteket éri meg legyártani. Semmi sem keltheti viszont fel jobban a bennünk lakozó Dórát a Norgan Ducateknél, amik lényegében az új Seeker’s Tokenek, és természetesen ugyanolyan abszurd, sokszor elérhetetlennek tűnő részeken helyezték el őket a készítők, mint az alapjáték világában fellelhető korongokat. Szerencsére a ritka (kék színű) zsákmányokból is kipottyanhat néhány, így nem annyira nehéz megkaparintani a 90 érmébe kerülő „báliruhát”, ami egyébként nem túl erős, szóval inkább másra költsétek az értékes valutát.
Megérkezett a tél
És ha már így szóba került az idehaza valódi ritkaságnak számító csapadék, beszéljünk egy kicsit arról, milyen lett maga a helyszín. A kevésbé fagyos, őszi színekben pompázó területek engem leginkább a Skyrim Riftjére emlékeztetnek, de az itt-ott fellelhető havat leszámítva az Elden Ring Limgrave-je is eszembe jutott róluk – már csak azért is, mert Norganben is található egy masszív erődítmény. Ami a magasabban fekvő területeket illeti, ott már tényleg a vakító fehérség az úr, pláne akkor, ha lecsap a Whiteout nevű hóvihar, amelyben az orrunk hegyéig sem látunk, nem mellesleg teljesen használhatatlanná válik miatta a minitérkép. Maga a pályadizájn amúgy ezúttal is csillagos ötöst érdemel, mert minden egyes ösvényt, barlangot és ősi romot alapos műgonddal helyeztek el a fejlesztők, plusz végre kapunk mászóköteleket, amikkel megnyithatunk néhány felettébb hasznos rövidítést. És akkor ott vannak még a kazamaták ecsetelésekor említett obeliszkek (Obelisks of Benediction), melyek feloldásával ütős (természetesen vadiúj) képességekre tehetünk szert, valamint a loot fajtáját is befolyásolhatjuk velük egy napra. Ellenfelek terén sajnos már nem annyira rózsás az összkép, mert bár akadnak érdekes arcok az új érkezők között (például a hordákban támadó ghoulok vagy az emeletesház méretű jégóriások), több esetben is reskinhez folyamodtak a művészek, ami nem a legelegánsabb megoldás a változatosság fokozására. Ennél valamivel nagyobb probléma, hogy a legtöbb rosszarcú még ütős felszerelés esetén is úgy nyeli a sebzést, mint kacsa a nokedlit, ami egy idő után fárasztóvá teszi az állandó cséphadarást – én a 15-20. óra környékén már kifejezetten untam a csihi-puhit. Amondó vagyok, hogy a Capcom egy javítás segítségével csökkenteni fogja valamelyest a szembenállók (főleg az erősebb bossok) életerejét, az ugyanis nem normális, hogy még 120-as szint felett is ennyire szívós az ellen.
Anno a Dragon’s Dogma 2 tesztemben kifejezetten dicsértem a mellékküldetéseket, amit ezúttal sajnos nem tudok megtenni. Nem elég, hogy a maroknyi NPC miatt kevés van belőlük, azok többsége is kimerül a „keress meg valakit”, „gyűjts össze ezt-azt” jellegű fetch questekben, ami így 2026-ban már édeskevés, pláne egy prémium akció-RPG prémium DLC-jétől. Egyedül a Fleki nevű farkast tudnám kiemelni a felhozatalból, aki némi ínycsiklandozó nyúlhúsért cserébe elvezet minket a világban fellelhető kincsekhez – a blöki útkeresésén mondjuk lenne mit csiszolni, de ettől még élveztem a „kutyasétáltatást”. Maga a fősodor viszont annak ellenére is érdekes, hogy van egy kis rétestészta jellege, nem mellesleg tartalmaz egy elég váratlan fordulatot, amely új lendületet ad az eseményeknek. Üröm az örömben, hogy történetmesélés ugyanolyan fapados, mint az alapjátékban, vagyis nincsenek filmszerű jelenetek és dialógusok, ahogy az arcmimika fogalmával sem találkoztak a szereplők. Fél nappal a The Witcher 3: Wild Hunt – Remastered kipróbálása után szinte fizikai fájdalmat okoztak a bénán festő párbeszédek és a Steven Seagal faarcát idéző karakterek, de egy kiegészítőtőtől nem is nagyon várhattunk előrelépést ezen a téren – talán majd az esetleges harmadik részben.
Bár az utolsó néhány bekezdésben a negatívumok domináltak, összességében véve rendkívül élveztem a Dragon’s Dogma 2: Dark Arisent, ami ugyan nem javította az alapmű gyermekbetegségeit, ám így is hosszú-hosszú órákra lekötheti a rajongókat. Norgan csaknem akkora területet foglal el a térképen, mint Battahl, ráadásul minden négyzetméterre jut valami érdekesség, így aztán teljesen indokoltnak tartom a 11 290 forintos (Steamen 29,99 eurós) árcédulát. Noha elviseltem volna néhány komplexebb mellékküldetést, ahogy az ellenfelek életéből is lefaraghatnának egy keveset a fejlesztők, ezeket (valamint a 2005-ben ragadt párbeszédeket) leszámítva nem igazán tudnék belekötni a végeredménybe. Tovább folytatódik tehát a Capcom évek óta tartó, már-már példátlannak számító szárnyalása, amit jobb esetben a jövőre érkező Resident Evil Veronica sem fog megtörni. Most pedig veszem a kabátom, és megyek vissza északra, mert akad még néhány bestia, ami szívesen megkóstolná a tőreimet.
A tesztkódot a CENEGA Hungary Kft. biztosította, ezúton is köszönjük nekik! A játékból dobozos kiadás is kerül a boltokba.
Borítókép forrása: Steam
