Történetek, amik a frászt hozzák rád, 1. rész

Van valami a videojátékokban, ami nem hagyja nyugodni az embert. Olyan misztikus, különös dolgok ezek, hisz végső soron kaput nyitnak egy másik, csak digitális térben létező világra. A játékosok szeretnek borzongani, filozofálni, talán ezért is olyan népszerűek a játékokkal kapcsolatos mítoszok és legendák. A múltkor összeszedtünk kétszer öt városi legendát (itt és itt), illetve öt olyan játékot is bemutattunk, amik a mese szerint nem csak a virtuálisan hozzák ránk a frászt, hanem akár a való életben is veszélyeztethetnek bennünket. Azt hittétek, ennyi volt? Nos, korántsem! Lehet ezt még fokozni, mindenszentek alkalmából pedig összeszedtünk nektek hat olyan történetet, amiktől nemcsak libabőrösek lesztek, de a tetejébe még igazak is. Bizony, az alant taglalt esetek mind videojátékokhoz kötődnek, és megtörtént, dokumentált incidensek, amiket két okból sem állítanánk sorrendbe. Egyrészt tiszteletlenség volna, másrészt  jogtalan, hisz ezek az esetek a maguk módján mind méltók az első helyre. Tegyük hozzá: sajnos...

Evil Otto, a sorozatgyilkos

Több olyan eset volt eddig, amikor egy játék közvetve valaki halálát okozta. Legtöbbször az MMO-zsáner tagjai közül kerültek ki a „bűnösök”, hisz ez az a műfaj, ami a legkönnyebben függővé teheti az arra hajlamos játékosokat. Később szó lesz erről is, most viszont az első gyilkossal szembesítünk benneteket: ő Evil Otto, a kedves, mosolygós őrült, aki két ember életét is elvette.

Gameplay-videó a Berzerk játéktermi változatából.
A játék később Atari 2600-ra is megjelent.

Otto egy viszonylag híres játéktermi gép, a Berzerk egyik ellenfele. A játék 1980-ban jelent meg a Stern Electronics jóvoltából, később Atari 2600-ra is portolták. A Berzerket egy Alan McNeil nevű, nálunk kevéssé ismert játékkészítő tervezte, és ironikus módon pont egy rémálom adta az alapötletét, amiben Alant gyilkos robotok üldözték. A játékban is ez történik: a játékos androidok ellen harcol a labirintusszerű pályákon, persze igen kezdetleges grafika mellett. Maga a program elég egyszerű, csak faljuk a szinteket, miközben egyre több pontot gyűjtünk az elpusztított robotokért. Van viszont egy csavar: néha a semmiből előtűnik Evil Otto, egy sárga, cuki kis smiley, aki vidáman pattog keresztül a számunkra áthághatatlan falakon, és nem mellesleg elpusztíthatatlan. Ha Otto eléri a karakterünket, a játéknak vége -- úgy tűnik azonban, hogy két fiatal amerikai játékos túl messzire ment Ottónál. Érdekessége a Berzerknek, hogy az első olyan gép volt, amelyik valós hangmintákkal dolgozott. Összesen harminc mondatot ismert, amik közül a „Kill the humanoid!” („Öld meg az embert!”) lett a legismertebb. Méghozzá tragikus okból.

1981 májusában egy Jeff Dailey nevű 19 éves fiatalember váratlanul elhunyt, miután felállított egy igen magas pontszámot a Berzerkben. 16.660 pont -- igen, a 666-os rész nem vicc, tényleg ennyit mutatott a gép. Jeff halálát több forrás is megerősíti, infarktus végzett vele, miután hosszú órákon át játszott étlen-szomjan. 1982 őszén pedig a 18 éves Peter Burkowskit érte utol a végzet: a masina 10 legjobbja közé jutása után nem sokkal elhunyt, bár az nem tisztázott, hogy pontosan mikor. Burkowskiról a boncolás során állapították meg, hogy kéthetes hegesedés volt a szívén -- valószínűleg ez gyengítette le az egyébként egészséges, jó fizikumú fiatalembert.

És hogy mi ebben a legijesztőbb? Nos, Evil Otto mindkét győztes gépén megjelent, és mosolyogva nézte, ahogy a játékosok erőtlenül összeesnek...

EverCrack

Kevés online szerepjáték tett szert olyan rossz hírnévre, mint a Sony első nagy PC-s sikere, az EverQuest. Az játékhoz állítólag több haláleset kötődik, de valójában csak két olyat sikerült felkutatnunk, amiket megbízható források is alátámasztanak.

Az első és híresebb incidens egy 21 éves fiatalember, Shawn Woolley körül forog: Woolley, aki kívülről egy mindig jó kedvű srácnak tűnt, egy nap fejbe lőtte magát, miután hosszú órákat játszott az EverQuesttel. A fiú halála nagy felháborodást keltett az amerikai sajtóban. A kedves, ám kissé különc srác 2000-ben kattant rá az EverQuestre, 2001-re pedig a játék gyakorlatilag uralta az életét, minden szabadidejét a PC előtt töltötte, miközben édesanyja, aki egyedül nevelte fel Shawnt, igyekezett leszoktatni fiát az addiktív MMOG-ről, persze mindhiába.

Az EverQuestet sokan EverCrack néven emlegették,
mert akárcsak a drog, függővé tette a rajongókat

2002-ben, hálaadás reggelén Shawn nem jött ki a szobájából, és nem is nyitott ajtót, így az aggódó anya végső kétségbeesésében rátört fiára. Sokkoló látvány fogatta: Shawn főbe lőtte magát a PC előtt, körülötte pedig egy halom jegyzet hevert, amik egytől-egyig az EverQuesthez kapcsolódtak. Búcsúlevél nem akadt köztük. Az anya a Sonyt okolta a történetekért, állítása szerint a játék függővé tette fiát -- ennek a keserű esetnek hatására vált igazán népszerűvé az egyébként már régebb óta létező EverCrack becenév, arra utalva, hogy a játék drogként telepszik rá a gyanútlan gamerekre. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Shawn lelki gondokkal küzdött, és az iskolában is problémái akadtak, de ettől még igen bizarr és különös, hogy az EverQuest előtt ölte meg magát, mindenféle korábbi figyelmeztetés nélkül.

Bár a World of Warcarft és a Diablo-sorozat is több áldozatot szedett, s különösen Ázsia területén gyakori a játékok okozta közvetett elhalálozás, az EverQuest volt az első olyan MMOG, amit szóba hoztak a szélsőséges videojáték-függés okozta halálesetekkel. A Sony alkotása után egy komorabb korszak kezdődött a játékok történelmében, így ha ránéztek a színes, kedves dobozra, jusson eszetekbe, hogy mennyi fájdalom kapcsolható hozzá!

Gyilkos Nintendo

Amikor a Pokémon-sorozat első párosa (ezek a játékok mindig kettesével jönnek, hogy a gyerekek tudják csereberélni a különböző színekkel jelölt változatokban elérhető pokémonokat), a Red és Green megjelent 1996-ban, a játékkal játszó kisgyerekeken durva öngyilkossági hullám söpört végig. Állítólag... vagyis egyáltalán nem, a sztori teljesen kitalált, ám annyi alapja mégis van, hogy az első, 1.0-s verziószámú Pokémon Red és Green példányokat kivonták a piacról, hogy egy frissített változattal helyettesítsék őket, valamint az Amerikába és Európába is eljutott Pokémon-verziókon is eszközöltek módosításokat (többek közt a Pokémon Greent Pokémon Blue-ra keresztelték).

A Pokémon Red & Green japán verziójában ez a
kísérteties zene fogadta a játékosokat

A változtatások oka egy Levander Town nevű kis falu a Pokémon világban, ahová a játékosoknak mindenképp el kell jutniuk. A település nemcsak egy pokémon-temetőt és egy kísértet járta tornyot foglal magába, eleve sötétebb tónust eredményezve a játék többi részénél, de az aláfestő zene is kifejezetten félelmetes. A legenda szerint a szokatlan frekvenciájú hangokkal operáló muzsika súlyos depressziót idézett elő a japán kisgyermekek körében, akik ennek hatására öngyilkosok lettek. Noha ez merő fikció, az igaz, hogy a zene fejfájást és epilepsziás rohamokat idézhet elő az arra érzékenyeknél, mivel pedig a hanghullámok egy részét csak 5-6 év alatti gyerekek hallják, a Levander Town szindróma néven elhíresült betegség kizárólag a célközönséget sújtotta, megkerülve a jórészt felnőttekből vagy tinédzserekből álló fókuszcsoportot.

Ugyan a Pokémon Red és Green hivatalosan senkit sem ölt meg, a Nintendo-játékhoz kapcsolt animének egy 1997-ben sugárzott epizódja, a Computer Warrior Polygon című rész szintén epilepsziás rohamokat idézett elő. A történet szerint 600 gyerek került kórházba, ám a városi legendák lebuktatásával foglalkozó Snoops.com kutatása szerint ez nem igaz, csupán néhány gyermekről van szó. A hisztéria azonban kitört, hatása pedig máig tapintható: nem véletlenül található minden videojáték dobozában egy papírlap, ami az epilepsziaveszélyre hívja fel a figyelmet.

Akad azonban néhány haláleset, amit így vagy úgy, de a Nintendóhoz köt a szakma. Egy 30 éves amerikai férfi végzetes epilepsziarohamot kapott egy több órás Nintendo-maratont követően; egy 25 éves amerikai fiatalember hirtelen szívhalált halt, mialatt a barátaival a Wii Fit futós minijátékát játszotta; egy 27 éves amerikai anyuka belehalt egy vizeletvisszatartó versenybe, aminek fődíja egy Wii volt; 1993-ban egy londoni kisfiú halt bele a játék után fellépett rohamba.

Szóval, talán a Levander Town szindróma nem ölt meg senkit, de ettől még jobb félni, mint megijedni...

És a ráadás: Polybius

Na, csak nem bírtuk megállni, már megint egy városi legendánál járunk, amit ráadásul egy alkalommal felemlegettünk korábban. S hogy mi a mentségünk? Nos, egyszerű: legutóbb nem fedtük le rendesen a kultikus játékgép körüli legendát, így most itt az ideje kicsit mélyebbre ásni.

A legenda szerint a Polybius egy játéktermi gép, ami 1981-ben jelent meg az amerikai Portlandben. A játék csak pár hétig volt megtalálható a helyi játéktermekben, majd később nyomtalanul eltűnt. Addig viszont mindenki játszani akart vele, mert roppantmód addiktívan hatott az embere. A soha meg nem erősített jelentések szerint többen fejfájásra, depresszióra, paranoiára panaszkodtak a Polybiusszal töltött idő után, sőt, állítólag még öngyilkosság is történt. Sajnos azonban mindezt nem lehet alátámasztani, lévén a masina felszívódott, és egy egykori portlandi játéktermes sem került elő, aki meg tudná erősíteni, hogy bizony az automata az ő szórakozóhelyén is ácsorgott egy ideig.

Egy a kevés Polybiust ábrázoló, állítólag hiteles fényképek közül.
A gép ránézésre elég semmilyen.

Az összeesküvés-elmélet persze tovább gyűrűzik: szó esik fekete ruhás kormányügynökökről, akik „adatokat” vittek el a gépből, a pénzzel nem foglalkozva, illetve mindenféle légből kapott közös fejlesztői munkáról a Nintendo (már megint) és az amerikai hadsereg között.

Hogy akkor mégis miért írunk most a Polybiusról?

Nos, a gép létezése talán nem támasztható alá, de az időponttal és a körülményekkel érdemes eljátszani. A második világháború után az Egyesült Államok egy sor tudóst vont be a Project Paperclip nevű titkos hadműveletbe, akik egy sor hidegháborús fejlesztésben közreműködtek, többek között foglalkozni kezdtek az agykontroll és pszichikus manipuláció kérdéskörével. A CIA az 50-es és 60-as években több, mára igazolt kísérletet hajtott végre gyanútlan polgárokon és szellemi betegségben szenvedőkön, jórészt az LSD nevű pszichedelikus kábítószer hatásait tanulmányozva. Az LSD hallucinogén szer, egy jobb trip esetén az ember mintha a mennyországban járna -- de létezik rossz trip is, aminek hatása nagyon hasonló a háborúból hazatérő katonák poszttraumatikus stressz szindrómájához: depresszió, paranoia, fejfájás... ismerős?

Bár a több hadműveleti nevet megjárt, végül MKULTRA tesztsorozatként hírhedté vált kutatás egy kiszivárgott dokumentum szerint a 70-es évek derekára befejeződött, Victor Marchetti egykori CIA-ügynök könyvei és állításai szerint ez csak egy dezinformációs kampány része, a kutatások folytatódtak, és még ma is tartanak, a rossz nyelvek szerint épp Project Monarch név alatt.

Ez megmagyarázná a Polybius rejtélyét: egy játékgép, ami kiválóan alkalmas rá, hogy a kor éppen feltörekvő hobbijában keressen érzékeny, a CIA számára vonzó pontot úgy, hogy gyanútlan fiatal játékosokon végez agymosást. Bár szimplán csak villogó színekkel és hangokkal nem idézhető elő LSD trip, a szert még a levegőbe permetezve is lehet adagolni, olyan kis adagban, hogy azt később felerősítse és befolyásolja a játék nyújtotta audiovizuális hatásmechanizmus. Ráadásul közismert, hogy az amerikai hadsereg 1980-ban együttműködési ajánlatott tett az Atarinak, mert potenciált láttak a Battlezone című legendás masina katonai felhasználásában. Szóval elméletileg a lehetőség adott volt a Polybius kifejlesztésére.

És hogy ez igaz-e? Senki sem tudja, mint ahogy azt sem, hogy az ismeretlen betűtípusú startképernyő fényképe, és a többi, kevéske fotó honnan származik. Lehetséges, hogy valaki csak viccesnek találta, hogy beregisztrálja a gépet a játéktermi masinákat listázó Coinop.org oldalonn --1998-ban...

Tetszett az összeállítás? Netán te is ismersz hasonló történeteket? Cikkünk második részében újabb rejtélyes és hátborzongató eseteket fogunk bemutatni, így ha van egy tipped, oszd meg velünk a kommentek között!