Bár tény, hogy megjelenésekor a Tom Clancy’s The Division kicsit sem volt tökéletes, egy szavam nem lehet rá, mert nagyjából 30 órán át kimondottan jól szórakoztam vele, még a farmolgatás és monotonitás ellenére is. Ehhez persze kellett egy állandó, nagyszerű társ, akivel támogathattuk egymást a bajban, de összességében maga a játékmenet, a fedezékrendszeres harc és a setting bizonyult annyira érdekesnek/kidolgozottnak/izgalmasnak, hogy ne hagyjam abba, csak az endgame elérésekor. Hogy onnantól mennyire vált frusztrálóvá és kidolgozatlanná a játékmenet, az már egy egészen más történet, de egyrészt úgy gondolom, hogy ha egy játék 20 óránál többet vagy éppen a megszokottnál nagyobb élményt nyújt, akkor már megérte, másrészt pedig az első év végére és azt követően sikerült annyit és úgy változtatni a felépítésen, a befejezés utáni extra tartalmakon, hogy nemcsak az új beugróknak, de a veteránoknak is érdemes volt visszatérniük a havas, fagyos New Yorkba.

Egyébként már maga a felütés is kimondottan telitalálat. Hogy mi történik, ha egy speciális vírusnak hála összeomlik a rendszer, megszűnik minden, egyébként alapnak tartott, megszokott ellátás és kommunikáció. Hogy mi van akkor, ha az emberek egy részén az állatias ösztönök uralkodnak el a túlélési vágy miatt, és mi vagy ki védi meg ilyenkor az átlagembereket, akik képtelenek a hatékony önvédelemre. Erre a célra tökéletesen megfelel a Division, avagy a különleges ügynökök serege, akik a megadott jelzésre aktiválódva a rend vagy a káosz oldalán lépnek be az utcákon alapfokú forrásokért zajló harcba. A kérdés az, kié lesz a győzelem, kié a hatalom, ha pedig már megvan, mit kezd vele? Mert az ugye egyértelmű, hogy aki egy megtizedelt/megfelezett populáción belül erőszakkal építi ki a saját rezsimet, aztán terrorral tartja azt meg, így sokakat a halálba küldve, az előbb vagy utóbb saját magát is elpusztítja, a saját seregét is lassan megtisztogatja, míg a végén senki nem marad. Persze, mindig van olyan, aki képes bármit beáldozni azért, hogy kiélvezhesse azt, ahogy mások felett basáskodhat, de soha, senki ne felejtse el, hogy ez nem lehet cél, az erőszak pedig soha nem lehet megoldás, mert az nem egyenlő az önvédelemmel.

De félre a moralizálással, pláne, hogy csak a The Division felszínét kapirgáljuk, sokkal összetettebb problémák vannak a mélyben, amik az anyagiakkal és elidegenedéssel is összefüggnek, azonban azt nem árt tudni, hogy ha itt a vég, akkor is rendelkezésre áll néhány magasan képzett ügynök, aki aztán ilyen vagy olyan okból, de remélhetőleg az átlagemberek oldalára áll. Ilyen a második rész ubisoftosan jellegtelen hőse, akinél ugyan a játékos nemet és kinézetet választ, lényeges háttere nincs a karakternek. Annyit tudunk meg róla, ami az intró során zajlik le, avagy a rendszer elnémul, a kapcsolat megszakad, de előbb még vészhívás érkezik a fővárosból. Ahogyan azt már rég megtudtuk, Washington a cél, ahol ugyanúgy gond van, ugyanúgy bandák uralják az utcákat – őrültek, szadisták, bűnözők és militáns szervezetek, mind-mind veszélyt jelentve a túlélő polgárokra, a rend megmaradt védelmezőire. Mi pedig itt kapcsolódunk be az újabb, talán soha véget nem érő háborúba.

Ismeretlen ismerős

Ha valaki játszott az első résszel, hatalmas meglepetések nem érhetik. Nyitányként elverekedjük magunkat a Fehér Házig, ahol az ellenállás legfőbb bázisa még mindig áll, majd ügynökként azon leszünk, hogy Washington különböző kerületeit felszabadítsuk. Ez annyit tesz, hogy az utcákon kisebb feladatokat oldunk meg (területkontroll, propaganda leállítása, szállítási útvonalak befoglalása, eszközök begyűjtése, ártatlanok megóvása), mellékküldetéseket hajtunk végre, ha pedig kellőképpen felfejlődtünk, nekiállunk a terület legfőbb küldetésének, ami a sztorit is továbbmozdítja. Mindenért jár az XP, meg persze a loot – elvégre ez egy looter shooter. Tehát a külső nézetes akció során, ami erősen épít a fedezékrendszerre, kisebb csapatokat, akár egész seregeket likvidálunk, utána tapasztalati pont üti a markunkat, meg egy csomó fegyver és felszerelés, amik aztán a fejlettségi szintünknek megfelelően egyre jobbak, színkód szerint képviselve a minőséget. Az ügynökök különböző képességekkel gazdálkodhatnak, valaki lehet support, tank (szó szerint golyófogó), igazi terminátor, sőt a különféle skillek (drón, sentry és a többi) is több ágon fejleszthetők. Így aztán egy négyfős brigád egészen különleges mixet is jelenthet, ezzel alapjában változtatva meg a harcstílust, aminél szintén sokat számít, hogy ki milyen fegyvereket visz magával, milyen modokat és ruhaszetteket használ, avagy milyen buffokat sikerült összehozni. Nagyobb sebzés, gyorsabb regenerálódás, páncéltöltődés a társaknak, kisebb bombázás az ellenfelekre – a lehetőségek száma, ha nem is végtelen, de erősen függ az összetételtől és a harci stílustól. Ráadásul érdemes mindent kipróbálni, mert jómagam a mesterlövészkedésért ugyan nem vagyok oda, a szűkebb zárt tereken kívül egyértelműen az vált be, amikor egy gyorsabb és hatásosabb géppisztoly/géppuska mellé valami sniper fegyvert választottam, amivel aztán megfelelően tudtam támogatni a kollégákat.

Közben vannak biztonsági menedékek, ahol elérhetővé válnak a közelben rejlő feladatok, gyűjtenivalók, kisebb bázisokat fejleszthetünk ellátmánnyal, emberek begyűjtésével, újabb és újabb lehetőségeket kapunk arra, hogy élhetőbb környezetbe juttassuk el a túlélőket, emellett pedig haladunk a végcél felé. A szintkülönbségek kiegyenlítése vegyes csapatösszetétel mellett eléggé korrekt, a hard mód viszont keményen izzasztó, miközben a mesterséges intelligencia olyan, hogy nagyon nem szereti, ha a környéken ólálkodunk és sunnyogunk, mert ha az ellenséges erők észrevesznek minket, akkor bizony addig nem nyugszanak, míg be nem kerítenek, át nem küldenek a másvilágra. A recept ilyen téren a megszokott, a rage-elő mobok rohamozva gyilkolnak le mindenkit, akit érnek, a háttérből a mesterlövészek nehezítik a tisztogatást, az ügynökök számunkra is ismerős skilleket vetnek be, míg a nagydarab harcosok mennek, mint a gép, és gránátvetővel, gépágyúval, lángszóróval, esetleg kétkezes, hatalmas kalapáccsal tesznek azért, hogy ne legyen túl jó a közérzetünk. Vannak helyek, ahol nincs újraszületés, egyébként pedig végtelenszer lehet próbálkozni, egymást újraélesztgetve menthető a helyzet, pláne, ha kivár mindenki, és a betöltődő képességeket a megfelelő pillanatban, összedolgozva nyomják be. Ilyen szempontból nem árt a taktika, a türelem, pláne, hogy ahány ház, annyi szokás, és igaz ez a planetáriumra, a tévéstúdióra, netán a metróállomásra is, amiknél bár a hullámok megjelenése egy sémát követ, a harcok mindig más módon zajlanak – függően a csapattól és a rendelkezésre álló felszereléstől is. Ilyen szempontból tehát nagy meglepetések nincsenek, a recept a régi, csak a setting más, elvégre nagyjából fél évvel későbbi időpont immáron kellemesebb időjárást, sokszor napsütést, zöldellő növényzetet, rengeteg vadállatot jelent, miközben maga Washington is sokkal változatosabb, szebb és élettel telibb, mint New York volt. Lezuhant repülőgép, hatalmas terek, múzeumok, kertvárosi rész – „a változatosság gyönyörködtet” címszóval egy jóval színesebb összképet kapunk, bár őszintén, az első résznél sem az volt a gond, hogy a helyszín miatt unatkoztunk.

Itt a vége, ott a multi

Merthogy a fagyos New York kiváló hely volt a túlélésre, még a kőkemény butítás ellenére is (igen, a szokásos downgrade ott is befigyelt), az már más kérdés, hogy indulása után a játék ezer sebből vérzett, kezdve a lootrendszertől a fejlesztéseken át egészen az endgame-ig, amik közül egyik sem volt olyan, hogy aki maradni szeretett volna, az tényleg élvezze a nagyváros vendégszeretetét. Nos, ami aztán később javítva lett, az lényegében tanulópénz volt a fejlesztőknek, így másodszor már nem sikerült elkövetni ugyanazt a hibát. A kezdetektől elég jó és hasznos a lootrendszer, a fejlesztésnek a modnak van értelme, bár a crafting lényegében teljesen felesleges, hacsak nem megyünk rá már a legelején direktben a bázisfejlesztésre, ami sikeres teljesítés után tervrajzokkal jár. Ha elérünk a sztori végére, ami jelenleg a 30-as szintet is jelenti, akkor Strongholdok és a Hard módban elvégzett küldetések nyújtják az extra játékidőt, de jön majd még új opció, nyolcfős játékmód, három kiegészítő, és mindez csak az első évet jelenti, illetve nem került szóba a Dark Zone, valamint a direkt PvP-re tervezett Conflict.

Szemfüleseknek feltűnhetett, hogy külön van a PvP és a Dark Zone – bizony, utóbbi is kellemes tutoriallal hajítja a játékosokat a szabályoktól mentes sötét zónákba, amelyekből több is van, ismét helikopteres kimentéssel, megvadult játékos ügynökökkel, azonban nem annyira szigorú feltételekkel. A gépi ellenfelek legyilkolásán, a lootoláson túl ugyanis ismét mindenki szabadon garázdálkodhat a fallal körülvett zónában, de ha rálősz valakire, azt nem sebzed, így nem kell félni attól, hogy aki a lővonalba térve megsebesül, azzal egyből ádáz harcot kell vívni a túlélésért. Ha azonban úgy tartja kedved, egyetlen gombnyomással válhatsz zsivánnyá, innentől pedig sebzed is a többi ügynököt, továbbá éppen csak nem egy hatalmas felkiáltójel kerül a fejed fölé, ezzel is jelezve azt, hogy a levadászásodért fejpénz jár. Persze, még mindig vannak, akik úgy gondolják, megéri a kockázatot – hármas csapatunkat például egy német páros közel hatszor próbálta legyőzni, függetlenül attól, volt-e nálunk loot vagy sem, és hiába lőttük őket szitává, újra és újra megkerestek minket, ami egy idő után azért baromi unalmassá vált. A tárgyak kimenekítésekor a legjobb móka a játékosok megtámadása, hiszen ilyenkor, a kopter érkezésekor a gépi ellenfelek is támadják a kimenekítési pontot, az meg természetesen jólesik az egyébként is stresszes ügynöknek, ha a rohamozó bandákkal küzdve még a zsiványok is hátba támadják a könnyű loot reményében. Más kérdés, hogy ilyenkor a legjobb győzedelmeskedni.

De ott tartottunk, hogy van kifejezetten PvP-re szánt opció, ez pedig a Conflict, amin belül jelenleg a hagyományos egymás elleni gyilok és a területfoglalás választható, 4v4 felállásban. Kifejezetten jó móka ez is, itt mindenki kiélheti magát, meg a gyilkos ösztöneit, és itt jön ki leginkább, mennyire jó a csapat, mennyire használja jól mindenki a képességeit. Jelentem: klánunk csak győzelmet aratott, többször, több csapat ellen sem szenvedtünk vereséget, sőt Dominationben nem egyszer előfordult, hogy mindhárom pont a miénk volt – a kommunikáció és az összeszokott banda nagyon sokat jelent, persze idegenekkel is érvényesülhet az ember. Érdekesség, hogy külön fejlődés van a Conflict és a Dark Zone esetében is, sőt utóbbinál extra skilleket is bevethetünk.

Kiforrottabb

De hogy mindez mennyire jó? Nos, ha jó, akkor nagyon jó. A The Division 2 az a játék, amivel egyedül is el lehet lenni, de igazán csapatban élvezetes, pláne ismerősökkel, kommunikálva, néha ökörködve (maradtak az emote-ok, így a legnagyobb harcok között akár kő-papír-ollózni vagy selfie-zni is lehet – ez még a világvége esetén sem megy ki a divatból). Máskülönben sokkal hamarabb válik monotonná. Mert bizony ismét ez a vége, hogy előbb-utóbb elunjuk az egy kaptafa küldetéseket, a zárt helyszínek ismerős kialakítását, a hordákban érkező, más-más szintű, olykor nevesített, de lényegében ugyanolyan ellenfeleket. Napi néhány órával viszont nagyon sokáig kitart már az alapjáték is, indításként 30-40 órát lazán bele lehet pakolni, ami aztán majd a sokszorosa lesz az újabb tartalmakkal, a farmolással.

Ami rontja még az összképet, az a bugok és glitchek sora, amik nélkül nincs Ubi játék. Volt, hogy az arcom tűnt el, volt, hogy rendre hiába pakoltam ki a turretemet, újra és újra semmivé vált, az ellenfelek is ide-oda teleportálnak, én viszont ezt a képességet rengetegszer nem tudtam használni, hiába akartam valakinek besegíteni, aki egy messzi ponton harcolt – pedig a rendszer felajánlotta a lehetőséget, csak éppen hiába nyomkodtam a gombot. De az sem egy öröm, amikor szintén másoknak besegítve fél percet tölt be a játék, amíg mindenki meghal, vagy amikor ott állok a misszió helyszínén, más játékába becsatlakozom, majd a világában a térkép túlsó felén ébredek, teljesen logikátlan és megmagyarázhatatlan módon. Szóval vannak bajok. Egyébként a becsatlakozás jól működik, legalábbis nálam nem volt gond, simán találtam társakat, és ha akartam akár felfedezésben, akár misszióban, akár PvP-ben gond nélkül ott voltam.

Ami a legnagyobb problémám, hogy azért ez tényleg nem egy The Division 2. Más a környezet (és ez a legnagyobb eltérés), amúgy viszont egy tökéletesítgetett, csiszolgatott The Division, aminek igazából 2016-ban kellett volna megjelennie. A zenék akkor is jók voltak, de most változatosabbak, néha gitárral, mindig alkalmazkodva a helyzethez; a fejlődés akkor sem volt rossz, de most sokkal kiforrottabb, ahogy a tartalom is; a lehetőségek terén lényegében mindent megkapunk, ami számít, a tervek pedig kifejezetten biztatók – de nem érezzük úgy, hogy bármi is igazi újdonság volna. Egy remek csapatjáték, ami hosszú időre elég, baromi látványos és stílusos, sokszor élvezetes, de csak egy polírozott első rész, új nagyvárosban. Mármint ha azt vesszük, ezzel sincs nagy gond, elvégre az élmény ott van, csak ha már felkerült a cím mögé az a fránya 2-es számozás, akkor tényleg folytatás legyen, ne csak egy kibővített változat.